Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-18 / 46. szám
8 1998. november 18. Washingtonban valahogy minden egy kicsit másként működik, mint kis hazánkban Amerikai naplólapok Juhász László ________________ Ha jnali öt óra van, félórája forgolódom az ágyban, a belső órámat nem lehet becsapni: tudja ő, délelőtt tizenegy van, ideje felébredni. Fránya dolog az időeltolódás. Próbálom magam befúrni a takaró alá, talán el is bóbiskolok még öt percre, majd Bamby kutya barátságos lihegése és a nyakörvén csilingelő fémplecsnik hangja veri ki végleg az álmot a szememből. Rádöbbenek: micsoda luxus, hogy itt lopom a napot, miközben aludni otthon is tudnék. Én viszont ma reggel Amerikában, pontosabban Washington külvárosában Alexandriában ébredtem, minden percet ki kell használnom. Álmosan leballagok tehát vendéglátóim, Dunbarék házának alsó zeneszobájába. Chuck haverom már az Interneten szörföl, barátnője, Erika az óriásképernyős tévé távirányítóját vette kezelésbe. A ház ura, Chip és felesége, Sally még az igazak álmát alusszák oda- fönt, mi egy fél liter kávé menedékét keressük. A reggelizőasztalon a The Washington Post pénteki száma. Nézzük, mi újság. A lap ma mindössze százhúsz oldalas, hat-hét reklám-, divat-, sport- és egyéb melléklettel kiegészítve. Újságolvasás után rövid egyeztetés, ki mit csinál ma. Én mindenképpen Washingtonba megyek, ha kell, gyalog. Chuck és Erika vásárlással tölti majd a napot. Megegyeztünk, metró, autó. Alexandriából metróval fél óra alatt érek az Egyesült Államok fővárosa, Washington központjába. Vendéglátóim időben figyelmeztettek, melyik metróvonalakat nem ajánlják. - Véletlenül se szállj a narancssárga vagy a zöld vonalra - hangzott a jó tanács. - Washingtonban a legnagyobb a bűnözés az egész Egyesült Államokban. Nem Chacago, nem New York, hanem a főváros a legveszélyesebb. Az instrukcióknak megfelelően nem térek le a kijelölt „turistaösvényekről”, inkább a központ múzeumnegyedét veszem célba. A Modern Művészetek Múzeuma előtt hosszú sor kígyózik: Van Gogh-kiállítás érkezett Amerikába. Ezúttal nem állok be a sorba, tavaly volt szerencsém Amszterdamban megcsodálni az őrült hollandus vásznait. Engem most Amerika érdekel. Már a nyolcórás repülőút alatt felkészültem Washingtonból, tudom, reggel mikor jár kocogni az elnök, hol lehet a legfinomabb steaket enni, és mikor olcsóbb a sör a kocsmákban. - Washington legmagasabbb épülete a Capitolium, vagyis az amerikai parlament - lapozom a bédekkert. Ez igaz. Törvény tiltja, hogy a főváros egét felhőkarcolók árnyékolják be. Gondban is voltak a nagyvállalatok, amiért székházaik nem nőhettek az égigKocogó elnököt nem láttam, kacagó, jókedvű amerikai fiatalokat annál többet. - Milyenek az amerikai lányok? - szegezték nekem a kérdést idehaza barátaim. Nos, a Baywatchon és amerikai szappanoperákon nevelkedő honfitársaimnak bizony csalódniuk kell: tisztelet a nagyon kevés kivételnek, az amerikai lányok bizony nem manökenalka- túak. Egyre terebélyesedő vonalaiknak csak a konfekció mérete szabhat gátat. Nem csoda hát, hogy úton-útfélen fittnessköz- pontok és karcsúsító vállalkozások hirdetik magukat. Mikor az egyik sarkon befordulva kis híján frontálisan ütköztem egy hatalmas fekete hölggyel, bizony éveket öregedtem én is. Amerika nem a szép lányok hazája. Amerika nagy. Sőt: nagyon nagy. Miután reggel a hatalmas városszéli házban felébred a százhúsz kilós háziasszony, beül a háromméteres autócsodájába, és elkocsikázik a kétszáz méterre lévő óriási szupermarketbe. Vesz egy ötkilós csomagolású mosóport, a srácoknak egy hatalmas zacskó chipset, majd hazamegy, és leül a nagyképernyős színes tévé elé. Mindez persze nem feltétlenül a jómódúak kiváltsága. Ha Mr. Átlag családját vesszük alapul, ahol Átlag úr és Átlagné egymástól, mondjuk, negyven kilométerre dolgoznak (mindketten ugyanabban a nagyvárosban), fiuk, Átlag John egyetemista a belvárosban, a kislány, Átlag Mary pedig középiskolás a város szélén, egyértelmű, hogy legalább négy autóra