Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-14 / 41. szám
Kultúra 1998. október 14. Szörényi Levente mágikus elképzelései a rockopera színpadán István, az „örök” király Lőcsei Gabriella A negyvenöt után születettek életében, de a magyarság legújabb kori történetében sem volt olyan jellegű alkotás, mint az István, a király, tömeghatásában és politikumában legfeljebb Katona József Bánk bánjához hasonlítható. A közönség szinte konokul kitart mellette. (Halála lehet a szerzőnek, ha csak egyetlen sikeres művét veszi tudomásul a sokadalom, és ha van más gondolata is, arra oda se figyelnek - mondja Szörényi Levente.) A rajongók mindent és mindenkit az István, a királyhoz mérnek legelső bemutatkozása, a tizenöt évvel ezelőtti királydombi előadás óta. Az alkotók nem veszik ezt rossz néven, de nem mulasztják el halkan figyelmeztetni a közönséget, hogy azóta Szörényi Levente megírta az Attilát (melynek felújítására az eredeti mű bizonyos változtatásaival erősen készülne), és A kiátkozottat is, amely két évadban is óriási sikert aratott a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a Dóm téren, és teljes évadon át játszották Budapesten, a Nemzeti Színházban, ötven előadáson mindig telt házzal, sikerrel.- Ha tömegpszichózisban nem is, jellegében talán A kiátkozott hasonlít leginkább az István, a királyhoz - mondja Szörényi Levente, akit most - pillanatnyilag szokatlanul - nem támadnak semelyik oldalról, csak kifelejtik a tizenöt éves sikerdarabjáról szóló megemlékezésekből. - Persze az István, a király sajátos korban került színre; érdemes eljátszani a gondolattal, vajon ha az Atillát vagy A kiátkozottat mutatjuk be 1983- ban, nem váltottak volna ki éppen akkora hatást ezek is, mint az István, a király? Magyar gyökerű rockoperával előállni önmagában is szenzációnak számított akkor. Természetes, hogy az új meg új rendezések között vannak kitűnőjó és kevésbé jó megoldások. Mi sem voltunk mindegyikkel maradéktalanul elégedettek, de azt a kérdést semmiképpen nem értjük: „Már megint minek elővenni az Istvánt?” Mert a közönségnek kell, azért. Ezt még Aczél „pajtás” is belátta, noha ő mérhetetlen ellenszenvvel viseltetett a műfaj iránt. Látva azonban a városligeti sikert, csökkenő ellenállással ügyelt ránk, figyelme később azután támogatássá fajult. Az ő engedélyével vittük be a Nemzeti Színházba, Kerényi Imre rendezésében, aki számunkra is meglepő motívumokat hámozott ki a darabból. Ez a produkció eljutott Nyugat-Európa több országába, a szabadtéri ősprodukció pedig a Kárpát-mdencében és a sevillai expón aratott sikert. Úgy tűnik, a tizenötödik születésnap is úgy múlik el fölöttünk, hogy nem látunk egy filmkockát, egy celluloidszalagra rögzített jelenetet sem a nevezetes műből. Nem egészen: Olasz Ferenc rendezésében összefoglaljuk képileg is, tartalmilag is e tizenöt évet, és újabb színrevitelét is tervezzük, méghozzá generációváltással. Két okból is szükség van a fiatalításra. Egyrészt az ifjú uralkodót, Istvánt őszülő középkorúak csak illúziórombolás árán tudják megjeleníteni, az ifjú nézőközönségnek ifjú István királyra van szüksége. Másrészt olyan új művel készülünk, amely az István, a király lezárása, befejezés lenne. Az István, a király vége: nagy kérdőjel. A Veled, Uram című darabunk harminc évvel Koppány felnégyelése után játszódik. A lelke mélyéig még nem teljesen keresztény magyarságnak, úgy tűnik, ekkor ígéretes uralkodó adatik: Imre herceg. Döbbenetes, hogy mennyien foglalkoztak már eddig is ezzel a korral, Sík Sándor, Padányi Viktor és mások. Ezek ismeretében, ezek által megerősítve írjuk művünket, amelynek szemléletmódja a „példaképek” egyikére-mási- kára bizonyára hasonlítani fog, de egyikkel sem lesz azonos. Bródy Jánossal közösen 2000. augusztus 20-án szeretnénk bemutatni. Az a mágikus elképzelésünk, hogy kivisszük ezt is a Királydombra, az István, a királlyal együtt egy estén adva elő a kettőt. Kiket láthatunk majd az új rockopera színpadán? A szereplőkről még nem tudok beszélni, csak a figurákról. Az egyik oldalon Imre herceg, a másikon Orseolo Péter, kettejük között előcsörtet a magyar történelem első számú vadkana (hogy a bokrokból ki „irányíthatta”, máig találgathatjuk), István királlyal szemben a hódító politikát a megkeresztelt magyarsággal szemben is folytató