Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1998-10-07 / 40. szám

Kultúra 1998. október 7. Laure Adlert személyes kapcsolat fűzte Marguerite Duras-hoz. Most könyvet írt róla Szerelmi ötszög Marguerite Duras, a világhírű párizsi író Archív felvétel CserbaJúlia __________________ Há rom évvel Marguerite Duras halála után a Goncourt-díjas francia írónő rejtélyekkel, ellent­mondásokkal teli életéről jelen­tetett meg könyet a Gallimard Ki­adó. Akik ismerik Duras regénye­it, könnyen gondolhatják, hogy magát az írónőt is jól ismerik, hi­szen szereplőiben sokszor saját magát, családtagjait, szerelmeit, barátait jelenítette meg, történe­teiben átélt eseményeket dolgo­zott fel. Mindezt azonban úgy tet­te, hogy a kutatók számára hosz- szú évekre szóló feladat marad Duras jobboldali­ként érkezik Párizs­ba, sokáig meg is marad e meggyőző­dése mellett. annak megfejtése, vajon egy-egy írásban mennyi a valóság, és mi az, amit az írói fantázia terem­tett. A most megjelent életrajzi mű szerzője, Laure Adler is szinte leheteden feladatra vállalkozott azzal, hogy megpróbált hiteles képet adni Duras életéről. Laure Adlert személyes kapcsolat fűzte az írónőhöz, sokat hallgatta régi emlékeiről szóló elbeszélése­it, és éppen azért, mert elég jól is­merte őt, tudta, hogy az írónő ál­tal elmeséltek nem mindig fedték a valóságot: Duras egyszerre volt közlékeny és rejtőzködő, történe­tei nemcsak regényeiben, de szó­ban elmesélve is színesedtek, át­formálódtak. Az Indokínában született Marguerite Duras-t és két fivérét nehéz körülmények között egyedül neveli a korán öz­vegységre jutott anya, akit Duras rajongva szeret, ugyanakkor fáj­dalmas gyűlöletet is érez iránta, mert úgy érzi, bátyját jobban ked­veli, mint őt. Ez a furcsa érzelmi kettősség később újra felbukkan az írónő életében, amikor a sors Delvallal hozza össze. Duras 1932-ben érkezik Francia- országba, ahol a jogi egyetem hallgatójaként megismerkedik későbbi férjével, Robert Antelm- mel. 1942-ben gyermekük szüle­tik, aki a szülést követő órákban meghal. Néhány hónappal a drá­ma után Duras beleszeret a Gallimard Kiadónál dolgozó Dio­nys Mascolóba, és ettől kezdve ki­egyensúlyozott szerelmi három­szögben élnek, a férjet és a szere­tőt jó barátság fűzi egymáshoz, a házasságon kívüli kapcsolatból pedig fiúgyermek születik. Duras jobboldaliként érkezik Pá­rizsba, sokáig meg is marad e meggyőződése mellett, majd a háború előrehaladtával, Francois Mitterrand mellett, akárcsak fér­je és szeretője, ő is bekapcsolódik az ellenállási mozgalomba. Mint a mostani életrajzból kiderül, nem olyan indítékkal és nem olyan mértékben, ahogyan azt Duras később igyekezett elhitetni másokkal és saját magával is, de - valószínűleg, mert szerette az iz­galmas, kockázatos dolgokat - valóban részese volt a „veszélyes játék”-nak. 1944-ben a Gestapo, a kollaboráns Charles Delval fel­jelentése alapján letartóztatja férjét, akit azután Dachauba de­portálnak. Duras a Gestapo-ház- ban felkeresi Delvalt, hogy férjé­ről hírt kapjon, és ezt követően rendszeresen találkozik vele. E kapcsolat történetét az 1985-ben megjelenő A fájdalom című köny­vében írja meg. Akönywel Delval özvegyének felháborodását váltja ki, aki szerint Duras állítása csak kitalálás, nem volt viszonya férjé­vel. Georges Semprun egy nép­szerű irodalmi televíziómű­sorban szintén kétségbe vonja a regény egyes részleteinek hite­lességét. Hogy valóban szerelmi viszony volt-e közöttük, hogy Du- ras-t újra a szeretet-gyűlölet érzé­se kerítette-e hatalmába, vagy csak a bosszú hálóját szőtte Delval körül, azt a legalaposabb kutatások és visszaemlékezések sem deríthetik ki, örök titok ma­rad. A bíróság előtt tanúként megjele­nő írónő eddig megmagyarázha- tadan és érthetetlen viselkedésé­re viszont választ ad a könyv. Amikor ugyanis a felszabadulás után Delvalt bíróság elé állítják, Marguerite Duras súlyos terhelő vallomást tesz ellene, ezt azon­ban másnap gyakorlatilag vissza­vonja, és újabb tanúvallomásával védelmébe veszi a Gestapo-ügy- nököt. Marguerite Duras valóban fran­cia regényekbe illő életébe 