van szükségük. Autóbuszon én két hét alatt csak feketéket láttam. Még javában bámészkodom a környéken, mikor négy-öt rendőrautó érkezik a palota előtti parkhoz. McGowney őrmester walkie-talkie-ja is megszólal, a rendőr válaszol a vartyogásra. - Mi történt ? - kérdezem újdonsült ismerősömet. - Találtak egy gyanús csomagot a parkban. Meg kell vizsgálniuk, nem bomba van-e benne - világosít fel készségesen az őr. Perceken belül egy televíziós társaság furgonja is a helyszínre érkezik - nem akarnak lemaradni egy esetleges szenzációról. Mint utóbb kiderült, csak egy gazdátlan reklámszatyorról volt szó. A Szövetségi Nyomozóhivatal, vagyis az FBI székházát könnyen megtalálom, pár száz méterre van csupán a Fehér Háztól. Mulder és Scully ügynökökhöz ezúttal nincs szerencsém. Némi előzetes egyeztetés után viszont sikerül találkoznom Steve Flanagannel, Bili Clinton elnök tanácsadójával. Ö a Fehér Ház melletti Nemzetbiztonsági hivatalban dolgozik, és - láss csodát - van rám egy félórája. Az itthoni választások eredményeinek értékelésére kérem, rendkívül diplomatikusan hárítja el a kényesebb kérdéseket. - Off the record! - kacsint rám egyszer, mikor egy sikamlósabb fejezethez érünk. Magyarán: háttér-információként felhasználhatom a válaszát, a nevét azonban ne idézzem. A beszélgetés után az ablakhoz invitál: - Ebből a szögből még biztosan nem látta a szomszédos Fehér Házat - tárja ki az erkélyajtót. Az amerikai elnök kelet- és közép-európai ügyekért felelős tanácsadója ezután megkérdi, van-e időm, és elvisz az elnöki rezidenciába. A turisták előtt bezárt ajtók is megnyílnak nekünk, még egy utolsó fotó a ház előtt, majd órájára néz, és elbúcsúzunk. Ez is Ámerika. Sokan megkérdezték, mi a legnagyobb különbség Washington és Pozsony között. Ilyenkor én széttártam a kezem, és mondtam valamit a jóléti társadalom és egy lassan magához térő ország közötti különbségről. Vagy elkezdtem sorolni: két hét alatt egyszer sem álltam sorba, nem láttam szemetet az utcán, cigarettázni sem divat, szinte minden olcsóbb (még nekünk is), mint idehaza... Ezek persze apróságok. Bemegyek az alexandriai sarki fűszeres boltjába, az eladó barátságosan rám mosolyog: - Hi! How’re you doing today? - Helló, hogy van ma? - mintha csak a múlt szombaton találkoztunk volna egy pubban. Röviden: Amerika olyan hely, ahol nagyon gyorsan elszalad két hét. Valahogy nem tudok igazán kényelmesen elhelyezkedni a repülőgép szűkre szabott ülésén. Nyolcórás repülőút áll előttem, jó lenne tehát megtalálni a megfelelő pozitúrát, hogy el tudjak aludni. A kedves, negyvenes stewardess itallal kínál. - Kamparina- rancsdszúsz - morgok félálomban. Az ital sem segít elaludni, washingtoni képeslapok cikáznak a szemem előtt. Az óriásgép zümmögése végül álomba ringat. Utolsó éber gondolatom: mire felébredek, véget ér ez az álom. Kocogó el- nököt nem láttam, kacagójókedvű amerikai fiatalokat annál többet. Amerika olyan hely, ahol nagyon gyorsan elszalad két hét. A főváros építészete egyáltalán nem amerikai. Széles sugárutak, lépten-nyomon parkok, fehér márványépületek mindenfelé. Vannak persze kivételek. A közigazgatási határt képező Potomac folyó jobb partján hirtelen a magasba szöknek a harminc-negyven emeletes toronyházak. Igen, így tudják csak kijátszani a mamutvállalatok építészei az évszázados szabályt. A Newseum kupolájában pano- ramatikus moziterem, benne sajtótörténeti dokumentumot vetítenek. Hála az interaktív technikai csodáknak, odabent az ember pár percre maga is fotóriporterré, szerkesztővé, televíziós műsorvezetővé és tudósítóvá válhat. Természetesen ingyen. A napsütésben is árnyékban, az amerikai lobogó oltalma alatt. Nem valamelyik rossz hírű negyedben készült a felvétel, Washington belvárosában vagyunk. Ez a békésen szundikáló kéregető már talán megkereste a napi betevő kortyra valót. Chuck barátom idejében figyelme dig tartsak egy ö egyik zsebemben pénzt kér tőled, í túl bizalomgerjes: ez egy kevésbé fr< lyen történik, jobl rodtól megszaba az életedtől.