Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-28 / 43. szám
Kultúra 1998. október 28. 13 Száz éve született George Gershwin, a Kék rapszódia nagy hírű szerzője A musical első királya Archív felvétel BreuerJanos ________________ Egy amerikai Párizsban, bizonyos Gershwin nevű komponista felkereste Igor Stravinskyt, mondván, szívesen tanulna nála. Igor „cár”, ki nem vetette meg a földi javakat, megkérdezte vendégétől, mennyi az évi jövedelme. „Százezer dollár”-hang- zott a válasz., Akkor nekem kellene magától órákat vennem.” E szavakkal bocsátotta útjára szépreményű növendékjelöltjét a Mester. Széltében-hosszában elterjedt sztori ez, apró szépséghibája, hogy nem igaz. „Én Raveltől hallottam, egy évvel előbb, mint hogy Gershwinnel találkoztam” - adta írásba Stravinsky. Városi folklór terméke ez, bár legendákban századunk zenetörténete éppenséggel nem bővelkedik. Valóságalapja persze minden mesének van, Gershwin hihetetlen népszerűsége köré kerítette e történetet a fantázia. Dalai csak Amerikában százezres, sőt, milliós példányszámban keltek el lemezen oly korban, amikor Bartók II. vonósnégyesének felvételéből mindössze néhány száz példány fogyott az egész világon. A saját élettapasztalataiból ismerte jól az emigráns, koldusszegény, orosz zsidó szülők Brooklynban született fia, milyen keserves a pályakezdés megfelelő iskolázás, anyagi támasz nélkül. Kicsit tanult zongorázni, alighanem autodidaktaként jutott el bizonyos fokra, hiszen 1925-ben, New Yorkban eljátszotta Stravinskynak a Kék rapszódiát. Némi összhangzattant id. Kilényi Ede - Dohnányi azonos nevű pianistanövendékének papája - töltött a fejébe; ahol zene van, többnyire magyart is találunk ezen a földtekén. Roppant szerencséjére tizenévesen alkalmazta egy nagy könnyűzenei kiadó New Yorkban. Miközben mások számait gondozta, írta a sajátjait az íróasztalfióknak. 1919-ben aztán a toplistára került Swanee című nótája, s ebből az évből való első nagyobb formátumú műve, az Altató, populáris stílusú vonósnégyes. Revük komponistája 1920-tól, majd jönnek a musicalek, sorra. Szabályosnak ígérkező könnyűzenei pálya: egy nagy kosár örökzöld, sikeres zenés játékok a Broadway-nek - dől a pénz. így is történt, de nem csak így. Mert Gershwin a komponált műzene első érvényes amerikai alkotója, az első, akit hitelesített a világ. Diplomát Toscanini, a karmesterek uralkodója állított ki számára a konzervatóriumok helyett; a pódiumon pecsételte le, rendszeresen vezényelvén a Kék rapszódiát, az F-dúr zongoraversenyt, az Egy amerikai Párizsban című szimfonikus képet. Zenedék nem tanítják, amit Gershwin tudott: egyszerre hallani alul- és felülnézetben (képzavar?) a zenét. Egységben a music hall meg a Carnegie Hall hangzásait, a revü, a táncparkett és a szimfonikus nagyformák hangját. A XX. századig tudta ezt a zenetörténet mindenkor, a szvitek tánc-tételrendjében csakúgy, mint a divertimentók- ban. És ki mondaná meg, Johann Strauss komoly-e vagy köny- nyű, klasszikus-e vagy léha, szórakoztató. Magdeburgi félgömbök módjára alkotott egységet a zene szórakoztató és katartikus funkciója, mígnem századunk szét nem választotta. Gershwinnél összenőtt ismét, ami összetartozik, máig tartó verhetetlen népszerűségének alighanem ez a titka. Invenció, formakultúra, zeneszerzői lelemény, dallamalkotó készség részletkérdés csupán. Remekművekről van szó, persze. Az a Porgy és Bess is, népopera három felvonásban. Bemutató Bostonban (1935), a plebejus-arisztokrata városban, ama nevezetes teadélután színhelyén. Népoperát, világraszólót annak előtte Puccini írt, azóta, mi tagadás, senki. Gershwin tanulmányozta hozzá a Bostontól oly távoli egykor gyapotültet- vényes-rabszolgás Dél folklórját, hogy hiteles legyen zenei miliő és atmoszféra. Az is. Elementárisán hatott ránk, kik az afroamerikai kultúrától olyan távol élünk. Szirmai Albert (Mágnás Miska) beszélte el, mint játszotta néki New Yorkban, részletenként Gershwin a Porgyt. Tőle, ki 1924-ben vándorolt ki Amerikába s lett barátja a Porgy alkotójának, tőle tudható: „Gershwin külsejével és viselkedésével már egymagában egy kiváló és ritka ember benyomását tette. Személyiségében és karakterében egyike a legragyogóbb emberi példányoknak, akiket életemben megismertem. Bőkezű, nagystílű, mentes minden irigységtől, féltékenységtől. De volt egy tulajdonsága, amely különösen kiemelkedő volt: a tudata annak, hogy ő egy tehetség.” 