Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-12-30 / 52. szám

32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. január 2-ától 8-áig 52. szám • Ára 13 korona Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1998. december 30. • 31. évfolyam Nagyvilág A „chef’ lehuppant a vendég asztalához, és megette a kifogásolt ételt. apón Diadalok, bukások, személycserék. Mit hozott 1998 a sport- 16 pályákon? Mindnyájan függőségben vagyunk valamitől Elvonási tünetek BereckJózsef Nem tudom, miért kereste föl a minap az új magyar államtitkár asszony a járási munkaügyi hi­vatalt, itt, az ablakom alatt, ta­lán személycseréket készített elő, vagy csupán patrióta szíve irányította elsőül mihozzánk, a Csallóközbe, de amit a hivatal- vezetőtől megtudott, abban nem volt semmi reneszánsz. A Dunaszerdahelyi járás állásta­lanjainak száma megközelíti a kilencvenezret, s hamarosan négy nagyobb üzemből kétszáz­ötven alkalmazottat bocsáta­nak el. Mi meg közben eltemet­tük F.-et, ifjúkorom legjobb ba­rátját. Munka- és állásfüggő volt, nem vállalkozó szellem, az elvonási tünetek halálos kór­ként jelentkeztek a szervezeté­ben. Mert mindnyájan függő­ségben vagyunk valamitől. Az is függőség például, ha egy állam­polgár mindent az államtól vár, egy nő mindent egy férfitől, egy újgazdag mindent a pénztől. F. három-négy éve elvesztette az állását, elszoruló szívvel néz­tem az ablakból, ahogy a kötele­ző hivatali „audienciákra” járt, s bár nincs rá semmi konkrét bi­zonyítékom, valahol belül ér­zem, hogy az átmeneti „semmit­tevés” végzett vele. Édes semmittevés! Jut eszembe egy cseh költő önérzetes reagá­lása valamiféle hivatali akadé­koskodásra: „Opravdu mám vyplnit’ i rubriku povolání? Tak tedy: Dolce far niente! ” Mármint hogy a foglalkozása, ha úgy tet­szik: édes semmittevés. S bár a csábítóan hangzó dolce far niente a teremtő szellem csaló­ka, megtévesztő képét nyújtja a külvilágnak, és a költészet ázsió­ja sem a régi már - ki ne szeretne költő lenni e kicsi honban? Ha már nem igazi, legalább pénz­költő. A baj csupán annyi, hogy ez utóbbi kellemes foglalatos­ságnak a mi beidegződéseink szerint jellemnemesítő össze­függésben kell állnia a minden­Az elvonási tünetek halálos kórként jelentkeztek a szervezetében. napi munkával. Persze egyre több példa igazolja, hogy nem feltétlenül. F. és én ugyan még abban nőttünk fel, hogy a mun­ka nélkülözhetetlen lételem, de naponta tapasztalható, hogy so­kan milyen leleményesen el­mellőzik egymást. Mármint a mindennapi munkával. A sza­bad vállalkozások világában ezen nincs mit csodálkozni, de sokak számára így volt ez már a régi rezsimben is, ahol pedig a munka mindenkinek kötelessé­ge is volt, tartós kerülése bünte­tőjogi következményekkel járt. Tudom, mit éreznek a munka- nélküliek, amikor a munkaköz­vetítő hivatalok ajtaját először átlépik. Az ember úgy érzi, mondogatta F., hogy a társada­lom számkivetettje lett, lassan kezdi elveszíteni önbecsülését. Különösen akkor, ha a munka- közvetítőben dolgozó hivatal­nokok ezt az érzést még meg is erősítik benne. Talán olyan bü­rokrata előtt kell szégyenkezve ácsorognia, akinek még annyi intelligenciája sincs, mint neki, akire úgy néznek, mint a bűnö­zőre, holott csak munkanélküli. A társadalom rákfenéje - hall­juk a munkanélküliségről. Ben­nem viszont ellenérzéseket váltanak ki a szociális demagó­gia szólamaival teletűzdelt ilyen irányú újságcikkek. Mi­ként a rákról sem szeretünk nyíltan beszélni, hovatovább a munkanélküliség fogalmához is olyan drámai jelzőket társí­tunk - a statisztikai jelentések adatain túlmenően -, hogy az embernek egyszerűen elmegy a témától a kedve. A végén F. is rájött, hogy minél kevesebb az állás körülötte, annál több a munka. Elhelyezkedett, „talál­kozott önmagával”. Tragikus példáját azért szőttem e rövid írás szövetébe - a személyes ke­gyeleten