1980- ban lép be a nála több évtizeddel fiatalabb, homoszexuális Yann Andrea, akivel azután 15 éven át, haláláig él együtt. Ebben az idő­szakban írja meg legnagyobb si­kert hozó, Concourt-díjas köny­vét, egy kínai fiatalemberrel átélt első szerelmének regénnyé szí­nesített történetét, A szeretőt. Az évek múlásával, az írás mellett egyre nagyobb szerepet játszik életében az ital, többszöri elvo­nókúra eredménytelennek bizo­nyul, egészsége megromlik. Öt hónapig tartó kómába esik. Gyógyulása szinte reménytelen­nek látszik. Az újságok szerkesz­Élete utolsó szaka­szában a nála sok­kal fiatalabb Yann Andreával élt. tőségeiben már megjelenésre ké­szen várnak a nekrológok, ám Duras megint „becsapja” a vilá­got, és felgyógyul. Újra írni kezd, és 1992-ben megjelenteti utosó szerelméről, Yann-ról szóló Yann Andrea Steiner című könyvét. Felépülése után nemcsak a mun­kát, az ivást is folytatja. A szere­lem, az írás és az alkohol haláláig kíséri. Heti kultúra Könyvespolc Bodnár Gyula: Görög Európa Újságírói pályámon 1992- ben jelent meg első köny­vem, Messze van Helgoland címmel, Publicisztikai írások 1974-1989 alcímmel. Nos, minthogy az a bizonyos jel­képes sziget, Helgoland to­vábbra is messze van, ez a második kötet, melyet kezé­ben tart olvasóm, tulajdon­képpen folytatás, csak a cím változott, Görög Európa, meg az alcímben az évszá­mok: Publicisztikai írások 1988-1998. Hogy változott-e valami más is, hogy a tíz esz­tendőt átfogó időszeletben egymástól „függetlenül” szü­letett cikkek, tárcák, jegyzetek így együtt korké­pet, közérzettörténetet, sze­mélyes érzésekkel átszőtt közös, illetve közösségi sor­sot rajzolnak-e, vagy ezt is, azt is, amazt is egyszerre mutatják, mint a mozaikkoc­kákból összerakott kép - ol­vasómra bízom a döntést. A kötetben található írások zöme egyébiránt a pozsonyi Új Szóban jelent meg-ahol 1974-től közel húsz évet töl­töttem mint szerkesztő és új­ságíró, és amely laphoz kül­Kiállítás Október9-étőt a somorjai At Home Gallery rendezésében a váro­si zsinagógában Somorjai Kiss Tibor Kőnyomatok című kiállítá­sát láthatják, amelynek megnyitóján, 19 órakor fellép Szemző Tibor és a Gordiusi csomó. A művész az 1998-as Miskolci Orszá­gos Grafikai Biennálé fődíját nyerte el. Képünkön a Híd I. ső munkatársként is hű ma­radtam, beleértve családi magazinját, a Vasárnapot-, továbbá néhány cikk a Nap­ban, a Katedrában, a Csalló­közben, valamint a Győr- Moson-Sopron megyei peda­gógusok lapjában, a Hogyan Tovább?-ban. 1993-tól televízió, a nagymegyeri Studio Plus Tv szerkesztőjeként elsősorban képekkel dolgozom, ám mindennap érzem, tiszta lappal szólít magához az író­gép, ugyanakkor küld, kény­szerít írni az élet. Ember­ként, magyarként. Életünk e honban, Európában. (Nap Kiadó, Dunaszerdahely) Regény A lacsony és egyenes rö- püléssel nagy, szürke madár húzott el a tűz fölött. Lassan lengette a szárnyát, és panaszosan pittyegett. Követtük tekintetünk­kel, amíg bele nem veszett a sö­tétségbe.- Kanyuka-madár volt - szólalt meg Talimon, és lábával megiga­zított egy tönköt a tűzön. Szikrák tömött kévéje szökkent a magas­ba.- Micsoda? - kérdeztem értetle- nül.-Kanyuka, nagyságos uram... kanyuka-madár - kiáltotta a rendőrbiztos, és izgett-mozgott a helyén. - így hívjuk mink eztet a madarat... kanyuka... Mármint hogy ez a neve neki: kanyuka.- Tudja-e az úrfi, mit kiált ez a madár? - kérdezte enyhe gúny­nyal Talimon.-Nem, nem tudom... Ugyan mit?- Igaz-e vagy nem, én nem va­gyok tudója, de az öregek azt be­szélik, hogy az Úristen elátkozta ezt a madarat.- Eh! - tekergette a nyakát lené- zőn Kirila -, kíváncsi is az úrfi a te meséidre! Tökéletesen mind­egy­- En bizony kíváncsi vagyok - ve­tettem ellen. - Mondd el, kérlek, Talimon! Nagyon érdekes!- Hát... hiszen nem én találtam ki... az öregek mesélik-fordult Talimon a rendőrbiztos felé, Az erdő sűrűje Kuprin 4.rész szinte mentegetőzve. -Úgy volt az, tudja-e úrfi - folytatta nyu- godtabban -, hogy egyszer... rég volt ám! Ki tudja, hány száz esz­tendeje... szóval, az történt, hogy igen nagy szárazság gyilkolta a földet. Égy csöpp eső se esett egész nyáron, kiszáradtak a pa­takok meg a mocsarak... Először a madarak sínylették meg... Mert hiszen olyan a madár: keveset iszik, de sokszor, és keserves ne­ki víznélkül... Hát a madarak kö­nyörögni kezdtek az Úristennek: »Legalább egy csöppnyi vizet adj, urunk Isten, mert ahányan vagyunk, mind elpusztulunk.