Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
Riport 1998 . december 16. 5 Feleségével és gyerekeivel a szabad ég alatt éltek augusztus óta, zsákokból, fóliából eszkábáltak valamit a fejük fölé Koszovó: visszatérés a kőkorszakba? Szalik Grulaj gyerekei lerombolt házuk előtt Ivan Drábek felvételei Lórincz Gyula ___________ Konfuciusz azt mondta: „Ne tegyél másnak olyat, amit magadnak sem kívánsz.” E bölcs tanácsra emlékeztet Fidaim Grulaj, miközben a kis koszovói falu, Pecsan kiégett házai között járunk. Fidaim a pristinai egyetemen végzett szociológiát, s már néhány éve a helyi iskolában tanít, melynek épülete, a mecsettel együtt, a dombtetőről néz le a falura. Mindkettőt szétlőtték. A mecset csaknem teljesen elpusztult, a minaretnek csak a fele maradt meg. Az iskolát úgy-ahogy felújították, október végétől taníthatnak. Pecsan vagy félszáz kilométerre fekszik Pristinától. Egyike a járás 43 településének, a járás központja Szuva Réka kisváros, ahol - és még kilenc községben - viszonylag normálisan lehet élni. A többiben mindenütt kiégett, szétlőtt házak: a szerb rendőrök és a jugoszláv hadsereg „válaszcsapásainak” nyomai. Ragip Zekolli, a Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK) Szuva Reka-i szervezetének elnöke a veszteséglistát sorolja. „Fedél nélkül maradt 45 200 ember, 2106 ház kiégett, 62-en meghaltak. Mindezek után hogyan élhetnénk együtt a szerbekkel? Richard Holbrooke nem gondolt erre, amikor megállapodást kötött Miloseviccsel. Számunkra Koszovó függetlensége az egyedüli megoldás.” Ragip, aki nyár óta csak novemberben térhetett vissza falujába, és Raif Fetiu jogász, jelenleg tan- felügyelő, másokkal együtt magyarázza nekünk „a lakosság ideiglenes áttelepítésének” módszereit. így nevezik ugyanis szerb kormánykörökben azt, hogy a koszovói albánokat elüldözik falvaikból. „Figyelmeztető lövésekkel kezdték, a gránátok a község lakatlan területeire hullottak. Lassan nyomultak a házak felé, de az erdőbe vezető ösvényt nyitva hagyták számunkra. Bolond lett volna, aki nem menekül. Nők, gyerekek, öregek, meglett férfiak mentették az életüket. Összecsomagolni sem volt idő, mindenki abban futott, ami éppen rajta volt.” A tüzérségi előkészítés után jött a gyalogság. Az elhagyott házakat felgyújtották. „Nem lett volna értelme maradni. Az egyik faluban ezt tették, és mire mentek vele? A gyerekeket és a nőket bezavarták a mecsetbe, de még előtte végig kellett nézniük, ahogy a felsorakoztatott férfiakat ütötték, leszaggatták a ruhájukat, s mint a barmokat, hajtották őket a prizeni börtönbe. A nőket és gyerekeket teherautókkal Szuva Rékába szállították, ott egyszerűen kirakták őket az utcára. A falut felgyújtották.” Szuva Réka vagy a kevés megmaradt falu lakosai gondoskodtak az elüldözöttekről. Pl. a nyár folyamán a kisvárosban élők száma megháromszorozódott. Sokan még a meleg nyári napokban vették be magukat a hegyekbe, főleg a Pagaroshi-völgybe. így tett Szalih Grulaj, a fiatal pecsani kereskedő is. Feleségével és gyerekeivel a szabad ég alatt éltek augusztus 25-e óta, zsákokból, fóliából eszkábáltak valamit a fejük fölé. Októberben már nem bírták tovább, a gyerekek még kicsik, az éjszakák már hidegek voltak. A házából néhány támfal maradt, meg pár semmibe vezető lépcső. Valaki bizonyára ki akarta próbálni, mire képes a zárótűz. Szerencséjükre a garázs és a pince megmaradt, van hol áttelelni. Néhány barátja éppen kivakolta a kissé átalakított garázst. „Mi, albánok olyanok vagyunk, hogy a bajban senki sem marad magára. A háború előtt ha valakinek leégett a háza, a szomszédok negyven napon belül felépítették az újat. Az utcából mindenki hozzájárult valamivel: pénzzel, téglával, faanyaggal, munkával. Ez a szolidaritás most is él, csak a lehetőségek korlátozottak” - mondja Szalih. A falubeliek összeszámolták: a 270 házból 18 maradt épen. „Mindegyikből lőttek volna rájuk, ahogyan a szerb rendőrök állították? Azért rombolták le házainkat, hogy ne legyen hová visszatérnünk, felgyújtották a traktorainkat, ne legyen mivel