Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-12-09 / 49. szám
Kultúra 1998.december 9. Sean Deibler: „Vannak emberek, akikkel a világ végére is elmennék.. Zenei kincsesbányában Judita Cermáková felvétele Juhász Katalin Shakespeare Rómeó és Júliájának multimediális, audiovizuális feldolgozása magában foglal táncot, zenét, videót és prózai szöveget. A zeneszerző Henrich, akinek kifejezett kérése volt, hogy a nemzetközi hírű amerikai karmester, Sean Deibler vezényelje a kassai szimfonikusokat. A mester, csodák csodája, kötélnek állt. Ml volt az, ami Ide csábította? Konkrétan ez a produkció, vagy Kelet-Európa »egzotikuma <? Egy kicsit mindkettő. Vannak emberek, akikkel öt perc beszélgetés után a világ végére is elmennék. Henrich ilyen ember. Láttam, mennyire lelkesedik a darabért, és hízelgő volt, ahogy azt bizonygatta, rajtam kívül senki sem képes úgy levezényelni a művet, ahogy ő képzeli. Izgatott maga az ötlet is, hiszen ezt a művet sokan és sokféleképpen feldolgozták már. Kíváncsi voltam, születhet-e belőle valami eredeti. És úgy tűnik, születhet. Van különbség az amerikai, a nyugat-európai és a közép-európai közönség komolyzene iránti érdeklődésében? Tapasztalataim alapján bátran mondhatom, hogy az itteni emberek nyitottabbak, fogékonyabbak az új iránt. Elfogadják a kortárs komolyzenét is, tömve vannak a koncerttermek, ami nyugaton ritkaság. Az is érdekes, hogy míg itt egy hangverseny két és fél-, három órás is lehet, nyugaton egy óra után már türelmetlenül fészkelődik a hallgatóság. A repertoár is más, mivel itt nem »muszáj« beiktatni egy kis Beethovent vagy Brahmsot a siker végett. Mi a helyzet a különböző szimfonikus zenekarokkal? Gondolom, ahány, annyiféle. Vannak köztük nehezebben kezelhetőek, és vannak olyanok is, mint például a kassai zenekar, amelyek nyitottak, segítőkészek, ki vannak éhezve valami újra, és örömmel fogadják az én merész, „Nagy kísérletező vagyok...” avantgárd ötleteimet is. Mivel nagy kísérletező vagyok, gyakran dupla adag türelemre van szükségem a zenekar részéről, de Kassán félszavakból is megértjük egymást, gyors tempóban tudunk haladni. Milyen tanácsokkal látná el azt az olvasót, aki szeretne megismerkedni a kortárs zenével? Sokak szerint ugyanis zenei előképzettség nélkül a mai komolyzene nem élvezhető. Nem tudom, számomra nem léteznek műfajok, csak zene létezik. Nemrég egy képtárban találkoztam egy idős hölggyel, aki hosszú percekig ült egy modern festmény előtt, figyelmesen tanulmányozta, majd felém fordult, és azt mondta: »Nem tudom, mit kellene látnom. De nagyon tetszik, amit látok.« Ha a festő hallotta volna ezt, nagyon boldog lett volna, hiszen pontosan azt »keil« látnia a nézőnek, ami a falon lóg. A zenével ugyanez a helyzet. Ön a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett. Hogyan került oda? Már a zenéhez is nagy kerülővel érkeztem, mivel eredetileg latin-görög szakon végeztem az otthoni egyetemen. De nem éreztem kielégülést, vonzott a zene. Mivel tizenöten voltunk testvérek, a szüleim nem tudták finanszírozni a tanulásomat, magamnak kellett rá megkeresnem a pénzt. Azt mondtam: ha már fizetnem kell, olyan oktatást akarok cserébe, amely megéri a pénzt. Szétnéztem Európában, minden nagyobb zeneakadémián, és a budapestit találtam a legigényesebbnek. Nehéz évek voltak ezek, nem játszhattam a gazdag amerikait, eladtam a kocsimat, a könyveimet, szinte mindent, csak hogy tanulhassak. Persze az idegen környezet, a más kultúra is nehezítette a dolgom, de a kelet-európai embereket imádom. Nagyon barátságosak, befogadják az idegent. Milyennek találja a jelenlegi légkört errefelé? A szocializmus alatt minden értelemben más volt a hangulat. Megint csak a zenéhez térek vissza példáért. A nyugati újdonságok, műfajok és előadók ha lassan is, de megjelentek keleten. Visszafelé viszont nem működött a dolog, semmit sem tudtunk az itteni zenei történésekről. A művészek nem koncertezhettek Amerikában, Közép-Eu- rópa egy nagy sötét folt volt a térképen. Most szinte zúdul a térség zenéje Nyugatra, az emberek pedig egy újszülött érdeklődésével hallgatják. Ez kincsesbánya, aki valami eredetit akar hallani, ne is menjen máshova. Elképzelhetőnek tartja, hogy a Rómeó