németek. (Mert ne feledjük, bármilyen komoly emberek hajtogatják is, nem vásároltuk meg, sajnos, a békét a kereszténység fölvételével. A csuha alatt továbbra is ott rejtőzött a kard.) És ott van Vászoly (Koppány fia volna, lehetne), aki felé István népe érdekében gesztust gyakorol, és fölajánlja neki a hatalmat. Csakhogy Vászoly nem „hajt” a hatalomra. Több ember bosz- szúságára szívesen használom ezekre a történelmi típusokra ezeket a megjelöléseket: az istváni, a koppányi alkat meg az idegenszívűek állnak szemben majd színpadunkon, ahonnan - ha szabad már most ilyen kijelentéseket tennem - szándékunk szerint az a mának szóló üzenet száll fel, hogy mindennapi felnégyelésekkel, a koppányi magyarság naponkénti kiszolgáltatásával mindnyájan elfogyunk. Az István, a király a rendszerváltozás lelki előkészítésében nagy szerepet játszott. Mit készíthet elő a harmadik évezred küszöbén az új rockopera, a Veled, Uram? A felismerést, hogy egymásra vagyunk utalva: egyre fogyó nemzetünket másként nem lehet megmenteni, csak ha megbékélünk egymással. Vas Ottó A közkormányzati tévé nemrég egy újabb áüagon felüli joggal lepett meg bennünket, szlovákiai magyarokat. Megszüntette a Szlovák Televízió magyar adását. Helyette, állítólag, egy Köztünk élnek című egyórás többnyelvű bábeli zűrzavart akar hetente egyszer az éterbe szórni. Természetes indulataim kitörése, adrenalinszintem gyors emelkedése következtében azonnal tollat ragadtam, hogy megírom e példátlan arcátlanságról a véleményem, de egy-két mély lélegzetvétel után (bár az indulatok elfojtása úgy mondják, káros az egészségre) visszatartottam magam, gondolván, megvárom az első adást. Szombatig csak kibírod, nyugtattam magamat, hiszen ma már szerda van. Elővettem a tévéműsort, de abban a régi egyórás adás szerepelt. Na, gondoltam, ez még biztosan dobozban maradt ránk, de tévedtem, mert a Magazin helyett valami tévéjátékot sugároztak. Nincs mit tenni. Vámom kell tovább. Még egy hét nem a világ, s újdonsült budapesti nagykövetünk is azt nyilatkozta az ügyben, hogy szó sincs megszüntetésről, csak szerkezetváltásról. A következő héten azonban a helyzet ugyanaz. A műsorban ott a Magyar magazin, de adás sehol. Hát, ha ez nem is megszüntetés, de az már bizonyos, hogy szüneteltetés. No, majd a harmadik hét. De úgy látszik, hogy a SzlovákTelevízió- ban is három a magyar igazság, mert most már a Hang- Képben sem szerepelt, tehát papíron is megszűnt a Magyar magazin. Szép kis szerkezet- váltás. Várjak-e még? Talán egy hét belefér. S lássunk csodát, a negyedik héten (a magyar igazság ráadás hetén) újra szerepel Magyar magazin a műsorban, harminc perc műsoridővel. Megnéztem. Szerencsére nem volt többnyelvű, de a valóságban csak huszonöt percig tartott. Megtudhattuk azt is, hogy ez majd így lesz minden két hétben. Akárhogy számoljuk is, a havi négy órának ez csak a negyede (25%), de a „szerkezetváltás” maradéktalanul elérte kormányzati politikai célját, bár olyan országban, ahol egy egész televíziót is el lehet hivatalosan lopni, ott azt hiszem, ezen a csekélységen iga- zánnincs mit csodálkoznunk.-------------------Heti kultúra Heti jegyzet Szerkezetváltás a Magyar magazinban Kiállítás Perszonáliák címmel a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában október 23-áíg látható a papírral/papírra készült sajátos alkotások gyűjteménye. Somogyi Tibor felvétele Regény A lekszandr már régóta hallotta rebesgetni, hogy a felesége csúnyán él, mindenféle városi urakkal meg a férficselédekkel adja össze magát, sőt, még a fogadóban megszállott átutazók is el-elküldenek „szál- lodaszobáikból” Onyiszkáért. Alekszandr nemegyszer járt benn a városban, elvette az asz- szonytól minden szerzeményét, ruháit, apró darabokra hasogatta, tördelte őket a küszöbön, a feleségét meg elverte, és visz- szavitte a faluba. Onyiszka azonban egy alkalmas pillanatban megint visszaszökött a városba. Az utóbbi időben „tulajdon lakóhelyére száműzte” a rendőrség, amelyhez Alekszandr - nem tudom, kinek a tanácsára - segítségért folyamodott. Onyiszka városi ruháival együtt könnyű városi erkölcsöket is magával hozott a falujába, s mélyen lenézte a műveletlen falusiakat. Felfuvalkodottan beszélt szomszédaival, olyan szavakat kevert a beszédébe, amiket senki sem ismert, böjtben tiltott ételeket