Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-07-08 / 27. szám

12 1998. július 8. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Szép remények Ha a hollywoodi filmesek irodalmi klasszikust „kapa­rintanak meg”, gyakran ku­darc a végeredmény. Ezút­tal a néző kellemes megle­petésre számíthat. Az alko­lélete kellett. És persze a nagyszerű színészek. A Holt Költők Társasága fő­szerepében ismertté vált Ethan Hawk alakítja Finnt, a szegény árvát. Az ő fel­Ethan Hawke és Gwyneth Paltrow tők nyomatékosan leszöge­zik, hogy az azonos című Dickens-regény szabad adaptációjáról van szó. A múlt századi Londonban játszódó történetet napja­ink Amerikájába helyezték át, s még a regényhősök nevét is megváltoztatták. Ám megőrizték a szereplők bonyolult, romantikus szenvedélyek uralta jelle­mét. A film sikeréhez a meglepő fordulatokkal teli Dickens-történet mellett az álomgyárban újoncnak szá­mító mexikói rendező, Alfonso Cuarón friss szem­Robert De Niro nőtté érésének folyamata tárul föl a néző előtt. A te­hetséges, jól rajzoló kisfiú sorsát két különös találko­zás pecsételi meg. Lustig, a szökött fegyenc (Robert De Niro) és Miss Dinsmoor (Anne Bancroft), a kis ha­lászfalu előkelősége - aki két évtizede, amikor vőle­génye éppen az esküvő napján elhagyta, meghib­bant - alakítgatja a „szép­reményű” ifjú sorsát, vala­mint a gyönyörű Estella, Dinsmoor kisasszony ne­velt lánya (Gwyneth Paltrow). A szegény ha­lászgyerek térben és társa­dalmi rangban egyaránt messze kerül jólelkű neve­lőapjától, Joe-tól, amikor egy ismeretlen patrónus jó­voltából New Yorkba megy, hogy ott fejlessze to­vább rajztehetségét. A fia­talember csakhamar ünne­pelt művész lesz, aki nem tudja elfelejteni első sze­relmét, Estellát, és aki mindinkább szégyelli a sze­gény, műveletlen Joe-t... Az amerikai filmek esetén kötelező happy end nem idegen a romantikus törté­net szellemétől. Pitti Katalin, a boldog báróné pozsonyi vendégszereplésre készül Harmóniában a világgal Még az édesapámtól tanultam, hogy nincs lehetetlen, ha igazán akar valamit az ember Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna Első színpadi szerepéért még a haját is levágatta. Nyolcadikos volt ekkor, és az irodalmi szak­kör előadásában Peer Gyntöt alakította. Pitti Katalin a Köz­társaság téri általánosba járt, szembe az Erkel Színházzal, ek­kor még nem is gondolta, hogy később majd hányszor fog fel­lépni abban a hatalmas épület­ben. A sok vers- és prózamondó verseny mellett énekversenye­ket is nyert, így természetes volt, hogy a zenei pályát vá­lasztja. Később aztán gyakran találkozott a Peer Gynttel, de ekkor már Solvejg dalát énekel­te Grieg darabjában. Bár mostanában sokat utazik, hiszen Németország és Ma­gyarország között osztja meg az életét, egy nagy turnéra is vállalkozik, hiszen ön alakítja az Operaház japán turnéján az első szereposztásban Violetta Valeryt. „Mindig éreztem, hogy énekelnem kell, adnom valamit az embereknek.” Egyik kedvenc nőalakom, de a turnétól most kicsit félek, hi­szen hiába utazik három sze­reposztás, így is rettentő fá­rasztó lesz ez a vendégjáték, mindennap más városban lé­pünk színpadra. Ráadásul a Traviata nagyon hosszú és na­gyon nehéz, testet-lelket kilú­gozó szerep. Mivel azonban legalább hét este alakítom, így lesz lehetőségem arra, hogy minél több színt vigyek a figu­rába. Egyébként az összes sze­repemnél arra törekszem, hogy az alakítás belőlem, az énem­ből fakadjon, és hiteles legyen. S az is csodálatos, hogy az új szerepek visszahatnak a régi­ekre, ezáltal gyönyörű körfor­gás alakul ki. Minden figura emberi sorsot takar. Ez renge­teg dologra megtanítja a mű­vészt, s ha méltó módon akar­juk szolgálni az előadást, akkor mélyre kell ásnunk magunk­ban. Több mint három esztendeje boldog báróné Wohlfard von Boeselager mellett. Ugyan­olyan fontos most is az ének­lés? Együtt teszik teljessé az élete­met. A muzsika gyerekkorom­tól elkísér, mindig éreztem, hogy énekelnem kell, adnom valamit az embereknek és megmutatni a zenében rejlő szépséget és tragikumot. Hi­szek abban, hogy ha valaki lát és átél egy jó előadást, akkor azáltal ő is egy kicsit jobb em­berré válik. Az a fantasztikus ebben a műfajban, hogy ami­kor megszólal a muzsika, rög­tön egy másik dimenzióba visz, s ha véget ér a darab, már más­képp látjuk a világot. Én külön­ben is mindig a föld fölött járok három lépéssel. Elvégzem az élet hétköznapi dolgait is, de a lelkem egy magasabb szférá­ban él. A napi gyakorlások mellett jut azért ideje a jótékonysági munkára, hiszen rengeteget foglalkozik