túlmenően -, hogy nem árt tudatosítanunk: mind­nyájan függőségben vagyunk valamitől. S erre rámehet az éle­tünk is. Meglásd, szívem, ha legközelebb én leszek a szlovák parlament elnöke, új divatot fogok diktálni! Archív felvétel Szilveszteri jegyzet Európé visszarablása Kövesdi Károly Megboldogult Örkény István tolla után kiált a téma, hiszen a magyar reál röhögő barakk­jában talán senki nem ismerte úgy a bérlakások, a gangos ud­var-birodalmak (ami nem azo­nos a panellel, melyet micsuri- ni egyszerűséggel csínzsáknak nemesített a felvidéki köz­nyelv, de valahol rokona, hisz a század polgári és prolivilágát habarta egybe) miliőjét, mint ő. A kisemberek, a fasisztoid- elvtárs-polgár fortélyos, fon­dorlatos, éber, áskálódó kis álomvilágát. Talán Mándy, esetleg Mesterházy? (Stílsze­rűen: Esterházy?) Ha lehet még fokozni: Pilinszky lakha­tatlanná kiáltotta ki a század kalicka-műremekét, míg Weöres ódát írt a kispolgár di­csőségére, akinek szeretője van, olajos a keze, motorokat bütyköl a garázsban. Pedig ugye, a két titán aligha fordít­ható szembe egymással... A téma a lépcsőházban hever tehát, csak el kell lopni. A dolog ott kezdődött, hogy valaki házunkban kitett egy szőnyeget a hallba. Valaki meg nemes egyszerűséggel kidobta a kukába. Rejtélyes üzenetek jelezték a folyosói faliújságon, hogy valakik tulajdonjogi bel­harcokat folytatnak a házban. (Ami az állatvilágban a húgy­hólyag fatörzsre ürítésével és a mirigyeknek a törzshöz dör­zsölésével történik.) Majd jött a múlt heti kará­csonyfaügy. Valaki feldíszített karácsonyfát tett le a sarokba, szaloncukorral, gömböcskék- kel. Valaki meg fogta, és magántulajdonba helyezte. A rejtélyes ügyben nyilatkozó szomszédok titokzatos éjféli ajtócsapódásokról, hajnali lift­zakatolásról suttognak, mások tudni vélik, hogy a tűlevelek a harmadik emeletig vezetnek, s a tizenkettes lábnyom nem feltétlenül azonos az öt és fe­lessel. A sztori innentől venné magát egy tisztességes novellához, de ez itt csak a zsurnalisztika helye. így be is fejezendő a halvány reménnyel, mely sze­rint: 1. Talán napokon belül, az új év első napjaiban meg­tudjuk, kire zuhant rá gömbös­tül, szaloncukrostul az ello­pott karácsonyfa. 2. Feltámad Örkény István, és Pozsonyban kószálva betéved a csínzsá­kunkba, és tovább szövi a pla­fonból lógó telefonzsinór fo­nalát, melyre a hokedlire he­lyezett karácsonyfa volt fel­függesztve. 3. Az ember biza­kodik, hogy ki-ki kezdi a ma­gáénak érezni a maga kis bar­langját, panelfalakkal behatárolt levegőköbmétereit, ami arról árulkodik, hogy tíz évvel a rendszerváltás után, a keresztényi évezred kapujá­ban végre betömi engedjük Európát a szocialista nihil gyepűire. Utóirat helyett megjegyzem, hiába is tagadnám, roppantul élvezem, amikor reggel mun­kába sietvén hol N. úr stoppol le, hol K. néni sirámait vagyok kénytelen toporogva meghall­gatni arról, micsoda emberek laknak egy fedél alatt. Ami kö­zös e monológokban: a több­ség annyira jól tájékozott, mintha reggeltől estig az utált szomszéd konyhájában múlat­ná az időt, tanulmányozná ku­tyájának manírjait, pedig leg­szívesebben megmérgezné a dögöt. De legszebb mégis az egész­ben, hogy napok óta nem a nagypolitika a téma a házban, hanem a titokzatos fenyőfatolvaj, aki biztosan el- kárhozik. S hogy kezdünk egy­másra figyelni, ahelyett, hogy kancsalul festett egekbe néz­nénk, ahol a nagypolitikát csi­nálják a huncut emberek. Lehet, egy napon azon kapom magam, hogy a szomszéd ajta­jára tapasztott füllel vizsla­tom, miféle furcsa sikkantások szűrődnek ki onnan hajnalok hajnalán, hogy ölnek vagy ölelnek valakit? S az is lehet, hogy jövőre magam teszem ki a lépcsőházba, vagy lopom el onnan a karácsonyfát, hogy ápoljam a közösségi szellemet. S még arra a szintre is elérhetek, hogy ha házmestert keresnek a házunkban, jelentkezek...

Next

/
Thumbnails
Contents