evett, sőt egy vasárnap - elmondani is nevetséges - kék üvegcsíptetővel az orrán ment templomba, amiért Alekszandr a lelkésztől, Anatolij atyától alapos fejmosást kapott. Az asszony a faluban sem viselAz erdő sűrűje Kuprin 5.rész kedett tisztességesebben, mint a városban. Először a járási írnok fiával szűrte össze a levet, aztán a szomszédos erdőgazdaság hivatalnokaival, később az uraság kocsisaival, mostanában pedig a szabad praxist folytató felcser, Kacejovszkij az állandó gavallérja, ez a könnyelmű, nyegle, sötét múltú ember, aki egyformán kevés sikerrel gyógyított lovat, tehenet, asszonyt meg gyereket. Hogy Alekszandr tudott-e mindezekről, azt nehéz volna megmondani. Azelőtt sem volt közlékeny természetű, az utolsó esztendőben pedig még jobban kerülte az embereket, de arcán örökösen ott lebegett az eltitkolt, makacs pa- rasztbánat komor felhője. A parasztok, ha rápillantottak, csóválták a fejüket, és rájuk jellemző finom ösztönnel, ami sohasem vezeti félre őket, azt mondogatták: „Nem jó vége lesz ennek... Onyiszja meg Alekszandr között még lesz valami...”-Tán lovakat legeltetsz? - kérdezte néhány perc múlva a rendőrbiztos. Alekszandr mereven bámult a tűzbe, s a szóra megrezzent, mintha akkor rázták volna fel álmából.- Már hogy én? - kérdezte vontatottan, nehezen szakadva el a tűztök Látszott rajta, hogy igyekszik megérteni, mit kérdeztek tőle. - Hogy lovakat, azt kérded? Úgy bizony, lovakat.- Otthagytad őket... hátha odalopakodik valami ló tolvaj - mondta oktató hangon Kirila. Alekszandr tovább bámulta a tüzet. Szemügyre vettem nagy orrát, ragyaverte, széles arcát, s megrendített az arc egykedvű szomorúsága. Még a testtartása is, ahogy ült, görnyedten, vállai közé süppedt fejjel, átkulcsolva hegyes térdét, fáradtságot és tehetetlenséget fejezett ki. A hangjában is valami szánalmas, valami komor hallatszott, s olyan furcsán tompa volt, mintha Alekszandrnak tollas párnát szorítottak volna a szája elé. Vad morgással táncoltak a lángok, s a három paraszt arcára hosszú, reszkető árnyékot vetett az orruk meg a homlokcsontjuk. Amikor pedig különösen magasra csaptak a lángok, rézszínben fénylettek ezek az arcok. A szemekben pedig élénkvörös fénypontok gyúltak ki. A tűz körül világos volt, és barátságos meleg, de távolabb, ahova nem terjedt a reszkető, megvilágított kör, ott már az áthatolhatatlan éj feketéllett, s néha megcsapott bennünket hideg, nyers lehelete. Körülöttünk a fák tömör, sötét - az éjnél is sötétebb -, élő tömeggé sűrűsödtek, mintha az egész erdőből idesereglettek volna az éjszakai árnyak, és imbolyogva, sugdosódva, kíváncsian bámulnának ránk a magasból. Az elvarázsolt körből néha kivált egy pillanatra egy-egy vöröses fénynyel elöntött, egyenes csupasz fenyőtörzs, de nyomban ijedten visszabújt az éjszakai kísértetek sűrű tömegébe. H anyatt feküdtem, és sokáig néztem a felhőtlen, sötét, nyugodt égboltot - olyan sokáig, hogy néha már- már úgy rémlett, mély szakadékba nézek, s ilyenkor enyhén és kellemesen szédülni kezdtem. Bágyadt, melegítő békesség töltötte el a lelkemet. Mintha egy erős, parancsoló kéz lemosta volna róla a hajdani kudarcok minden keserűségét, a városi érdekek sekélyes és dühös sürgés-forgását, a sértett hiúság kínzó szégyenét, az örökös gondot, hogy a mindennapi kenyér meglegyen. És az egész élet, minden bonyolult feladatával együtt, hirtelen tiszta és egyszerű körvonalakban bontakozott ki előttem, és erre a tűz melletti homokbuckára, ennek a három embernek társaságára összpontosult a számomra; az emberekére, akik egyszerűek voltak, naivak és kiismerhetők, mint maga a természet. Váratlanul különös hang törte meg a mélységes éjszakai csendet: mintha roppant mellét teleszíva, mélyet sóhajtott volna valaki a távolban... Még azt is nehéz volt megállapítani, melyik irányból hallatszott ez a hang: alacsonyan, majdnem a föld felett röppent el a fák között, aztán elhalt.-Valami madár-jegyezte meg halkan Alekszandr.- Bagoly - döntötte el nyomban határozott hangon Kirila.- Nem, ez nem madár - vélte eltűnődve Talimon. - Isten tudja, micsoda... Megesik ez néha az erdőben, csöndes éjszakákon...- Megesik, megesik - csúfolta kötekedve a rendőrbiztos -, de hogy mi, azt maga se tudja... No hát mi esik meg? (folytatjuk) „A szereplőkről még nem tudok beszélni, csak a figurákról.”
