Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-11-04 / 44. szám
1998. november 4. Kultúra Heti kultúra Lemezpolc Andrea Bocelli Győzelmes amerikai turnéján, amelyet néhány hete fejezett be a Madison Square Gardenben, elnevezték (a Carreras- Domingo-Pavarotti trió után) a negyedik tenornak. Alig hatéves pályafutása alatt több mint egymillió lemezt adott el. Amióta a cagliari Bohéméletben, élete első opera-előadásában debütált, világszerte a Bocelli-jelenségről cikkeznek. A világtalan toscanai pop-tenor nem győz eleget tenni a számos koncert-, lemez-, jótékonyságiest- felkérésnek. Mostanában ronaldósra nyírott tar fejjel hódít, az immár jelképévé vált rózsaszállal a kezében. Walt Disney újabb rajzfilmjéhez nemrég lemezre énekelt egy duettet Céline Dionnal, akit korunk legragyogóbb női hangjának tart. Andrea Bocelli, az operaimádó muzsikus dalnok szédítő gyorsaságú karriert futott be. Szinte még tegnap volt, amikor szülőhazájában esténként bárokban lépett fel, napközben pedig énekleckét vett. Pavarotti és Zucchero pártfogását élvezve mutatkozott be a nagyközönség előtt. A mo- denai belcanto-fejedelem elkeresztelte őt a kétezredik év tenorjának, manapság viszont azt mondogatja, hogy nem kellene operát énekelnie. Ennek ellenére Andrea folytatja győzelmes útját: októberben a Werthert énekelte New Yorkban, Philadelphiában pedig áriakoncerteket adott. Brémában a Deutsche Gramofon centenáriuma alkalmából koncertezett. Februárban jelenik meg a Bohémélet és Verdi Rekviemjének lemez- felvétele, azt követően pedig újabb poplemezre készül. Rajongói között van az Egyesült Államok elnöke, aki fogadta őt a Fehér Házban. - Úgy éreztem magam, mintha a történelem és a hatalom szentélyébe léptem volna - meséli. Azoknak, akik gyors karrierjéről faggatják, így felel: - Gyorsnak tűnik, mert későn kezdtem. Maholnap negyvenéves leszek, és ebben a korban egy operaénekes már karrierje csúcsán lehet. Heti hír Apja nyomában A szakma is türelmetlenül várja már Anjelica Huston első rendezői filmjét. A 47 éves, Oscar-díjas hollywoodi színésznő ugyanis úgy döntött, hogy kipróbálja apja, John Huston „mesterségét”, a rendezést is. Filmjéről egyelőre csak annyit tudni, hogy egy korán megözvegyült hétgyermekes asz- szony sorsát meséli el... A főszerep természetesen a debütáló rendezőé, aki Gérard Depardieu-t szemelte ki partneréül. Darina Kárová: „Remélem, véget ér a keserves dackorszak” Cinkos összekacsintással Évről évre jobb volt a fesztivál Ctibor Bachraty felvétele Vrabec Mária Színházi életünkben a szívósságot, a csodákra is képes akaraterőt jelképezi. Már hetedik éve úgy szervez meg a hivatalos szervek bárminemű támogatása nélkül, sőt azok támadásai ellenére egy nemzetközi fesztivált, hogy az egyre nagyobb rangra és elismerésre tesz szert a világban. A seregszemle idején Európa legrangosabb társulatait üdvözli Nyitrán, egy pillanatig maga is megfürdik a reflektorfényben, aztán amikor lemegy a függöny, már a következő évadon gondolkodik. Ő Darina Kárová, a nyitrai nemzetközi színházi fesztivál igazgatója. Az, hogy ez a fesztivál még létezik, talán csak az elszántságának köszönhető. Ilyen határozottan és megfellebbezhetetlenül biztos volt annak idején abban is, hogy színházi pályát választ? Egyáltalán nem. De a családunkban természetes lételem volt a művészetekhez való vonzódás. Édesanyám festő volt, édesapám pedig műkritikus. Én az irodalmat is kedveltem, a zenét is, meg a festészetet is; legszívesebben olyan szakmát választottam volna, amelyben mindegyikből van egy csipetnyi, és akkor és abba kóstolok bele, amikor és amelyikre épp kedvem szottyan. Anyukám barátja, Ján Bór professzor szerint ez a kombináció leginkább a színházban, azon belül is a dramaturgiában található meg. Megfogadtam a tanácsát, és nem bántam meg. Pozsonyi lányként vidéki színházat választott első állomásnak. Akkoriban nem a fővárosba vágyott minden színházi ember? Akkoriban sokkal markánsabbak, ki merem mondani, jobbak voltak a vidéki színházak. Nyitrán egy