« Megesett rajtuk az Úristen szíve, azt mondta: »Jól van, adok nek­tek vizet. Ahányan vagytok, gyűljetek össze, ássátok, kapar­játok a földet, amíg vízre nem akadtok. Akkor aztán teleihatja magát minden fiatok!« Kapták magukat a madarak, elröpültek, ahányan voltak, egy helyre... er­dőbe vagy völgybe... és kaparni kezdték kis lábukkal a földet. Odagyűlt minden madár - ás, kotor, egyik buzgóbban, mint a másik... Csak a kanyuka-madár nem akar csinálni semmit. Csak gubbaszt, nézi, hogy dolgozik a többi, tollászkodik. Meglátja ezt az Úristen, megkérdi tőle: »Hát te, szürke madár, mért nem fo­gadod meg, amit mondok? Nem hallottad-e, hogy megparancsol­tam a madaraknak: vájjanak ku­tat?« Azt mondja a kanyuka- madár az Úristennek: »Hogy váj­hatnék, hogy áshatnék én, Te­remtőm? Nem látod, milyen ké­nyes-fényes a lábacskám? Még bepiszkolom: dehogy ások én kutat!« Mert olyan lába van, csakugyan: kényes, sárga lába... Úgy ám... Megharagudott hát az Úristen, azt mondta a kanyuka- madámak: »Mától fogva átko­zott légy, szürke madár, az idők végéig!... Se te, se a nemzetsé­ged ne merjen vizet inni se folyó­ból, se forrásból, se mocsárból, se kútból, se álló-, se folyóvízből. Csak annyit engedek meg neked, hogy eső után, zöld levél öbléből igyál pár cseppet... «Hát azóta röpköd ez a madár és kiabál, kü­lönösen nyáron... Inni szeretne, de nem ihat. M egy a patakhoz- az nem ad neki a vizéből, röpül a tó­csához-az is ket­téválik a csőre előtt. így röpköd a kanyuka-madár egyik víztől a másikig, kunyerál... olyan keser­ves hangon, mint az előbb hallot­ta, úrfi... Hát ezért hívják kanyuka-madámak... Igaz ám ez, úrfi - fejezte be meggyőző­déssel-, magam is láttam, hogy gubbasztott a patak partján, ri- koltozott... Inni akart, de az Isten átka, úgy látszik, erősebb... Hát ígyvolt...-Eh! Mesebeszéd! - vélekedett Kirila.- Hát aztán? - keltem Talimon védelmére. - Mesét is érdekes hallgatni. Hosszú az éjszaka... ráérünk. - Kirila, ez az állhatat­lan és korlátolt ember, nyomban változtatott a véleményén.- Hát... az már igaz - vihogta készségesen. - Értem én, hogy érdekli az úrfit... Azt hiszi, nem értem meg? Én mindent megér­tek? Mert iszen többet tudnak az öregek, mint mink... Értem én! Elhallgattunk. Aztán Talimon hirtelen felkönyökölt, s össze­rántva szemöldökét, mozdulat­lan, éles szemmel figyelte az er­dő sűrűjét. - Jön valaki - mondta halkan. Kirila is felkönyökölt, és követte Talimon tekintetét. Én akárhogy füleltem, semmit sem hallottam a tűzropogástól.- Mit beszé-élsz? Ki jö-ön? - kér­dezte Kirila, csúfondárosan nyújtva a szavakat. - Csend! - in­tett le, rá sem pillantva, Talimon. Valóban: éles vadászfüle most sem tévesztette meg. Két-három perc múlva emberi lábak alatt roppantak meg a gallyak, s egy magas termetű, új irhabundás, sapkás paraszt alakja bukkant elő a sűrűből.- Isten segíts! - köszönt bere­kedt, mély hangon, és megbökte a sapkáját.-Jó egészséget! - fogadta egy­szerre Talimon és Kirila, meg­érintve sapkájukat.- Ballagok az erdőben, látom a tüzüket - folytatta az idegen a tűz mellé guggolva. - No, gondo­lom, megnézem, kik ezek... Unalmas egyedül.- Üljön le - mondta udvariasság­ból Talimon, nem törődve azzal, hogy a vendég közben már el is helyezkedett. Ezt a parasztot Alekszandmak hívták. Sohasem volt alkalmam beszélni vele, de sűrűn láttam, s különösen sokat hallottam róla annak az egysze­rű, de rettenetes parasztdrámá­nak kapcsán, amely az egész falu szeme láttára játszódott le a csa­ládjában. Alekszandr felesége, Onyiszka - szemrevaló, de fes- lett és ostoba fehémép - két esz­tendeje tért vissza a közeli város­kából, ahol, nem is egy helyen, szakácsnő volt. Nem a maga jó­szántából tért meg a falujába. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents