Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-07 / 40. szám
Kultúra 1998. október 7. Laure Adlert személyes kapcsolat fűzte Marguerite Duras-hoz. Most könyvet írt róla Szerelmi ötszög Marguerite Duras, a világhírű párizsi író Archív felvétel CserbaJúlia __________________ Há rom évvel Marguerite Duras halála után a Goncourt-díjas francia írónő rejtélyekkel, ellentmondásokkal teli életéről jelentetett meg könyet a Gallimard Kiadó. Akik ismerik Duras regényeit, könnyen gondolhatják, hogy magát az írónőt is jól ismerik, hiszen szereplőiben sokszor saját magát, családtagjait, szerelmeit, barátait jelenítette meg, történeteiben átélt eseményeket dolgozott fel. Mindezt azonban úgy tette, hogy a kutatók számára hosz- szú évekre szóló feladat marad Duras jobboldaliként érkezik Párizsba, sokáig meg is marad e meggyőződése mellett. annak megfejtése, vajon egy-egy írásban mennyi a valóság, és mi az, amit az írói fantázia teremtett. A most megjelent életrajzi mű szerzője, Laure Adler is szinte leheteden feladatra vállalkozott azzal, hogy megpróbált hiteles képet adni Duras életéről. Laure Adlert személyes kapcsolat fűzte az írónőhöz, sokat hallgatta régi emlékeiről szóló elbeszéléseit, és éppen azért, mert elég jól ismerte őt, tudta, hogy az írónő által elmeséltek nem mindig fedték a valóságot: Duras egyszerre volt közlékeny és rejtőzködő, történetei nemcsak regényeiben, de szóban elmesélve is színesedtek, átformálódtak. Az Indokínában született Marguerite Duras-t és két fivérét nehéz körülmények között egyedül neveli a korán özvegységre jutott anya, akit Duras rajongva szeret, ugyanakkor fájdalmas gyűlöletet is érez iránta, mert úgy érzi, bátyját jobban kedveli, mint őt. Ez a furcsa érzelmi kettősség később újra felbukkan az írónő életében, amikor a sors Delvallal hozza össze. Duras 1932-ben érkezik Francia- országba, ahol a jogi egyetem hallgatójaként megismerkedik későbbi férjével, Robert Antelm- mel. 1942-ben gyermekük születik, aki a szülést követő órákban meghal. Néhány hónappal a dráma után Duras beleszeret a Gallimard Kiadónál dolgozó Dionys Mascolóba, és ettől kezdve kiegyensúlyozott szerelmi háromszögben élnek, a férjet és a szeretőt jó barátság fűzi egymáshoz, a házasságon kívüli kapcsolatból pedig fiúgyermek születik. Duras jobboldaliként érkezik Párizsba, sokáig meg is marad e meggyőződése mellett, majd a háború előrehaladtával, Francois Mitterrand mellett, akárcsak férje és szeretője, ő is bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Mint a mostani életrajzból kiderül, nem olyan indítékkal és nem olyan mértékben, ahogyan azt Duras később igyekezett elhitetni másokkal és saját magával is, de - valószínűleg, mert szerette az izgalmas, kockázatos dolgokat - valóban részese volt a „veszélyes játék”-nak. 1944-ben a Gestapo, a kollaboráns Charles Delval feljelentése alapján letartóztatja férjét, akit azután Dachauba deportálnak. Duras a Gestapo-ház- ban felkeresi Delvalt, hogy férjéről hírt kapjon, és ezt követően rendszeresen találkozik vele. E kapcsolat történetét az 1985-ben megjelenő A fájdalom című könyvében írja meg. Akönywel Delval özvegyének felháborodását váltja ki, aki szerint Duras állítása csak kitalálás, nem volt viszonya férjével. Georges Semprun egy népszerű irodalmi televízióműsorban szintén kétségbe vonja a regény egyes részleteinek hitelességét. Hogy valóban szerelmi viszony volt-e közöttük, hogy Du- ras-t újra a szeretet-gyűlölet érzése kerítette-e hatalmába, vagy csak a bosszú hálóját szőtte Delval körül, azt a legalaposabb kutatások és visszaemlékezések sem deríthetik ki, örök titok marad. A bíróság előtt tanúként megjelenő írónő eddig megmagyarázha- tadan és érthetetlen viselkedésére viszont választ ad a könyv. Amikor ugyanis a felszabadulás után Delvalt bíróság elé állítják, Marguerite Duras súlyos terhelő vallomást tesz ellene, ezt azonban másnap gyakorlatilag visszavonja, és újabb tanúvallomásával védelmébe veszi a Gestapo-ügy- nököt. Marguerite Duras valóban francia