Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-11 / 45. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1998. november 11. • 31. évfolyam 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. november 14-étől 20-áig Riport Nem nehéz megállapítani, kinek hozott hasznot a várdomb Q eladása. O Sport Mika Häkkinen 1000 napja még kómában volt, maaForma-1 "1 CL világbajnoka. -1-'^ Mégis közvetlen elnökválasztás lesz Szlovákiában Az elvek kockázata Kövesdi Károly ________________ Ha Binder úr, aki úgy képzeli, hogy egy nemzet szuverenitását szobrok és betonmonstrumok jelenítik meg, hogy a kultúrát, fejlettséget, európaiságot betonfalakkal, megalitokkal kell demonstrálni, szóval ha Binder úr ismerné a nézeteimet, Szlovákia ellenségének tartana. Pedig csak nem szeretem azt a randa bősi erőművet. ízléstelennek és embertelennek tartom az első pillanattól, amióta földköbméterek millióit kezdték összekaparni a Csallóközben. Ellenszenvem fokozódott, amikor a teknőjéből kinézve csak az eget láttam, amikor pedig a vén Dunát kezdték elterelni, csak káromkodni tudtam. Mint ahogy nem szeretem az erdőirtást, a füstölgő kéményeket, szomorúan nézem a lápok, berkek lecsapolását, a haszonelvű ember elefántlépteit a kiszolgáltatott természetben. Természetesen politikamentesen, államközi kapcsolatoktól függetlenül. Hasonlóképpen nem szeretem, ha elhallgatják az igazságot. Mert e remekművel kapcsolatban nem hallom emlegetni például, hogy mindkét zsilipkamra meglehetősen rossz állapotban van, hogy a kikotort iszapot lejjebb döntik a Dunába, vagy hogy különös földszerzési ügyekről szóló pletykák keringenek az erőmű környéki falvakban. E témákról - melyeket talán érdemes lenne az új kormány figyelmébe ajánlani, nehogy már unatkozni kezdjen a négy év alatt összehozott közép-európai Svájcban - Binder úr szemérmesen hallgat. Persze, savanyú a szőlő, hiszen Binder úrnak a nagy választási „győzelem” után szerényen meg kell elégednie egy parlamenti székkel. Mert az elnököt mégiscsak a nép fogja választani Szlovákiában. Az új kormánykoalíció hajmeresztőén merész konszenzusáSchuster inkább vállalja a nyílt megméretést. nak bejelentése sokakban kételyeket ébreszt, vajon mitől olyan biztos a dolgában Schuster úr, akit az új parlament kényelmesen és kockázat nélkül ültethetett volna bele az elnöki székbe, elhárítva minden spekulációt, meghiúsítva minden visszatérési szándékot... Talán éppen a fentebb említett hazugságok miatt és okán, amelyeket a koalíció szeretne száműzni a mindennapok gyakorlatából. Schuster inkább vállalja a nyílt megméretést, mint hogy valaha is azzal vádolhássák, hatalmi erővel szerezte meg az elnöki posztot. És hát erről szóltak a választási ígéretek is, amelyeket illik megtartani. Persze elképzelhető, hogy e nagy merészség mögött van azért némi pragmatikus kiszámítottság, hiszen ha Binder úr kenyeres pajtását, akivel egy mozgalom székeit koptatja (s akit biztosan nem tart Szlovákia ellenségének), szóval ha Lexa urat a SZISZ viselt dolgai miatt mégis felelősségre vonják (márpedig a titkosszolgálat új főnökének gyanúi alapján remélhető, hogy ez bekövetkezik), akkor cifra dolgok kerülhetnek napvilágra, s alaposan megrendülhet egyesek kánt a még ma is kóros mértékű bizalom és szeretet. Az egykori ellenzék mindenesetre úgy gondolja, a polgárra bízza, kit szeret, kit tart barátnak és ellenségnek. A szabadság a más vélemény szabadon elhatározott elviselésében nyilvánul meg, és bármilyen kockázatos, jó, hogy ez a döntés született. Ha az ország népe mégis Meciart akarja, ám legyen. E jogát senki el nem veheti. Legfeljebb, ha úgy adódik, lesz, aki szereti, s lesz, aki nem. Bár ez - legalábbis a Binder- féle logika szerint - több százezer országellenséget szülne egy csapásra, de legalább világos lenne, szereti-e a nép a diktátorokat, vagy végre oda küldi őket, ahová valók: nyugdíjba, vagy más, nem