az Ost-Europa Hilfe ügyeivel. Ez a tevékenység tölt fel hihe­tetlen energiával. Naponta többórás levelezést intézek, vagy különböző telefonokat, ügyeket, de aki látta már a Péceli Szeretetotthon idősei­nek arcán ragyogó boldogsá­got vagy a Don Bosco Nővérei árvaházának mosolygó gyere­keit, az tudja, hogy ez megér minden erőfeszítést. Még a protokolláris teendőket is megszoktam, rájöttem, hogy a jótékonysági munkában meny­nyire hasznosak ezek a talál­kozók. Egyébként is, ha kitű­zök magam elé egy célt, addig dolgozom szorgalmasan, amíg meg nem valósítom. Még az édesapámtól tanultam, hogy nincs lehetetlen, ha igazán akar valamit az ember, azt el is érheti. Boldogul a bárónéi teendők­kel? Beletanultam. Egy közel ezer­éves kastélyban mindig akad tennivaló, így aztán nem köny­nyű a háziasszonyi szerepkör. Ma azonban már képes va­gyok összejövetelek szervezé­sére, tudom, mit kell kérni a személyzettől, s mivel illik várni a vendégeket a vadászat végén. A férjem ismerősei ele­inte kissé csodabogárként ke­zeltek, s aggódva várták, mi­kor törnek ki belőlem a primadonna-allűrök. Sokan elmesélték, kellemesen csa­lódtak bennem, ráadásul a koncertjeim hatására többen megszerették a komolyzenét. A legnagyobb öröm és elisme­rés azonban az, hogy a roko­nok, barátok azt mondják, ilyen boldognak, kiegyensú­lyozottnak még nem látták a férjemet. Ha öt esztendővel ezelőtt vala­ki azt jósolja, hogy így alakul a sorsa, elhiszi neki? Biztosan nem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így megváltozik az életem. El­mondhatatlanul hálás vagyok ezért, és naponta megköszö­nöm a Teremtőnek. Végre har­móniában élek a világgal, ma­gammal. Másképp dolgozom, másképp szól a hangom, hi­szen nekünk, énekeseknek a testünk a hangszerünk, s a lel­kiállapotunk erősen visszahat arra, hogyan teljesítünk a szín­padon. Most boldog vagyok, és éppen ezért még többet szeret­nék adni a közönségnek, az embereknek. Úgy tudom, ebben az eszten­dőben találkozhat önnel a po­zsonyi közönség is. „Álmomban sem gondoltam volna, hogy így megválto- zik az életem.” Igen, nemrég ugyanis Komár- nóban a Lehár Énekversenyen együtt zsűriztem a pozsonyi Új Színház igazgatójával, Dusán Jariabekkel. Nagyon örültünk a találkozónak, hiszen már hu­szonöt esztendeje ismerjük egymást, annak idején szintén egy énekversenyen találkoz­tunk, még Karlovy Varyban. Meghívott egy fellépésre Po­zsonyba, s a tervek szerint de­cember elején adok koncertet ebben a városban. Áron Arnold: „Úgy gondoltuk, hogy a zenészek is tehetnének valamit a Mária Valéria híd ügyéért, nemcsak a politikusok...” Négyéves szünet után ismét lesz Hídfesztivál Párkányban Himmler György 1998. július 11-én (szombaton) négyéves szünet után ismét lesz Bridge-Fest - azaz Hídfesztivál Párkányban. A blues rajongói te­hát ismét nagy bulira számíthat­nak. A rendezvény szervezője ezúttal is a párkányi Stone- bridge Blues Band zenekar. A vállalkozásról a zenekar két frontemberét, Áron Arnoldot és Madocsai Szilárdot kérdeztük. Az SBB 1992-ben alakult. Sok helyen szerepelt, ahol erre a ze­nére (fekete és fehér blues, rhytm and blues) igény van. Kétszer megjárta a Diákszigetet, háromszor a gímesi művelődési tábort, volt rockfesztiválon Ost- ravában, pesti klubokban, mo­torostalálkozókon, egyebeken. A banda két éve egy kicsit átala­kult, és most újra elég sokat sze­repel. Hogy mit rejt a Bridge-Fest megnevezés? , „Amikor 1993-ban az első (majd 1994-ben a második) fesztivált szerveztük, úgy gon­doltuk, hogy a zenészek is te­hetnének valamit a Mária Valé­ria híd ügyéért, nemcsak a po­litikusok. Mint utóbb kiderült, a muzsikálásunktól még nem lett híd, de a politikusok ügy­ködésétől sem. Mindemellett nagyon tiszteljük azokat, akik tesznek valamit azért, hogy ne csak a blues dallamain lehes­sen közlekedni a két part kö­zött. Azokat viszont nagyon nem tiszteljük, akik azon ügy­ködnek, hogy ne legyen híd. Úgyhogy csak azért is Bridge- Fest! Komolyra fordítvaa szót: an­nak idején felajánlottuk a fesz­tivál bevételét a hídszámlára - a bandák eljöttek költségtérítés fejében, tiszteletdíjat senki nem kért. A mostani fesztiválon fellép az Electric Blues Band (Pozsony), a Tűzkerék Revival Band (Esz­tergom), a The Last Blues Band (Ekecs), az M-System (Pár­kány) és természetesen a Stonebridge Blues Band. Min­denkit nagy-nagy szeretettel vá­runk tehát július 11-én 19 órá­tól Párkányban, a komp melletti Az SBB: Jantosík Zoltán, Áron Arnold, Áron Andrea, Madocsai Szilárd, Juhász Norbert. Tóth Lehel felvétele parkolóban.”

Next

/
Thumbnails
Contents