Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-09-23 / 38. szám
Kultúra 1998. szeptember 23. Gulyás Dénest a gyermekei mosolya teszi igazán boldoggá A muzsika változtat rajta Gulyás Dénes: „Sosem vágytam arra, hogy multimilliomos legyek.” Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna Amikor a San Franciscó-i Operaházban a Cosí fan tutte Ferrandójára készült, többször összeveszett a rendezővel az olcsó megoldások és a burleszk- szerű gégék miatt. Egyik vitája után Tom Krause csendesen csak annyit mondott: „Majd megöregszel te is.” Gulyás Dénes azonban a mai napig nem hajlandó kompromisszumokat kötni és csak azzal törődni, mikor állhat be a gázsijáért a sorba. Van elképzelése, mondandója a művekről azonfelül is, hogy el„Engem irtózatos erővel mozgat meg a muzsika.” énekli őket. S a világjáró tenorista, aki megnyerte a Pavarotti- énekversenyt, a Metropolitan szerződtetett énekese volt, akinek tapsolt a Scala és a párizsi Opera közönsége, mindenekfe- lett a zenében hisz.- Már gyerekként kicsordult a könnyem - meséli Gulyás Dénes -, amikor Brahms Kettősversenyét hallgattam az első, kissé ósdi lemezjátszónkon. Engem irtózatos erővel mozgat meg a muzsika. Még a pulzusom is gyorsabban ver, ha felcsendül. A zene összerág és kiköp, felkavar, alakít, levág belőlem, és hozzám ragaszt. S mi volt az első, meghatározó zenei élménye? Nem is emlékszem pontosan, talán a közös, zenés favágásokkal kezdődött minden. Ahogy nagyapámmal húzogattuk a fűrészt az erdőben, ő a gyönyörű hangján énekelt, én pedig azonnal hibátlanul, kristálytisztán ismételtem meg a strófákat. A zenei tehetségemet tőle örököltem, a nagyapám ugyanis autodidakta módon, teljesen magától megtanult hegedülni, s nagyon szépen játszott. így aztán én is a muzsikát választottam. Előbb a Rádió Gyermekkórusa, majd a Honvéd Együttes következett, s az utam egyenesen vezetett a Zeneakadémiára, majd az Operaházba. A Zeneakadémián több esztendeje oktat egyetemi adjunktusként. Mennyire átadható az éneklés, a muzsikálással járó varázslat? A technika néhány részlete megtanítható, a színpadi kisugárzás, mondanivaló azonban nem. Itt nem létezik a kétszer kettő igazsága, mert a végeredmény időnként öt, néha pedig három. Nem lehet tudni, hogy valakiben éppen melyik mondat, mozdulat miatt születik meg a csoda. Szinte minden a tanítványon múlik, a mester nem tesz mást, csak igyekszik a segítségére lenni. Én mindig igyekszem abban támogatni őket, hogy ha valami jól szól, akkor azt az érzetet fényképezzék le magukban. Különösen működik az emberi agy. Emlékszem, a Szerelmi bájitalt énekeltem Hamburgban, Kathleen. Battle és Giuseppe Taddei partnereként. Az énekesnő érdekes parfümöt használt, s azóta is bármikor éneklem Nemorino románcát, érezni vélem ezt az illatot is. Először Gounod Rómeó és Júliáját állította színpadra, amelyben Rost Andrea volt a partnere. Mostanában mennyire foglalkoztatja a rendezés? Ugyanúgy vagyok ezzel, akár az énekléssel. Soha senkinél nem kopogtatok, hogy tessék engem foglalkoztatni. Szerencsére most akad néhány fiatal remek rendező, ezért nincs is nagyon hiányérzetem. Ősszel például a Ligeti György-operabemutató- ban, a Le Grand Macabre-ban lépek színpadra, amelyben a hivatásos borkóstolót, egy lesüly- lyedt, deklasszálódott entellek- tüelt alakítom, s ebben a produkcióban Kovalik Balázzsal dolgozom, akivel felüdülés a munka, annyira a szívem szerint gondolkozik a zenéről, a