1937. július 11-én bekövetkezett ifjonti halála után elárvult teniszpartnere, Schoenberg búcsúztatta Los Angeles rádiójában: „George Gershwin azon ritka muzsikusok közé tartozott, akik számára a zene nem több-kevesebb jártasság produktuma. Számára a zene a levegő volt, amit belélegzett, az étel, amely táplálta, az ital, amely felfrissítette. Csak nagy emberek sajátja az efféle közvetlenség, és nem vonható kétségbe, hogy ő nagy zeneszerző volt. Amit végbevitt, nemcsak az amerikai zene javát szolgálta, hozzájárulás volt ez az egész világ zenéjéhez is.” Dalai csak Amerikában százezres, sőt, milliós példányszámban keltek el. Számára a zene a levegő volt, amit belélegzett. Heti kultúra Könyvespolc KubányÉva: Az olimpiai játékokról gyerekeknek Ez a könyv elvezet az olimpiaijátékok csodálatos világába. Érdekes és tanulságos történeteken keresztül bemutatja az ókori olimpiai játékokat, és megismertet az újkori ötkarikás játékok legkiemelkedőbb versenyeivel és versenyzőivel. Az olvasó e könyvben választ kap olyan kérdésekre is, mint például: Hogyan keletkeztek az ókori olimpiai játékok? Ki újította fel ezeket a játékokat? Ki volt az első olimpiai bajnok? Ki volt az első magyar olimpiai bajnok? Kik szerezték a legtöbb olimpiai aranyérmet? Mit jelent az öt színes karika, az ohmpiai láng és az olimpiai jelszó? Kubary £vs AZ OLIMPIAI r.- JÁTÉKOKRÓL 1' GYEREKEKNEK / ” A szépen illusztrált könyvben találkozhatunk a világ legjobb sportolóival, akik közül nem hiányoznak a legjobb magyar sportolók sem. Nemcsak a sikereikről van szó a róluk szóló történetekben, hanem a gyerekkorukkal kapcsolatos érdekességekről i Kalligram. Pozsony) Színházi siker A velencei kalmár Nyitrán Az idei nyitrai színházi fesztivál egyik nagy sikere volt Alföldi Róbert rendezése, A velencei kalmár. Képünkön Shylock szerepében Rátóti Zoltán. Kovács Zita felvétele Regény égül elértek a mi kozákjaink a törökök országába. Sokáig harcoltak ott. Sok falut fölgyújtottak, sok marhát elhajtottak, sok török templomot feldúltak. .. a pogány törököt pedig olyan vitézül csépelték, hogy már nem is számlálták... marokszámra zsákmányolták az aranypénzt, már nem is bírták, repedeztek a kozák tarisznyák... És Levko mindig ott volt Opanasz mellett, együtt verték a törököt, egy tálból ették a kását, egy bundával takaróztak.. . Egyszer a legnagyobb török városban, Konstantinovóban harcoltak a kozákok, s pusztítani kezdték azt a várost. Opanasz meg Levko bementek egy igen- nagyon gazdag palotába, s úgy éltek benne, mint a tulajdon házikójukban. Dukátaranyakat, díszes edényeket, drágaköveket szedtek össze... Egyszer csak látják: nyaklánc hever az egyik iskátulában, úgy csillog-villog, majd belevakultak. Levko meg Opanasz egyszerre ragadta meg azt a láncot. Egyik is azt mondta: az enyém, a másik is: az enyém. Bírta szóval mind a kettő, már majdnem egymásnak mentek, Levko aztán kirántotta a szablyá- ját, Opanasz is kirántotta. Összecsaptak. Verekedtek egy óráig, kettőig. Opanasz végül is fölébe kerekedett Levkónak, és lecsapta fogadott testvérének feAz erdő sűrűje Kuprin 7.rész jét. Aztán eltette azt a gyönyörű nyakláncot... Társainak nem szólt róla, hogy megölte Levkót, a nyakláncot az inge alá rejtette, hogy senki meg ne lássa. így hát mindenki azt hitte, hogy Levkónak nyoma veszett, fogságba esett, vagy leszúrta valahol egy pogány török. Nemsokára hazafordultak a kozákok - esztendeje is múlt már, hogy hadba indultak. Ment