Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-11 / 45. szám
1998. november 11. Kópé Verssarok Weöres Sándor: Hold fényt vetettem Holdfényt vetettem, nincs aratásom, ködöt sütöttem, nincsen kalácsom, falnak beszéltem, nincsen barátom, felhőt szerettem, nincs hites-párom, a leget ettem, nincs földi kincsem, verset nemzettem, gyermekem sincsen, szobor leszek hát, mely messze látszik, szétveti lábát és hadonászik. Bújócska Keskeny út, széles út, kettő közt egy csorba kút. Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, virradóra megtalálsz. Kis dió, nagy dió, kettő közt egy mogyoró. Épült benne cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. Aludj, lenge madár Aludj, lenge madár, holnap a fa sünije vár Aludj, tengeri hal, vánkosod a kusza korall Aludj, medve, te vén, rengetegen, a hegy ölén Aludj, kékhaju lány, csillagokig emel a szárny! Gondolkodom, tehát... Bohócok Vedd alaposan szemügyre az itt látható bohócfejeket, amelyek némelyike hiányos. Nem véletlenül, mert a rajzocskák a fej elkészülésének különböző fázisait mutatják be. A részleteket alaposan megfigyelve rakd sorrendbe őket, és megfejtésként a sorrendbe rakott rajzok betűit küldd be szerkesztőségünk címére. A szivárvány fia Volt egyszer egy asszony, és annak egy lánya. Ez a lány egyszer elment, hogy vizet vigyen haza a folyóból, de nem tért többé vissza. Tűvé tette érte szegény asszony a folyópartot, az erdőt, de hiába, nem találta sehol. Aztán teltek a napok, a hosszú hetek is már, a szegény asz- szony réges- régen elsiratta a leányát, amikor azon kapja magát, hogy ott jön vele szembe az út közepén.- Hol voltál kerek egy esztendő óta? - kérdezte tőle.- Találkoztam a folyó vizében egy férfival, és a felesége lettem - válaszolta a lány. Csodálkozott az asszony, miképpen élhet a lánya a folyó vizében, de látta, hogy boldog, és szebb, mint valaha, nem kérdezősködött hát többet. A lány estig maradt az anyjával, aztán visszament a férjéhez a folyóba. De két év sem telt bele, ismét felkereste az anyját a kunyhóban, csakhogy akkor már a kisfiával, akit Opitónak hívtak.- Itt hagyom a kisfiámat - mondta az anyjának -, csak arra vigyázzon, hogy sírva ne fakadjon. Opito jókedvűen élt a nagyanyja kunyhójában, mígnem eszébe jutott a folyó. Akkor olyan vágyakozás fogta el apja és anyja után, hogy menten sírva fakadt. És ahogy megeredtek a könnyei, azon nyomban zuhogni kezdett az eső is. Erre meg Opito felragyogott a szivárvány minden színében, és kettőt se fordult, már el is kergette az esőt.- Ki vagy te, kis unokám, hogy ekkora a hatalmad? - kérdezte az asszony Opitótól.- Én a szivárvány fia vagyok- válaszolta a fiúcska. Azóta már fel- Würtz Ádám rajza nőtt férfivá növekedett Opito, lent él ő is a folyók legmélyén. Csak akkor emelkedik a hegyek és az erdők fölé, ha esik valahol. Ilyenkor a szivárvány minden színében felragyog, és azon nyomban elkergeti az esőket. Dél-amerikai mese Benedek Elek: Hétjuhákol Ennek előtte sok száz esztendővel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevű juhász. Egyszer - mi történik? Az történik, hogy amint a legelésző nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitől zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektéből, odacammog a bokorhoz, s hát bizony se nem madár, se nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy lik- ba.- Na, egerecske, járj békével - mondta a juhász, s utánabökött a botjával. Hát, uram teremtőm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét. „Hm - gondolja a juhász -, ahol egy volt, lehet ott több is - s tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- és ezüstpénz. Egyszerre csak a lik kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogó-villogó arany, ezüst. Ki is szedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán apránként hazahordja a rengeteg kincset. Egy órányira volt ez a hely attól a hegytől, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak. Telt-múlt az idő, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel. Mondá a juhász:- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná.- Elfogadom köszönettel, atyámfia - mondá a király. - Hát van-e valami kívánságod?- Volna egy kevés, felséges királyom.- Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel.- Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek.- Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság. Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem - várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz őrzői voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta a várat felépíteni. Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsőt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szádvár, Csernek, Pelsőc, Berzéte és Sólyomkő. A Som-hegyet otthagyta a gonosz szellemeknek. Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta... Ez Krasznahorka vára, nem a mesében, a valóságban
