Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-10-07 / 40. szám
8 1998. október 7. Az újságíró megfigyelői noteszéből Feszült várakozás a M Pártja soraiban. Bár a 1 gőspoharak, s a kormái Bal oldalon a mérleg nyelve, jobb oldalon a számonkérő: Ka- nis és Schuster arcán inkább a gondok tükröződnek, mintsem a felhőtlen öröm. P. Vonyik Erzsébet Eljött a nagybetűs péntek: a parlamenti választások első napja. Legalább annyira izgulok, mint a képviselőjelölt, akinek az utolsó reménysugára, hogy a választók „bekarikázzák” őt a parlamentbe. Csaknem fordítva bújok bele sötétkék trikómba, amelynek hátulján egy tágra nyitott zöld szem, elején pedig egy embléma: a Polgári Szem társulásé, amely a választások tisztaságát hivatott felügyelni. Zaklatottságomnak oka van: mi lesz, ha kitiltanak bennünket a szavazóhelyiségekből, sőt még a környékükről is? Hiszen egy belügyes illetékes megüzente a Polgári Szem megfigyelőinek: tesznek róla, hogy megkeserítsék az életüket, és ne juthassanak be oda, ahova szeretnének. Hallatta hangját a belügyminiszter is, aki szerint semmi keresnivalónk az urnák környékén, mert ez - Krajci szerint - törvényellenes. Mondta ezt azután, hogy a Központi Választási Bizottság elutasította a hazai megfigyelők akkreditálását. Lehet, hogy fölöslegesen vágok neki Pozsonyhidegkút egyik lakótelepének, ahol társammal három alapiskolában zajló szavazást kellene szemmel tartanunk? Vajon vizsgálódhatunk-e, hiszen akkreditálás híján a választási bizottsági elnök kénye-kedvének ki vagyunk szolgáltatva: ő felelős a szavazás zavartalan lefolyásáért, ő dönti el, ki lehet a szavazóhelyiségben, ki nem. Első állomáshelyünkön az elnök láthatóan nem repes az örömtől, mikor megtudja, mi járatban vagyunk. Hiába mondjuk, meg se szólalunk, csak csendben figyel- getünk a teremben. Például azt, hogy az urna az előírt öntapadó szalaggal van-e leragasztva, a borítékokon van-e pecsét, a bizottság begyűjti-e a szavazólapokat, a helyiségben tartózkodik-e folyton a bizottság legalább három tagja, stb. Elnökünk nem viszonozza a kéznyújtást sem, de némi habozás után 10-15 percet ad a szemlélődésre. Majd hirtelen meggondolja magát. Talán azért, mert látja, hogy tényleg nem avatkozunk be semmibe, pusztán nézelődünk és jegyzetelünk, odajön, és ettől kezdve szinte be sem áll a szája. Egy órán át árad belőle a szó, elénk állva gesztikulál, alig látni tőle azt, ami a teremben történik. Máig sem tudom, nem ez volt-e a valódi célja. Fecsegés közben azonban elkottyantja, amit tudni szeretnék: miért úgy osztották el a szavazóhelyiségeket, hogy a polgár a földszinten csaknem belebotlik a referendumba, ám az emelet egyik eldugott zugába kell zarándokolnia, ha a parlamenti választásokról sem akar lemaradni. „A baloldalt képviselem a bizottságban, s nekem is feltűnt ez. Megtudtam, hogy az iskola igazgatónőjét felsőbb helyről utasították, így szervezze meg az egészet” - árulta el az elnök. A pár száz méterrel odábbi iskolában hasonló forgatókönyv szerint történt a voksolás. Igaz, a földszinten zajlott mindkét szavazás, de rögtön a bejárat mellett voksolhattak a privatizációról, míg a hátsó tantermekbe kellett bicegnie annak a mankós férfinak is, akit felettébb bosszantott, hogy az életbevágóbbat, a parlamenti szavazást az épület hátsó részébe száműzték. Itt szerencsénk volt, még le is ültettek bennünket, hadd nézelődjünk. Figyeltük is a sűrűn érkező öntudatos fiatalokat, remegő kezű öregeket, a magukat gálába vágó avagy szabadidőruhában befutó polgárokat. Többségük széttépve dobta el a fel nem használt szavazólapokat, s aki magával vitte, otthon akarta még böngészgetni. Utólag elmondható, hogy nagy átverésnek - legalábbis a mi körzetünkben - nem bukkantunk nyomára, de apró-cseprő hiányosságok gyakran előfordultak. Több esetben a jelenlétünknek is köszönhetően nem történt törvénysértés. Szemtanúi voltunk olyan esetnek, amikor egy idős hölgy kérte, hogy vigyék le a mozgóurnát a lépcsőnél várakozó tolókocsis férjének. A választási bizottság egyik tagja hóna alá kapta a ládi- kót, s már eltűnt volna vele, amikor az elnök „kapcsolt”, ránk nézett, visszaparancsolta, s kioktatta, hogy az előírások szerint legalább két bizottsági tagnak kell kísérnie az urnát. Számos ilyen aprócska „győzelmet” könyvelhettünk el. De otrombaságnak is szemtanúi voltunk. Vadászterületünkön szavazott Michal Kovác is. Feleségével annak rendje- módja szerint bedobták a szavazócédulát, a referendumot pedig nagy ívben elkerülték. Az újságírók megrohamozták a volt elnököt, s hogy a közelébe férkőzhessenek, csaknem felborítottak egy virágállványt. „Minek ez a tülekedés? Hiszen csak egy közönséges polgár szavazott!” - rikácsolta a folyosón epésen egy iskolai alkalmazott. Tucatnyi apró szabálytalanságot tartalmazó jegyzetfüzettel indultunk a találkára, hogy az Igazságos Választásokért nevű szervezet emberének elmondjuk tapasztalatainkat. A kijáratnál a Focus ügynökség munkatársa éppen akkor fejezte be a szondázást: minden huszadik szavazót megszólított, kire adta le a vok- sát. Elárulta, hogy a válaszok alapján vezet az SZDK. De kolléganője óvatosságra intett: még ezt ne vegyük készpénznek, mert tapasztalatuk szerint a DSZM támogatói sok esetben szándékosan megtévesztő válaszokat adnak. Jó, hogy figyelmeztetett, így vasárnap délelőtt kevésbé lepődtem meg a végeredményen: Meciar soványka 0,7 százalékkal nyert. Tüstént megszólalt bennem a kisördög: nem lehet, hogy ez a hajszálnyi szavazattöbbség pont azokban a szavazókörökben jött össze, ahol még a „holt lelkek” is szavazhattak, hiszen előre megfontolt szándékkal nem engedték be a hazai megfigyelőket? Hóna alá kapta a ládikót, s már eltűnt volna vele... A DSZM szavazói sok esetben megtévesztő válaszokat adtak Teljes erőbedobással, a helyzet komolyságához illően - Somor- ján is. A magyarok választási részvétele ismét magasabb volt az országos átlagnál. Dömötör Ede és Somogyi Tibor felvételei „Vigyázó szemetek...”
