Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
10 1998. december 16. Publicisztika Nem Café de la Paix, de korántsem provinciális sziget Café Vámbéry Bodnár Gyula_______________ „A szerda délután rendesen a novella- vagy a versírás ideje volt. Ilyenkor inkább felmentünk a boulevard-ra a Grand Caféba. A Cluny magyarlátogatta kávéház volt, ismerősök jöttek asztalunkhoz, s Adyt munka közben zavarták. A Grand Caféban háborítatlanul születtek meg a Budapesti Napló vasárnapi versei. Mélyen, a hús nagy teremben, talpas pohárban elénk tették a hideg feketét. Ezüsttartóban a jeget. Oda a hosszú szalmaszálakat. Szürcsöltük a kávénkat s nyaraltunk. Mire én leveleimmel, lapolvasásommal, néhanapján egy-egy cikkel elkészültem, Adynak már három verse »útrakészen« volt” - írja Bölöni György evergreen könyvében, Az igazi Adyban. A Grand Café, a Café Cluny mellett természetesen ott volt még a Café de la Paix, a Café Gambrinus, ahol a költőzseni verseinek, cikkeinek tucatjai születtek. A többi párizsi kávéházat, a szállodákat, az olcsó vendéglőket és kocsmákat, ahol Ady inkább a szomját próbálta oltani borral, semmint éhét rendes ebéddel, hagyjuk ezúttal. Összpontosítsuk figyelmünket a Café Vámbéryra, mely nevének ebben az általam alkalmilag kreált formájában lehetett volna akár Ady Párizsának híres kávéházai között, vaA szépirodalmi alkotások mellett néprajzi, művelődés- és helytörténeti munkák, ismeret- terjesztő és publicisztikai kötetek egész sora volt már főszereplő. lamelyik boulevard-on, de talán ugyanúgy a századforduló Krakkójában, Budapestjén, Prágájában vagy éppen Bécsben, Újvidéken, Pozsonyban. Az sincs kizárva, hogy külső környezetével, belső berendezésével és hangulatával is kedvenc hely lett volna, szellemi műhely, azaz magához vonzza az akkori művészvilág képviselőit, írókat, poétákat, redaktorokat, akik bizonyára mindjárt az első jelenésükkor megkérték volna a pincért, mondaná már meg, ki az a Vámbéry, és ő tisztelet- teljes mosollyal válaszolta volna, mintha lexikonból olvasná: „Ja kérem, Vámbéry Ármin úr, eredeti nevén Vamberger Hermann, igen híres ember, Dunaszerdahelyen született 1832-ben, közép-ázsiai utazó, orientalista, egyetemi tanár, a török filológia szaktekintélye, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, akihez mint az ázsiai helyzet kiváló ismerőjéhez még az angol és török kormány is gyakran fordult tanácsért.” imigyen mesélt volna a pincér vagy a főúr. Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol elbúcsúzunk a feltételes módtól, és mondjuk ki örömmel, hogy a Café Vámbéry, azaz a Vámbéry Irodalmi Kávéház ma van, Szlovákiában van, Dunaszerdahelyen a Kukucín utcai Vállalkozók Házában nyílt meg az idén nyáron, egészen pontosan július 9- én, csütörtökön este 18 órakor. Azért ily akkurátus a szerző, mert azóta nem múlt el csütörtök este, hogy valamely szlovákiai magyar kiadó ne mutatta volna itt be új vagy legújabb könyvét. A szépirodalmi alkotások mellett néprajzi, művelődés- és helytörténeti munkák, ismeretterjesztő és publicisztikai kötetek egész sora volt már főszereplő, egyúttal kávé vagy koktél illatában, lágyan bodorodó cigarettafüstben jó beszélgetések témája a céhen belüliek, újságírók, olvasók számára egyaránt. Nagy szó az ilyesmi mostanság, a szellem, a gondolkozás tömeges elsivatagosodása, uniformi- zálódása idején, hiszen az írói szóból is jószerével csak a kom- merszre akad vevő. Mintha érezte volna ezt Hodossy Gyula, a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Könyv- és Lapkiadó örökösen mozgó, sok irányban tevékenykedő igazgatója, az irodalmi kávéház megálmodója, amikor elkezdett álmáról beszélni a tulajdonosokkal, majd közösen cselekedni egészen a megvalósulásig, és persze azon túl, illetve azóta is. Másként aligha érkeznének hétről hétre rendszeresen a Lilium Aurum ízléses meghívói a csütörtöki találkozókra. A méreteit tekintve nem túl nagy, festményekkel és könyvekkel díszített kávéház létrehozásában nyilván szerepet játszott még, hogy több kiadó és szerkesztőség működik Dunaszerdahelyen, másrészt egy tréfás, ám találó megjegyzés szerint az országban Dunaszerdahely az a város, ahol a legtöbb író, költő, szerkesztő, művész jut egy négyzet- méterre. Kell egy hely a művészet, a szellem lazább óráinak, különösen, hogy a „tejbár” már nem a régi, a „partizán” szintúgy a múlté. Igaz, a múlté egyelőre irodalmi életünk akár kétKell egy hely a művészet, a szellem lazább óráinak, külö- nösen, hogy a „tejbár” már nem a régi, a „partizán” szintúgy a múlté. három évtizeddel ezelőtti lendülete, meggyengült irodalmunk befogadói bázisa, részben az irodalmat, valamint az irodalomról szóló híreket szállító magyar fórumok, csatornák jelentős csökkenése miatt, viszont magát a termést, a termékskálát figyelve, egyenesen jót tesz egész szellemi életünknek, hogy a magyar irodalom szlovákiai ágának vidéken is születnek szép, egészséges gyümölcsei, magyarán, hogy ez az irodalom, enyhe képzavarral, már nem csak Pozsonyban történik. Megesett, hogy egy-egy bemutató erejéig éppen pozsonyi magyar könyv látogatott le szerzőjével, például a Vámbéryba, melynek júliusi megnyitóján Grendel Lajos, a Pen Klub szlovákiai elnöke Szabó Lőrinc Centrál című versét idézte. A Centrált egyébiránt, pont a minap hallottam budapesti hírforrásból, hamarosan felújítják. Szóval: ,A Centrál, modern akadémia, pezsgett, forrt. A költők törzsasztala rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt tudós és író, öt és nyolc között mind odagyűlt. Vers-börze működött, Dráfi Mátyás szaval és lexikongyár; Mikes sakkozott, Babits korrigált; Elzevirt hozott Kner Gyomáról; Karinthy vitte új feleségét; Heinrich, az öregúr, csepűlte a konzervatívokat; Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt Meredithet lekötni; pletyka, pénz s száz terv lengett a szivárfüst- ben; és hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein (s Horváth Henrik új kecskerímein), Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” S mentünk nézni detektívfilme- ket.” Innen, Szabó Lőrincék törzskávéházából nézve a Vámbéry még nem Centrál, nem Café de la Paix, azt sem tudom, hogy született-e már itt vers vagy cikk, korrigált-e kéziratot valamelyik kolléga, mindenesetre olyan helyi jellegű, ám korántsem provinciális szigetnek látszik a sok kis kocsma, vendéglő, kávéház, cukrászda reneszánszának idején, ahová egyszer talán nem csupán csütörtök estéken lesz érdemes ellátogatni a kávé mellé felszolgált szellemi táplálékért, hanem naponta. Beszélni, játszani, írni, formába önteni az életet. Persze ha csak Csütörtök-szigetnek marad meg a Vámbéry, az sem kevés.