regényekbe illő életébe 1980- ban lép be a nála több évtizeddel fiatalabb, homoszexuális Yann Andrea, akivel azután 15 éven át, haláláig él együtt. Ebben az időszakban írja meg legnagyobb sikert hozó, Concourt-díjas könyvét, egy kínai fiatalemberrel átélt első szerelmének regénnyé színesített történetét, A szeretőt. Az évek múlásával, az írás mellett egyre nagyobb szerepet játszik életében az ital, többszöri elvonókúra eredménytelennek bizonyul, egészsége megromlik. Öt hónapig tartó kómába esik. Gyógyulása szinte reménytelennek látszik. Az újságok szerkeszÉlete utolsó szakaszában a nála sokkal fiatalabb Yann Andreával élt. tőségeiben már megjelenésre készen várnak a nekrológok, ám Duras megint „becsapja” a világot, és felgyógyul. Újra írni kezd, és 1992-ben megjelenteti utosó szerelméről, Yann-ról szóló Yann Andrea Steiner című könyvét. Felépülése után nemcsak a munkát, az ivást is folytatja. A szerelem, az írás és az alkohol haláláig kíséri. Heti kultúra Könyvespolc Bodnár Gyula: Görög Európa Újságírói pályámon 1992- ben jelent meg első könyvem, Messze van Helgoland címmel, Publicisztikai írások 1974-1989 alcímmel. Nos, minthogy az a bizonyos jelképes sziget, Helgoland továbbra is messze van, ez a második kötet, melyet kezében tart olvasóm, tulajdonképpen folytatás, csak a cím változott, Görög Európa, meg az alcímben az évszámok: Publicisztikai írások 1988-1998. Hogy változott-e valami más is, hogy a tíz esztendőt átfogó időszeletben egymástól „függetlenül” született cikkek, tárcák, jegyzetek így együtt korképet, közérzettörténetet, személyes érzésekkel átszőtt közös, illetve közösségi sorsot rajzolnak-e, vagy ezt is, azt is, amazt is egyszerre mutatják, mint a mozaikkockákból összerakott kép - olvasómra bízom a döntést. A kötetben található írások zöme egyébiránt a pozsonyi Új Szóban jelent meg-ahol 1974-től közel húsz évet töltöttem mint szerkesztő és újságíró, és amely laphoz külKiállítás Október9-étőt a somorjai At Home Gallery rendezésében a városi zsinagógában Somorjai Kiss Tibor Kőnyomatok című kiállítását láthatják, amelynek megnyitóján, 19 órakor fellép Szemző Tibor és a Gordiusi csomó. A művész az 1998-as Miskolci Országos Grafikai Biennálé fődíját nyerte el. Képünkön a Híd I. ső munkatársként is hű maradtam, beleértve családi magazinját, a Vasárnapot-, továbbá néhány cikk a Napban, a Katedrában, a Csallóközben, valamint a Győr- Moson-Sopron megyei pedagógusok lapjában, a Hogyan Tovább?-ban. 1993-tól televízió, a nagymegyeri Studio Plus Tv szerkesztőjeként elsősorban képekkel dolgozom, ám mindennap érzem, tiszta lappal szólít magához az írógép, ugyanakkor küld, kényszerít írni az élet. Emberként, magyarként. Életünk e honban, Európában. (Nap Kiadó, Dunaszerdahely) Regény A lacsony és egyenes rö- püléssel nagy, szürke madár húzott el a tűz fölött. Lassan lengette a szárnyát, és panaszosan pittyegett. Követtük tekintetünkkel, amíg bele nem veszett a sötétségbe.- Kanyuka-madár volt - szólalt meg Talimon, és lábával megigazított egy tönköt a tűzön. Szikrák tömött kévéje szökkent a magasba.- Micsoda? - kérdeztem értetle- nül.-Kanyuka, nagyságos uram... kanyuka-madár - kiáltotta a rendőrbiztos, és izgett-mozgott a helyén. - így hívjuk mink eztet a madarat... kanyuka... Mármint hogy ez a neve neki: kanyuka.- Tudja-e az úrfi, mit kiált ez a madár? - kérdezte enyhe gúnynyal Talimon.-Nem, nem tudom... Ugyan mit?- Igaz-e vagy nem, én nem vagyok tudója, de az öregek azt beszélik, hogy az Úristen elátkozta ezt a madarat.- Eh! - tekergette a nyakát lené- zőn Kirila -, kíváncsi is az úrfi a te meséidre! Tökéletesen mindegy- En bizony kíváncsi vagyok - vetettem ellen. - Mondd el, kérlek, Talimon! Nagyon érdekes!