megművelni a földünket.” Pecsanban a büntetőexpedíció Raif Fetiu házát sem kímélte meg. Ő tagadja, hogy köze volna Koszovói Felszabadító Hadsereghez (UCK). A bátyja orvos, a rendelőben tartóztatták le. „Állítólag az UCK terroristáit segítette, ezért bíróság elé akarják állítani. Igen, bekötözte a sebesülteket, de mit tehetett volna? Hiszen orvos. Ha nem nyújtott volna elsősegélyt, a törvény akkor is büntetné. Jogász vagyok, tudom, hogy ilyen esetben öt év jár.” Senki sem tudja pontosan, hányán élnek Koszovóban. A legutóbbi népszámlálás 1991-ben volt, de az albánok elutasították a részvételt. A régebbi adatok és a demográfiai becslések szerint e 10 887 négyzetkilométer területű dél-szerbiai tartomány kb. 2,1 millió lelket számlál, a íakosság 86-90 százaléka albán. A mintegy 200 ezres szerb közösség mellett törökök, romák és még egyiptomiak is élnek itt. Ez utóbbiakról egyesek azt állítják, hogy romák, másokszerintakoptokle- származottai. Mint tudjuk, Butrosz Gáli volt ENSZ-főtitkár is kopt volt, vagyis nem muzulmán, hanem keresztény egyiptomi. Nemzeti kisebbségnek tartják magukat a goranok, a muzulmán vallású szerbek. Tehát a koszovói lakosságot illetően csak az biztos, hogy európai viszonylatban az itteni albánok körében a legmagasabb a természetes szaporulat. Koszovónak az 1974-es jugoszláv alkotmány széles körű autonómiát biztosított. Nem véletlenül mondták, hogy a titói Jugoszlávia nem hat, hanem lényegében nyolc tagköztársaságból áll, ugyanis Szerbia két autonóm tartományának, Koszovónak és a Vajdaságnak egyes köztársasági szintű jogkörei is voltak. Müo- sevics hatalomra kerülését a szerb nacionalizmus ösztönzése kísérte, a ’80 as évek végén és a ’90 es évek elején lerombolták a koszovói és vajdasági autonómiát. Koszovóban az albánokat teljesen kiszorították a közigazgatásból, ezért ők kiépítették saját, párhuzamos struktúráikat. Szembeötlő ez az iskolaügyben, pl. a koszovói fővárosban, Pristinában minden iskolát fal választ ketté, és egészen más tanterv szerint oktatnak, mint a szerbek. Ilyen feszült légkörben csodának számít olyan emberrel találkozni, aki a válságból kivezető utat keresi, az albánok és a szerbek lehetséges együttéléséről beszél. „Koszovó és Metohija (Metohija Koszovó része, itt találhatók a szerb pravoszláv egyház történelmi nevezetességű templomai és kolostorai - a szerző megj.) nem lehet kizárólag szerb vagy kizárólag albán. Hanem közös, s a széles körű autonómiával, a mindenki számára garantált emberi jogokkal, valamint a meglévő nemzetközi határok keretében mindkét fél érdekei kielégít- hetőek.” Ez a véleménye Szava Janjicsnak, az albán határhoz közeli Viszoki Decsani középkori pravoszláv kolostor elöljáró-helyettesének. Nyáron súlyos harcok folytak itt, a kolostor befogadta a menekülteket. Előbb vagy negyven szerb családot, akiket az albán fegyveresek üldöztek eí, majd albán menekültek érkeztek. „Az egyik albán azt mondta nekem, nem akar elmenni Decsa- niból, mert a kolostort nem viheti magával. Mindenkin segítünk, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül.” A tragédia okait a Milosevics-rezsimben, az elégtelen demokráciában, de az albán szeparatizmusban és szélsőségességben is látja, amelynek gyökerei „a Milosevics úr megszületése előtti időkig nyúlnak vissza”. Szerinte a Balkán jövője nem a megosztottság, hanem az Európával való integráció. Szava szerzetes és 21 társa nem él elzártan a kolostor falai mögött. Vannak számítógépeik, Internetoldalaik - mint mondják, számukra az igazság, a tolerancia, a szeretet az evangélium üzenete terjesztésének eszközei ezek. Megértik az albánok szenvedését, de Szava nem ért egyet azzal, hogy az albánok és a szerbek már nem élhetnek együtt. „Mi lett volna, ha a háború után Európa azt mondja, hogy Németországgal már nem lehet együtt élni? De nem kívánok párhuzamokat vonni. Vannak saját tapasztalataink is: a 2. világháború idején az albán szélsőségesek Koszovóban vagy tízezer embert öltek meg, százezret pedig elüldöztek. Aztán mégis együtt éltünk.” A szerző a Pravda