Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-16 / 50-51. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1998. december 16. • 31. évfolyam Sport Bicskei Bertalan szövetségi kapitány: „Van jövője a magyar Q Q futballnak.” ^ 7 Riport Nincsenek egyedül. A nagymegyeri gyermekotthonban kísérleti program indul. 64 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. december 19-étől januári-jéig Milyen más lehet a karácsony Brazíliában! Én, meg a tél, meg a karácsony Grendel Lajos ______________ A tél nekem az egyik nagy ellenségem. Ha csak leírom a tél szót, máris a hideg ráz ki tőle. Szemem előtt a fehér papírlap végtelen hómezővé változik, szibériai síksággá. Verne Gyula Hatteras kapitány című regényét, amely egy északi-sarki expedíció bátor férfiainak kalandjait örökíti meg - végigfáztam. Ha egy természetfilmben jegesmedvét, fókákat vagy pingvineket mutogatnak, megborzongok. Vörösmarty Előszójában a télhez és a hóhoz - aligha véletlenül - a halál képzete társul. Petőfi a lelkemből szól, amikor a zordon Kárpátokat emlegeti meg annak fenyvesekkel vadregényes táját. Láttam őket többször is behavazva, néha fűtetlen vonat ablakából, amikor katonáskodásom állomáshelyére, Eperjesre utaztam. S azok a téli éleslövészetek a város fölötti hegyekben... Egyszer ott, télvíz idején, fölvezényeltek egy torony tetejére őrködni. Éjszakai éleslövészet, az ám a habos torta! A nyakamba akasztottak egy távcsövet, s a lelkemre kötötték, azonnal jelezzem, ha civilt látok mozogni az erdő fái között. Éjjel, fogcsikorgató hidegben, térdig érő hóban?! Mondom: hiszen olyan sötét van, hogy az orrom hegyéig sem látok. Nincs az a sötétben bujkáló ellenforradalmár, NATO-kém vagy kétlelkű kínai vendéglős, akinek kedve volna ilyenkor errefelé áskálódni. És akkor még távcső is! A válasz ledorongoló, de jellemző volt: ez a szabály. És ott, a torony tetejében fújt a jeges szél, sötét volt, mint egy fasírtban (Hajnóczy Péter), és engem megvett az Isten hidege. Korcsolyát hozott a Jézuska, alighanem félretájékoztatták. Ezért aztán a téli sportokat is utálom. Az egyetemi sítanfolyam számomra a napjában többszöri Golgota-mászást jelentette. Sziszüfosznak sem lehetett olyan rettenetes a sziklát görgetnie, mert, tudomásom szerint, nem hóban tette. Gyerekkoromban egyszer korcsolyát hozott nekem a Jézuska. Alighanem félretájékoztatta őt valaki. Többszöri fohász és nekigyűrkőzés után, egy téli napon, mégis kimentem a lévai várkert tenyérnyi jégpályájára, és keserves tusakodások köze- pett, a bakancsomra kurbliztam azt a két utálatos, hidegen csillogó fémvacakot. Nagy lélegzetet vettem, még nagyobb lendületet, és - és seggre estem. Első kísérletem e tudományban, rögtön tudtam, az utolsó is volt egyben. Korcsolyámat öcsém örökölte, s talán használta is. Ezek után nem lehet kétséges, mi a véleményem azokról a görbített végű husángokkal pici széndarabot püfölő, irtóztató szkafanderekbe bújtatott fickókról. Milyen más lehet a karácsony Brazíliában! Még az éjféli mise alatt is izzadnak az emberek. De hát karácsony-e az ilyen? Se hó, se fagy, talán fenyőfa sem. Zúg- nak-búgnak a ventilátorok, s mindenki arra gondol, de jó lehet most valahol Európában, teszem azt, a Kárpátok ölén, ahol állítólag valami hűsítő, fehér izé hullik az égből, s az emberek ha kimennek az utcára, több réteg ruhát raknak magukra. Ilyen talán nincs is a valóságban. Brazilok! Drága testvéreim! Fehérek, feketék, mulattok! Ti mindnyájan! Van-e közöttetek valaki, aki ilyenkor, december utolsó dekádjában, hazát cserélne velem néhány napra? Vezércikk Ezredvégi mementó Kövesdi Karoly ____________ Ba ráti