- Hát... hiszen nem én találtam ki... az öregek mesélik-fordult Talimon a rendőrbiztos felé, Az erdő sűrűje Kuprin 4.rész szinte mentegetőzve. -Úgy volt az, tudja-e úrfi - folytatta nyu- godtabban -, hogy egyszer... rég volt ám! Ki tudja, hány száz esztendeje... szóval, az történt, hogy igen nagy szárazság gyilkolta a földet. Égy csöpp eső se esett egész nyáron, kiszáradtak a patakok meg a mocsarak... Először a madarak sínylették meg... Mert hiszen olyan a madár: keveset iszik, de sokszor, és keserves neki víznélkül... Hát a madarak könyörögni kezdtek az Úristennek: »Legalább egy csöppnyi vizet adj, urunk Isten, mert ahányan vagyunk, mind elpusztulunk.« Megesett rajtuk az Úristen szíve, azt mondta: »Jól van, adok nektek vizet. Ahányan vagytok, gyűljetek össze, ássátok, kaparjátok a földet, amíg vízre nem akadtok. Akkor aztán teleihatja magát minden fiatok!« Kapták magukat a madarak, elröpültek, ahányan voltak, egy helyre... erdőbe vagy völgybe... és kaparni kezdték kis lábukkal a földet. Odagyűlt minden madár - ás, kotor, egyik buzgóbban, mint a másik... Csak a kanyuka-madár nem akar csinálni semmit. Csak gubbaszt, nézi, hogy dolgozik a többi, tollászkodik. Meglátja ezt az Úristen, megkérdi tőle: »Hát te, szürke madár, mért nem fogadod meg, amit mondok? Nem hallottad-e, hogy megparancsoltam a madaraknak: vájjanak kutat?« Azt mondja a kanyuka- madár az Úristennek: »Hogy vájhatnék, hogy áshatnék én, Teremtőm? Nem látod, milyen kényes-fényes a lábacskám? Még bepiszkolom: dehogy ások én kutat!« Mert olyan lába van, csakugyan: kényes, sárga lába... Úgy ám... Megharagudott hát az Úristen, azt mondta a kanyuka- madámak: »Mától fogva átkozott légy, szürke madár, az idők végéig!... Se te, se a nemzetséged ne merjen vizet inni se folyóból, se forrásból, se mocsárból, se kútból, se álló-, se folyóvízből. Csak annyit engedek meg neked, hogy eső után, zöld levél öbléből igyál pár cseppet... «Hát azóta röpköd ez a madár és kiabál, különösen nyáron... Inni szeretne, de nem ihat. M egy a patakhoz- az nem ad neki a vizéből, röpül a tócsához-az is kettéválik a csőre előtt. így röpköd a kanyuka-madár egyik víztől a másikig, kunyerál... olyan keserves hangon, mint az előbb hallotta, úrfi... Hát ezért hívják kanyuka-madámak... Igaz ám ez, úrfi - fejezte be meggyőződéssel-, magam is láttam, hogy gubbasztott a patak partján, ri- koltozott... Inni akart, de az Isten átka, úgy látszik, erősebb... Hát ígyvolt...-Eh! Mesebeszéd! - vélekedett Kirila.- Hát aztán? - keltem Talimon védelmére. - Mesét is érdekes hallgatni. Hosszú az éjszaka... ráérünk. - Kirila, ez az állhatatlan és korlátolt ember, nyomban változtatott a véleményén.- Hát... az már igaz - vihogta készségesen. - Értem én, hogy érdekli az úrfit... Azt hiszi, nem értem meg? Én mindent megértek? Mert iszen többet tudnak az öregek, mint mink... Értem én! Elhallgattunk. Aztán Talimon hirtelen felkönyökölt, s összerántva szemöldökét, mozdulatlan, éles szemmel figyelte az erdő sűrűjét. - Jön valaki - mondta halkan. Kirila is felkönyökölt, és követte Talimon tekintetét. Én akárhogy füleltem, semmit sem hallottam a tűzropogástól.- Mit beszé-élsz? Ki jö-ön? - kérdezte Kirila, csúfondárosan nyújtva a szavakat. - Csend! - intett le, rá sem pillantva, Talimon. Valóban: éles vadászfüle most sem tévesztette meg. Két-három perc múlva emberi lábak alatt roppantak meg a gallyak, s egy magas termetű, új irhabundás, sapkás paraszt alakja bukkant elő a sűrűből.- Isten segíts! - köszönt berekedt, mély hangon, és megbökte a sapkáját.-Jó egészséget! - fogadta egyszerre Talimon és Kirila, megérintve sapkájukat.- Ballagok az erdőben, látom a tüzüket - folytatta az idegen a tűz mellé guggolva. - No, gondolom, megnézem, kik ezek... Unalmas egyedül.- Üljön le - mondta udvariasságból Talimon, nem törődve azzal, hogy a vendég közben már el is helyezkedett. Ezt a parasztot Alekszandmak hívták. Sohasem volt alkalmam beszélni vele, de sűrűn láttam, s különösen sokat hallottam róla annak az egyszerű, de rettenetes parasztdrámának kapcsán, amely az egész falu szeme láttára játszódott le a családjában. Alekszandr felesége, Onyiszka - szemrevaló, de fes- lett és ostoba fehémép - két esztendeje tért vissza a közeli városkából, ahol, nem is egy helyen, szakácsnő volt. Nem a maga jószántából tért meg a falujába. (folytatjuk)