rendkívül erős fiatal társulat működött akkor Jozef Bednárik vezetésével. Ismertem őket, mert mi még a főiskoláról buszokkal jártunk le a vidéki bemutatókra, és megtiszteltetésnek éreztem, hogy közéjük tartozhatok. A kilencvenes évek elején kinyílt előttünk a világ, és képletesen szólva felmentek a külföldi színházak függönyei is. Addig mi teljesen elzárva éltünk, csak hébe-hóba jutottunk el Magyarországra vagy Lengyelországba egy-egy előadásra. Ezért éreztem olyan fontosnak, hogy megmutassuk a világnak, mit tudunk - hiszen a nyitrai színház akkor élte fénykorát -, és persze hogy mi is minél több külföldi előadást láthassunk. Konkrét elképzelésem akkor még nem volt arról, hogyan lehetne mindezt megvalósítani, de a sors is besegített. 1990-ben tartották utoljára a hajdani májusi színházi fesztivált, és a szervezők felvetették, hogy ki kellene találni valami újat. Kiírták a pályázatot, én kidolgoztam egy nemzetközi fesztivál tervét - és nyertem. 1992-ben első ízben szerveztük meg ezt, és a fogadtatása nagyon jó volt, pedig az akkori közhangulat nemigen kedvezett a művészeteknek. Az emberek többet jártak a terekre nagygyűlésekre, mint színházba. Az ön által igazgatott fesztiválon igazán úgy mérhető le a hatalom hozzáállása a szabad művészetekhez, mint egy lakmuszpapíron. Mikor vált ez ennyire nyilvánvalóvá? A kezdet kezdetén a fesztivál még az Andrej Bagar Színház költségvetésének része volt, 1992-ben a kulturális minisztérium a költségeink 85 százalékát fedezte, 1993-ban már csak a 64 százalékát, 1994-ben pedig a fesztivál már nem szerepelt a minisztérium költségvetésében, holott a többi hazai színházi seregszemle igen. Biztosan tehát egy koronára sem számíthattunk, csak a Pro Slovakia alaptól kérhettünk pénzt. A vége az lett, hogy onnan se kaptunk. így aztán saját magunknak kellett előteremtenünk külföldi alapítványoktól, nagykövetségektől, kulturális intézményektől. Ezért is alapítottunk a fenntartására egy társulást, amely jogi személyként szerepel a hivatalos ügyintézésben. Van azért ennek a dolognak jó oldala is, hogy ne csak panaszkodjak. Egyfelől állandó aktivitásra kényszerít, másfelől pedig nagy szabadságot jelent az, hogy nem csak egy intézménytől függ a létünk. A fesztiválon minden évben rendszeres vendégek a magyar- országi társulatok. Sőt, öntől származik az a kijelentés, hogy mindig a magyarok előadásai között válogat a legnagyobb izgalommal. Miért? Ez a kíváncsiság talán még azokból az évekből ered, amikor csak a magyar, a cseh és a lengyel színházat ismertük. Már akkor megszerettem a magyar színházat, és azóta is csodálom. Más mint a miénk, több benne a szenvedély, a színészi alkotóerő. Törőcsik Marinak nem derogál Szolnokon játszani és a lelkét kitenni, nálunk az ő lábujjáig sem érő színészek csak fővárosi színházakban és kizárólag főszerepeket hajlandóak elfogadni. Magyarországon sikk színházba járni, míg Szlovákiában már rég nem az, és a hetvenes években még oly jellegzetes vidéki színházaink egymás után szürkülnek el. Az a játékos öröm, kísérletezőkedv, maximális erőbedobás, amely az ottani társulatokra jellemző, itthon nagyon hiányzik nekem. A színházművészet területén végzett munkájáért itthon soha egy elismerő szóban sem részesült. Mi az, ami mégis tartja önben a lelket akkor is, amikor szinte megtéríthetetlennek tűnt az adóssághalmaz, legyőzhetetlen- nek a hivatalnoki arrogancia? A felelősség azért, amit elkezdtem. Évről évre jobb volt a fesztivál, és persze évről évre újabb hibákat is észrevettem, amelyeket a következő alkalommal már ki akartam küszöbölni. Kötelezettséget vállaltam, és amikor már nemzetközi hírneve volt a fesztiválnak, nem mondhattam azt, hogy bocsánat, nem megy tovább. Ilyen szempontból szerencsés a természetem is, mert minél rosszabb volt a helyzet, annál makacsabb lettem. Meg akartam mutatni, hogy képes leszek rá. És azért az sem igaz, hogy egyáltalán nem kaptam kitüntetést. Csak Hudectól meg a hozzá hasonlóktól nem kaptam. Az idén a francia nagykövet, Albert Túrót