kevésbé hasznos munkakörbe. Hogy az ország népe díjazza-e a nyíltságot és az elvek melletti kiállást, már a jövő év elején kiderülhet. A salvadori hadsereg teljes erőbedobással mentette a lakosságot a Mitch dühöngése idején. A hurrikán a század egyik legnagyobb pusztítását Vitte Végbe. CTK/AP-felvétel Vezércikk Cigánypolitika Miklósi Péter Kívülről figyelve a cigányszervezetek ügyeit, egyre erősebben hiszem: a többségi társadalom megosztottságát, érdekütközéseit tükrözi a hazai romák köznapi élete is. De nem úgy, amint például Arany Jánosnál a Nagyidai cigányokban, ahol Csóri vajda és társai a társadalmi közéletet mintegy parodizálták. E mai helyzet bizony hű tükre a valóságnak. Az, hiszen mind a roma politizálás, mind a romákkal szembeni politizálás részint az 1989 előtti kommunista korszak, részint a rendszerváltás utáni évek meciari kurzusának cselvetéseitől terhes. Pusztán az utóbbinál maradva: a DSZM és annak vezére legföljebb akkor akart változtatni a cigányság különösen rossz helyzetén, amikor a romák tíz- meg százezreinek szavazatára sandított; máskor a kormányzat inkább a skinheadeket védelmezte, és Slotáék szánalmas hecckampányát is eltűrte. Nem kevésbé jellemző, hogy a ’98 szeptemberében megbukott kormányzat a cigányság kulturáltabb s tudatosabb részét akarta felelőssé tenni azért is, amit a köznyelv jobbára „cigánybűnözésnek” mond. Tudom (hiszenjó ideig magam is egy, a szoci mellkasfeszítő éveiben épült lakótelep tömbházában laktam), nem egyszerű dolog évekig egy hatgyerekes, négybű- nözős cigánycsaláddal közös tető alatt lakni. Ugyanakkor az sem igaz, hogy ahány roma, annyi gazember! Bebizonyították ezt már számtalanszor, s ezzel együtt azt is, hogy a zajos cigányellenesség a többségi társadalom baja, amelynek megannyi kórja ölt testet az előítéletben, elutasításban, gyanúban, hamis általánosításokban... Mennyivel kevesebb szó esik az őszinte szándék vezérelte kéznyújtásról! És arról a kétarcúságról, amelynek eredményeképpen a rendszerváltás utáni szlovák kormányok mindenkori cigánypolitikája csak addig bírt eljutni, hogy manapság jobb körökben „romának” illik nevezni a cigányt. Ahogy „fekete bőrű” helyett sem illik „négerezni”. Énnyi. Mert ezt követően már csak a széttárt karok. Mondván: mi tagadás, ezek az emberek bizony a ’89-es fordulat igazi vesztesei, akik már akkor sem tudnak dolgozni, ha akarnak. Ugyanis a romák zöme olyan jellegzetes külső jegyeket hordoz, hogy nincs az a személyzetis, aki - ha valamelyik barnább bőrű belép az ajtón - rá ne vágná: betelt a létszám! Sajnos, nem kevésbé igaz, hogy ezért is mind több a cigánybűnözés. Ez szintén kerülendő szó, bár amit takar, az létezik. Tudjuk mindannyian, különösen az áldozatok. Akikből egyszer a puszta harag, másszor a bosszúvágy, leginkább azonban az előítéletek régi arzenálja pattan elő. Mert hogy a roma nemcsak túl szegény, hanem túl gazdag is. Netán ma is még kriptába temetkezik, sokukon aranyak csörögnek, miközben a „szlovák- nak”/„magyarnak” kenyérre sem telik. Arról nem beszélve, hogy e népcsoport jó része nem is akart soha beilleszkedni. Őrzi a maga hangos, színes, fura hagyományait, amelyekre sok mindent lehet mondani, csak azt nem: jogcímet adnak arra, hogy miattuk kinézzék őket egy-egy községből vagy városból. Egy országból. Hiszen mennek maguktól is. Elég egy filmecske valamelyik televízióban, egy szűkszavú levél a rokonoktól odakünnről - és máris százával indulnak, hogy besírják magukat Kanadába, Angliába, Írországba, Belgiumba. Aztán vissza. A gyűlölet pedig? Terebélyesedik. Itt már valóban nincs mit mondani. Hacsak azt nem, hogy azokat az előremutató és soha véghez nem vitt romaprogramokat egyszer már be kéne hajtani a kormányokon. Ellenkező esetben itt ülhetünk majd mindannyian a félmegoldások, a mulasztások, a hamis ígéretek, a fajgyűlölettől sem idegen cigányozások nagy, bűzös putrijában.