főszerkesztőhelyettese A büntetőexpedíció Raif Fetiu házát sem kímélte meg Szava Janjics: „Mindenkin segítünk, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül.” „Az erdőbe vezető ösvényt nyitva hagyták szá- munkra.” Pristinában minden iskolát fallal választanak ketté. Diktátorlista Van miért aggódniuk Fater Tibor Augusto Pinochet esete aggodalommal tölthet el más egykori diktátorokat is. Diego López Garido, a madridi egyetem alkotmányjogász profesz- szora megállapította, a lordok döntésükkel nem csupán a chilei diktátor ügyében foglaltak állást, hanem a nemzetközi jog és az emberi jogok három alapkérdésében is. Ezek: az emberi jogok elleni bűntettek nem évülnek el; e bűnösökkel kapcsolatban nem érvényes a területi elv; nem érvényes semmi, bármiféle jogcímen igényelt mentesség. Az El País spanyol lap összeállított egy „csokrot” azoknak a diktátoroknak a rövid bemutatásával, akik feltehetően kétszer is meggondolják a közeljövőben, hova utazzanak külföldre. Jorge Rafael VIDELA az argentin katonai kormányzat vezetője volt az 1976-os erőszakos hatalomátvétel után. A polgári kormányzás visszaállítását követően, 1986-ban életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték több mint tízezer ember meg- kínzásában, halálában és eltűnésében való bűnrészességért. A jelenlegi argentin elnök 1990-ben amnesztiában részesítette, ám egy polgári bíróság elérte a perújrafelvételt egy olyan ügyben, amelyre annak idején nem teijesztették ki az amnesztiát. Videla jelenleg házi őrizetben vátja a bírósági tárgyalást több mint 200, a katonai rezsim vallatóközpontjában született gyermek ügyében, akiket a rendszerhez hű nevelőszülőkhöz adtak, miután anyjukat a szülés után megölték. Alfredo STROESSNER tábornok Paraguay diktátora volt 1954-ben végrehajtott államcsínyétől egészen 1989-ig (ekkor őt buktatták meg puccsal). Jelenleg egy brazíliai kastélyban eszegeti a száműzöttek keserű kenyerét. Uralma alatt Paraguay számos német háborús bűnösnek adott menedéket. Stroessner pedáns ember volt: bukása után a belügyi levéltárban 300 ezer ember letartóztatását, kínvallatását, számos esetben eltűnését dokumentáló iratokat találtak. Idi AMIN DADA tábornok, akit Ugandában egyszerűen csak Mészárosként emleget mindenki, 1971-től 79-ig tartó ország- lása alatt a teljes ellenzéket kiirtatta, de több ezer politikailag semleges lakost is. Konyhájában ugyanakkor nem vérszomjas: Amin vegetárius, mint annak idején a III. Német Birodalom Führere. Naponta 40 narancs alkotja étrendje gerincét. Jelenleg Mekkában él. Piether BOTHA a Dél-afrikai Köztársaság elnöke volt a fajgyűlölő rendszer legkeményebb éveiben, 1978 és 1989 között. Több ezer színes bőrű meggyilkolása eszmei szerzőjének tekintik. A sokak által túlontúl is türelmesnek tartott Dél-afrikai Nemzeti Megbékélés Bizottsága szerint is ő „az apartheid hóhérja”. MENGISZTU Haile Mariam alezredes Hailé Szelasszié etióp császár megdöntésével jutott hatalomra Sába királynőjének egykori birodalmában. Az alezredes vulgármarxista gazdaságpolitikáját követő éhínség és a parasztoknak az éhínséget követő erőszakos áttelepítése 200 ezer ember életébe került. Mengisztu jelenleg Zimbabwéban él száműzetésben. A lista a következőkkel bővíthető: Suharto volt indonéz elnök, aki több ezer ember (a folyamatos kelet-timori elnyomás és az 1956-66-os kommunistaellenes tisztogatások áldozatai) haláláért felelős. Ne Win, a 87 esztendős mianmari tábornok, az 1962-es államcsíny vezetője, akinek a parancsára 1988-ban 3000 tiltakozó diákot öltek meg a katonák. Jean-Claude Duvalier volt haiti elnök, aki 1971-től 15 éven átatitkos- rendőrség segítségével maradt hatalmon, s azóta a párizsi kaszinókban és mulatókban sikerült elvernie az apja által hosz- szú éveken át szorgosan összeharácsolt haiti nemzeti vagyont. Az El País megemlíti Szlobodan Milosevicset és Szaddám Huszeint is, megjegyezve: gyakorló államfő esetében a bíróság elé állítás nehézkesebb, mint a már leváltott, esetleg száműzött kollégákat illetően. A szerző az MTI munkatársa