a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Érdemrendjét adományozta nekem hazája kultúrájának terjesztéséért. Különösen kedves számomra az az elismerés is, amelyet az itteni fiataloktól kaptam Nyitra szabad királyi várossá válásának 750. évfordulója alkalmából: egy tenyéren nyugvó szívet ábrázoló kisplasztika. Számomra azt jelképezi, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt évek munkája. Nagyon vágyom már rá, hogy Szlovákiában se küzdőtér legyen a színház, hanem olyan hely, ahol az emberek a szép szót, a tiszta gondolatot, a cinkos összeka- csintást találják meg. Mert azt hiszem, erre egyre nagyobb szükségünk lesz. Jósé Saramago: „A mágikus realizmus mintáit az európai irodalomnak szükségtelen Latin-Amerikában keresnie.” Marquez és Cervantes szellemi rokona Portugáliából Portugál írónak ítélte a Svéd Királyi Akadémia bizottsága az idei irodalmi Nobel-díjat. Jósé Azinhaga Golega Saramagónak december 10-én, az alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján adják át a kitüntetést Stockholmban. Az elkövetkező napokban a természettudományi, a közgazdasági és a békedíjasokat is megnevezi a bizottság. A 76 éves Saramago kétségkívül Portugália legismertebb élő irodalmára: műveit 25 nyelvre, köztük magyarra is lefordították. Első regényét 1947-ben írta, de hírnevet csak jóval később, 1982-ben szerzett; Memorial do Convento (Emlékirat a kolostorról) című regényével vált nemzetközileg ismertté. A különlegesen szép nyelvezetű történelmi regényről Federico Fellini világhírű olasz filmrendező azt mondta, hogy ez a legérdekesebb regény, amelyet valaha olvasott. A műből - amely két szerelmesről szól, akik az inkvizíció elől próbálnak megmenekülni - opera is készült Baltasar és Blimunda címmel, és a milánói Scalában mutatták be 1990- ben. Saramago más műfajokban is kitűnt: Lehetséges versek és Valószínűleg boldogság című verseskötetei népszerűek hazájában, csakúgy, mint Majdnem tárgy című novelláskötete. Az Utazás Portugálián át című lírai útinaplója, amelyet hazájáról írt, szintén olvasott és közkedvelt művei közé tartozik. Saramago stílusát, poétikai rendszerét, amely a fikciót szembesíti a portugál történelem valóságával, s eközben a politikai elnyomás és a szegénység kíméletlen bemutatására törekszik, sokan a Nobel-díjas Gabriel Garcia Márquez művészetéhez hasonlítják. Az újdonsült portugál díjazott azonban tagadja, hogy Márquez nagy hatással lett volna rá, ellenben Cervantest és Gogolt jelöli meg legfontosabb ihletőiként. Mint nyilatkozta, a mágikus realizmus mintáit az európai irodalomnak szükségtelen Latin-Amerikában keresnie. Bármely ország megtalálhatja a mágikus realizmus gyökereit a saját kultúrájában. Műveiben a portugál történelmet vizsgálja, olyan alakokat és eseményeket keresve, akiket és amelyeket méltatlanul mellőztek vagy elfelejtettek, s felelevenítésük alkalmas eszköz lehet a történelem egy szakaszának újraértékelésére - állapította meg Carlos Reis, a Coimbrai Egyetem irodalomprofesszora. Saramago érdeklődését a vesztesek, a mel- lőzöttek iránt a származásának köszönheti: szegény, vidéki családba született Portugália déli részén. Egyetemi tanulmányait sem tudta finanszírozni a család, így első munkahelyén vasgyári munkásként szerzett életre szóló tapasztalatokat. Máig is tagja a portugál kommunista pártnak, amelynek színeiben jóval később rövid kitérőt tett a politikába: városatyának választották Lisszabon város tanácsába 1989-ben, de hamarosan visszaadta mandátumát, hogy az írásra összpontosíthasson. Jelenleg a Spanyolországhoz tartozó Kanáriszigeteken él, Lanzarote településen. Saramago az elmúlt másfél évtizedben több mint egy tucat irodalmi elismerésben részesült, egyebek mellett a Camoes- díjban 1995-ben, amelyet a portugál nyelvterület legelőkelőbb elismerésének tartanak. A PEN Club portugáliai csoportjának díját 1984-ben nyerte el Ricardo Reis halálának éve című regényével. Fölemelkedvén a földről című regénye pedig Lisszabon város díját hozta neki 1980-ban. M. H.