körrel beballagunk az esti városba, ünnep előtti hangulatot szívni magunkba. Van itt minden: sudár karácsonyfa, megafonból áradó zene, sok mütyür, kolbász, forralt bor, puncs. És tömeg. Ember ember hátán. A falatnyi tér kevés asztalai körül reménytelen dolog helyhez jutni. Egy helyütt hár- man-négyen elmozdulnak. Becserkésszük az asztal felszabadult sarkát; kezdetnek nem rossz pozíció. Úgy lecöveke- lünk, mintha itt akarnánk kivárni az új évet. A hajszás életből kilazulva ejtőzünk, isszuk a forralt bort, amikor mellénk sodródik egy manusz, s valami állatfigurát lóbálva kéregét. Megemelinti a játékmaci sü- tyegét, oda kéri az érmét. Ha egy-két cigivel is megdobnánk. Megdobjuk. Rágyújt, marad egy darabig társaságnak. Mielőtt eltűnne, szemügyre vesszük: valahogy gyanúsan ápolt, ruhája rendezett, cipője alig kopott, talán reggel borotválkozott. A friss sampon illatát sikeresen elnyomja az alkoholfelhő. Elvegyül a tér zsúfolt vadászmezején. A másik figura nem szól senkihez. Csak odafarol egy könyöknyi helyre, s reszkető kézzel, mint aki lágerből szabadult, kanalazza a levest. Rajta mindene: lakása, bútora egy leírhatatlan nagykabát. Csimbókos szakálla többhetes, utcai étlap. Szó nélkül veszi el a pénzt, azt se mondja, bikmakk. Csak a szeme beszél, igaz, az is szűkszavúan. A szegények büszkeségével csoszog tovább, viszi a harmincöt-negyven évét, ami legalább hatvannak tűnik. Napok múlva eszembe jut a két alak. De inkább a második. Az a szomorúkutya-tekintet, a társadalom legaljának ez a megadó mosolyféléje, valami földöntúli derűje, amely egy káposztaleves tetején ragyogó zsírcseppben látja a világmindenséget. Onnan indul el a gondolat, s oda tér vissza. Ki tudja, hol lehet most, ünnepek táján, amikor mi jó melegben ülünk, s azon füstölgünk, hogy drágább lesz a villanyáram, a vonatjegy, s mindaz, amiről azt hisszük, hogy életünk dimenzióit jelentik? Legalábbis az ilyen szerencsétlen, számkivetett emberekkel való összehasonlításban. Mert bárhogy nyavalygunk is, mindig marad még egy esélyünk. Csak hát mai világunkban szinte lehetetlen dolog az esélytelenekkel mérni magunkat. Ezredvégi világunk a magányos emberek tömegének atomizált tülekedése, amelyből különösen az elmúlt évtizedek kimostak minden közösségi felelősség- vállalást. Már csak politikai értelemben tudunk szekértáborozni, tömörülni, megoszlani és összeverődni. Esetleg személyi szimpátiák és gyűlöletek törésvonalai mentén. Olcsó volna azt írni: csak a mi poszt- kommunista világunkban. A sikerekre, gazdagságra, anyagilag megfogható minőségre kiéhezett társadalmakban. Európa sem emberi eszmék mentén egyesül, a piac, az anyagi esély tereli egybe a nemzeteket. A minap két zsebtolvajt cibál- tak le a troliról felbőszült emberek. Egyikük meglépett, a másikat ott gyúrták a megálló sarába vagy hárman. A távolodó képet nézve hallgattam egy jól öltözött hölgyet, aki magából kikelve háborgott kiirtásról, Hitlerről, fajok eltaposásáról, miközben jól fűtött irodája felé utazott, be a hivatalba. A meleg esély felé. Nem kedvelem a sunyi zsebeseket, de ezen a ponton, a totális fenyegetőzés, a kollektív gyűlölet partján nem kétséges, ki mellé állnék. Nem is ez az elgondolkoztató, hanem a veszély, ami világra löki az indulatot. Mert ennek a „hölgynek”, aki lehet, hogy éppen iskolába ment gyerekeket tanítani, valami végtelen üresség lehet a lelkében. A dolgok összefüggésének teljes hiánya. A filozófiátlan, eszmétlenített, titoktalanított világ hatalmas űrje, háttérben a hontalan, esélytelen ember mementónak beillő, szomorú tekintetével. Stefan Lochner: Háromkirályok imádása. (15. század közepe.)