és Júlia a tengerentúlra is eljut? Inkább úgy mondanám, nem tartom lehetetlennek. Mivel egy hatalmas projektről van szó, nem egyszerű a mozgatása, de mindenképpen megfontolandó a dolog. Nem beszéltünk még arról, hogy odahaza tanít is. Milyenek a tanítványai? Először is irigylésre méltóan fiatalok! Nem tartom magam öregnek, de köztük visszasüppedek a valóságba. Lelkesek, nyitottak, szinte beszíyják az új hatásokat. Ez az iskola egy „művészneveidé”. Táncot, színjátszást, képzőművészetet és zenét is tanulhatnak a diákok, tehát a légkör eleve szabadabb, mint más helyeken. Igyekszem sokat adni nekik, és én magam is sokat kapok tőlük. Talán többet is, mint amennyit adok... Heti kultúra-----------------Kö nyvespolc Jirí Menzel: Hát, nem tudom... Az Oscar-díjas cseh film- és színházi rendező, színész, Jirí Menzel (1938) munkásságát a magyar közönség a Szigorúan ellenőrzött vonatok hatalmas sikere óta megkülönböztetett figyelemmel kíséri. íróként 1997-ben a Hát, nem tudom... című könyve révén ismerhette meg.,Almikor egy évvel ezelőtt megjelent tárcáim első kötete, bátorkodtam belőle egy példányt hőn szeretett köztársasági elnökünknek, Václav Havelnek ajándékozni. Könyvemet - többek között - ekképpen ajánlottam figyelmébe: Ez egy olyan könyv, melyet én a WC-ben olvasok. Az a nagy előnye, hogy bárhol kinyitva olvashatom, s csupán annyi ideig, Mindent *n*gt*Hero. hogv ebbe a könyvbe métafcigtcIjWttM* ankép kerüljön be rölam, hoöy ne né/zek M rajt« ú<»v. mint ameddig nekem tetszik. S bár ez az Önök esetében nyilván nem így van, más tanácsot Önöknek sem adhatok. Nem vesztegetik fölöslegesen drága idejüket e könyv olvasására, amely talán mégsem annyira csapnivalóan rossz, hogy ne érné meg időnként belelapozni.” (Kalligram, Pozsony) Vendégszereplés A János vitéz Tornaiján Takács András Két előadást tartott nemrég Tornaiján a budapesti Honvéd Művészegyüttes Táncszínháza. Novák Ferenc Kos- suth-díjas koreográfus színpadra állításában Petőfi Sándor János vitéz című zenés-táncos mesejátékát adta elő. Több száz gyerek és fiatal együtt élt, lélekben együtt vándorolt a mese hőseivel. Résztvevője lett a vitéz dicső harcainak, hangosan biztatta a szereplőket, megpitye- regte a szomorú részeket, nagy tapssal jutalmazta a szellemes poénokat. Olyan jeleneteket varázsoltak a színpadra, hogy a mese valóban megelevenedett. Az ifjú szerelmesek, a gonosz mostoha, a francia király és lánya, a boszorkányok, a földöntúli óriások és a szörny mind-mind magával ragadó jelenségként táncolt, mókázott, énekelt, harcolt és ár- mánykodott. Az ilyen előadások nagyban erősítik diákjaink érzelmi világát, nemzetiségi hovatartozásukat. Regény H ogy anyámtól elraboljam dédelgetett kincsét, a nagyobbik fiát, hogy megbüntessem anyámat, amiért olyan nagyon és olyan rosszul szereti, és főleg hogy megmentsem a kisebbik bátyámat, mert úgy hittem, az én gyerekem is, hogy megmentsem a nagyobbik bátyám eleven életétől, amely rátelepedett az övére, a nappalait elfátyolozó feketeségtől, a törvénytől, amelyet a nagyobbik bátyám képviselt és szabott meg, és amely, hiába volt ő emberi lény, állati törvény volt. Olyannyira állati, hogy kisebbik bátyám életének minden egyes napjában és a nap minden egyes percében rettegéssel töltötte el ezt az életet, és ez a rettegés, lassan a szívét is kikezdvén, halálát okozta. Sokat írtam a családomról, de akkor még mindenki élt, az anyám is, meg a két bátyám is, így csak kerülgettem őket, ezeket a dolgokat a toliammal, nem vágtam elevenükbe. Az én életemnek nincs története. Nincs élettörténetem. Középpontja se volt soha. Nincs út, nincs vonal. Csak tágas terek vannak, ezek azt sugallják, hogy ott volt valaki, de nem igaz, ott soha nem volt senki. A fiatalságomból egy egészen apró töredéket azért többé-kevésbé már megírtam, annyit mindenesetre írtam róla, hogy kibontakozzanak a körvonalai, most is épp erről beszélek, a folyón való átkelésről. Amit most írok, az egészen más, és mégis ugyanaz. Azelőtt a verőAszerető Marguerite Duras 2.rész fényes, reflektorfénybe állított időszakokról beszéltem. Itt is ugyanarról az ifjúságról lesz szó, de most azokról az időszakokról fogok beszélni, amelyeket eddig elhallgattam, azokról a