velük Opanasz is. De nem úgy ment ám, mint ahogy hazulról elindult! Akkor vidám volt, egész úton énekelt, tréfálkozott a társaival, most meg csöndesen kocogott, mogorván, nem énekelt, szót se váltott senkivel, s egyre a mellét tapogatta, ahová a nyakláncot rejtette. Húsvét hetében léptek orosz földre a kozákok. Egyik este, ahogy vonultak, tüzet látnak a sztyeppen. „No, azt mondják, itt meghálunk.” Odaérnek a tűzhöz, látják, hogy cigányok táboroznak ott. Nem bánták ők! Ha cigányok is, úton járó emberek. Rájuk köszönnek a kozákok: „Dicsértessék!” Azok meg fogadják: „Mindörökké!” És a tűz mellé hívják őket. Leültek a mi kozákjaink, kenyeret, sót, hagymát vettek elő a tarisznyájukból... vacsorához láttak, még itókáért is elszalajtottak valakit - volt egy kocsma a közelben. Ittak, megvendégelték a cigányokat is. Hanem egy fiatal cigányleány - szép volt nagyon - észrevette, hogy Opanasz egyre a mellét tapogatja. Megkérdezte tőle tréfából: „Mit rejtettél, te legény, az inged alá? Talán nyakláncot viszel a kedvesednek?” Megrémült Opanasz, nagyon megrémült. „Honnan tudod? Nincs nekem semmiféle nyakláncom. Hallgass, az isten szerelmére!” Most nevetett még csak a cigánylány! „Mért ijedtél úgy meg? Vagy talán lecsaptad a fejét valakinek azért a nyakláncért, azért fehéredtél el?” Nem tágított ez a cigánylány Opanasz mellől. „Gyere velem a kunyhómba... Jóféle borral vendégellek meg, puha ágyba fektedek, magam is melléd fekszem...” Ezt mondta, és nézte Opanaszt; fekete volt a szeme, ragyogó, az arca sötét, a fogai meg fehérek, mint a cukor. Hajlott a szóra a kozák, ment a lánnyal a kunyhóba, leült... nagy kupát tett elébe a cigánylány: ,Jgyál!”-azt mondja. Felhajtotta Opanasz a kupát, a lány nyomban újra teletöltötte. Megitta ezt is a legény, s közben megkérdezte: „Hát magad mért nem iszol? Csak engem itatsz, s te nem iszol?” Nevetett a cigánylány, hanem azért ivott néhány cseppet, de ahogy ivott, rögtön vizet nyelt utána. Megkérdezte a kozák: „Miért iszol rá vizet?” - „Nálunk ilyen a szokás - azt mondja -, így parancsolja a hitünk...” És újra teletöltötte Opanasz kupáját. Amikor a kozák ezt is felhajtotta, minden összezavarodott a fejében, dermedni kezdett, aztán eldőlt, mint a zsák. Érezte, hogy valaki matat a mellén, az ingét oldozgatja, de moccanni sem tudott, mintha kezét-lábát megkö- töztékvolna... ölébredt reggel Opanasz, s első dolga az volt, hogy a mellére tapintott: nem találta a nyakláncot! Megkérdezte a társait: „Hol vannak a cigányok?” Azok addigra már árkon-bokron túl voltak, még napkelte előtt felszedték a sátorfájukat, lármáztak, hadartak valamit a maguk nyelvén, aztán felkerekedett az egész tábor, dél felé. „Nem - gondolta Opanasz -, nem adom annak az ördöglányának a nyakláncomat.” Lóra ugrott, és a cigányok után eredt. Vágtatott egy mérföldet, kettőt, tízet, úton-út- félen megkérdezte: „Nem láttatok-e, jó emberek, cigányokat errefelé?” - „Láttunk bizony - azt mondják-, épp az előbb vonultak el erre az országúton.” Továbbindult a kozák, hajszolta a lovát, de a cigányokat nem tudta utolérni .Pedig az emberek mindenütt azt mondták:, Jártunk bizony cigányokat, egy órája sincs, arrafelé mentek.” Közben lenyugodott a nap, besötétedett. Amikor Pecsalovkán vágtatott keresztül a kozák, már éjfél körül járt. Kérdezgette a pecsalov- kaiakat: „Jártak-e erre cigányok? Mondjátok meg, jó emberek!”- „Jártak, siess utánuk, két versz- tányira lehetnek.” Amint Opanasz kiért a határba, ott egy templomot látott, gyönge fényt a templom ablakában. Nézte Opanasz, s azt gondolta: „Nagyszombat van máma, most támad fel Krisztus, isten tudja, mikor érek megint templomot. Bemegyek, hogy legalább keresztet vessek.” Leszállt a lováról, és bement a templomba. Bement, csak úgy, nem mintha megáhította volna az imádságot. Belépett a templomba, s látja, hogy csak az istenanya ikonja alatt ég egy szál gyertya, s egy teremtett lélek sincs odabenn. (folytatjuk)