tényekről, érzelmekről és eseményekről, amelyeket mélyen eltemettem magamban. A környezet, amelyben írni kezdtem, szemérmesebbé tett a kelleténél. Az írás akkor még erkölcsi tettnek számított. Ma már, azt hiszem, legtöbbször nincs semmi értéke. Ezt néha tudom: ha már, mindent egybefoglalva, nem a hiúság hajt minket előre, az írás nem ér egy fabatkát sem. Attól fogva, hogy a dolgokat már nem lehet minden egyes alkalommal, egyeden, lényegénél fogva meghatározaúan egésszé egybefoglalni, az írás csak önreklám, semmi más. De többnyire nincs véleményem, nyűt teret látok mindenütt, mintha nem volnának falak, és az írás sehol se tudna elrejtőzni, megíródni, elol- vasódni, mintha már nem tartanák tiszteletben a lényegéből fakadó illedenséget, de ennél tovább még nem jutottam a gondolkodásban. Csak most tudom, hogy már nagyon fiatalon, sőt tizenöt éves koromban is azt a baljós arcot viseltem, amelyet, életem közepe táján, az ital formált ki. Az ital töltötte be azt a szerepet, amelyre Isten nem vállalkozott, de volt más feladata is: hogy megöljön, hogy öljön. Még nem adtam ivásra a fejemet, de ez az ital formálta arc már az enyém volt. Az ital csak véglegesítette. Megvolt bennem a helye, ezt, akárcsak a többi alkoholista, én is felfedeztem, ráadásul, bármily furcsa, mielőtt eljött volna az ideje. Ahogyan a vágynak is megvolt bennem a helye. Tizenöt éves koromban érzékiségarcom volt, pedig nem ismertem az érzékiséget. Az arcom szinte felhívta magára a figyelmet. Még anyámnak is látnia kellett. A két bátyám látta. Minden ezzel kezdődött, ezzel a feltűnő, elcsigázott arccal; hogy a szemem köré önmagát megelőzve vésett karikákat az idő, az experiment. Tizenöt és fél éves vagyok. Átkelés a Mekongon. Visszamenni Saigonba, valóságos utazás, főleg autóbusszal. És azon a reggelen is buszra szálltam, Sadekban, ahol anyám a leányiskola igazgatója, véget ért a vakáció, hogy éppen melyik, már nem tudom. A szünidőt egy kis házban töltöttem, itt volt anyám szolgálati lakása. Aznap utaztam vissza a saigoni leányotthonba. A busz a sadeki piactérről indult, főleg bennszülöttek utaztak rajta. Anyám, mint rendesen, most is kikísért, és rábízott a sofőrre, mindig rábíz a buszsofőrre, ne adj’isten, történik valami, tűzvész, meg akarnak erőszakolni, netalán útonállók rohanják meg az autóbuszt, vagy elsüllyed a komp. Mint rendesen, a vezető maga mellé ültetett az autó orrába, a fehér utasoknak fenntartott helyre. Ez alatt az utazás alatt hántódhatott volna le, válhatott volna el a kép a többitől. Meg is maradhatott volna, készülhetett volna fénykép róla, mint annyi egyébről, más körülmények között. De nem készült. úlontúl sovány volt a téma, nem lehetett csak úgy nekirontani. Ki gondolt volna ilyesmire? Csak akkor készülhetett volna fénykép. Ha előre tudom, hogy az eseménynek, a folyón való átkelésnek mekkora lesz a jelentősége életemben. Márpedig átkelés közben semmit sem tudtam erről a képről. Csak Isten tudott róla, senki más. így aztán ez a kép, másként nem is lehetett, nem létezik. Elkallódott. Feledésbe merült. Nem hántódott le, nem vált el a többitől. Ennek a mulasztásnak köszönheti erejét, azt, hogy teljességet ábrázol, és hogy ezt a teljességet valójában ő maga teremtette meg. A színhely tehát a komphajó, amelyik a Mekong egyik ágában, Vinhlong és Sadek között közlekedik, a hatalmas dél-kokin-kínai alföldön, a Madár-síkság dágványos rizsföldjei mentén. Leszállók a buszról. Odamegyek a korláthoz. Nézem a folyót. Anyám néha azt mondja, soha, soha életemben nem fogok látni olyan káprázatos folyókat, mint az óceán felé hömpölygő Mekong meg a mellékágai, ez az egész vízi vüág, amelyet hamarosan elnyelnek az óceán üreges mélységei. Ameddig a szem ellát, a síkságon, csak folyó, folyó, és úgy rohan a víz, olyan erős sodrással, mintha ferde volna a föld. A kompon mindig kiszállok a buszból, mert amire odaérünk, odaér az éjszaka is, mert örökösen félek, például attól, hogy elpattannak a drótkötelek, és kisodródunk a tengerre. Nézem az ijesztő áradatban, milyen lesz életem utolsó pillanata. Olyan erős a sodrás, hogy mindent magával ragadna, köveket, székesegyházat, egy egész várost. Orkán süvít a víz mélyén. Tomboló szélvihar, (folytatjuk)