színházról. Ez azt jelenti, hogy ettől az évadtól ismét gyakrabban hallhatjuk az Operaházban? Ha nem is szerződöm vissza, többször éneklek majd az Ybl- palotában, hiszen A varázsfuvola Taminójaként, a Borisz Godunov Bolondjaként és a Cosí fan tutte Ferrandójaként is láthat a közönség. S kicsit szerepkörváltásra is készülök, szeretném megtanulni a Parsifal címszerepét és a Carmen Don Joséját. Ezek a figurák kimaradtak eddigi pályámból, s szeretném kipróbálni bennük magam. Kiegyensúlyozottnak látszik. Elégedett? Ha az ember egészségben, becsületben tudja felnevelni a gyerekeit, szerintem az a legnagyobb öröm és boldogság a világon. Sosem vágytam arra, hogy „Időnként sok gond volt körülöttem, de a legnehezebb időszakokban is énekeltem.” multimilliomos legyek, élvezem azt, hogy a saját kezemmel építem a házamat, szerelem a könyvespolcomat, s eközben elnézem a gyerekeim mosolyát. Ez jó, ennek tudok örülni. Időnként sok gond volt körülöttem, de a legnehezebb időszakokban is énekeltem. Baj akkor van, amikor jön a betegség, vagy nincs munka. Minden más kibírható! Heti kultúra Könyvespolc Fonod Zoltán: Szétszóródás után Nincs könnyű helyzetben, aki a csehszlovákiai magyar irodalom elmúlt évtizedeit, mondhatjuk azt is: korszakait kutatja, hisz az elmúlt negyven év, a hetvenéves létezésben, maga is történelmi léptékkel mérhető. Döbbenetesen kevés ugyanis a kortársi értékelés, elemző visszatekintés, az irodalom mélyrétegeit kutató memoárszerű emlékezés, sőt a kritikai visszhang is meglehetősen szegényes. Megszokott már nálunk, hogy az irodalom ügye „szakmai” kérdéssé vált, legalábbis olyan értelemben, hogy jó, ha a szűkebb szakma vagy maguk az írók érdeklődtek iránta. A társadalmi visszajelzések dolgában már tartózkodóbbak voltunk, a lapok, folyóiratok szerkesztése jobban figyelt az ideológiára, mint az irodalmi művek értékelésére. Az elmúlt évtizedek egyébként is úgy alakultak, hogy az író és az irodalom nemegyszer magára maradt a véleményével. Kilógott a sorból, kellemetlenné vált, mert olyan kérdéseket is feltett, melyek a hatalmi monopólium nyugalmát „veszélyeztették”. És ha már meg kellett tűrni, mi sem volt könnyebb a hatalom szolgalegényei számára, mint elhallgatni a jelzéseket s elhallgattatni az írókat. így történt, hogy az irodalom felfelé ívelő ága a hetvenes évek elején az irodalomkritikai visszajelzések érdektelenségébe ütközött. Mellékessé vált ez a műfaj, s irodalmi rangra emelték azt a pamfletirodalmat, mely sajátos ellenségkereséssel, szektás alapállásból a „bűnöket” fogalmazta meg, és a „bűnösöket” lajstromozta. (Madách-Posonium) Heti hír Leonardo-festményt fedeztek fel A londoni National Gallery egy Verrocchiónak tulajdonított festményét részben a művész leghíresebb tanítványa, Leonardo da Vinci festette -jelentette a The Timesra hivatkozva a francia hírügynökség. A londoni lapban egy amerikai szakértő fejtette ki véleményét. Mint a cikk rámutat, a felfedezés művészettörténeti szenzációnak tekinthető, mivel a nagy reneszánsz mesternek mindössze húsz képe ismert, és emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy újabbat fedeztek volna fel. Ha beigazolódik, hogy az amerikai szakértő megállapítása helytálló, úgy a Tóbiás és az angyal értéke meghaladja a százmillió dollárt, vagyis azt az összeget, amelyet eddig csak Van Gogh-festmények értek el. David Brown, a washingtoni National Gallery konzervátora, az olasz reneszánsz festészet szakértője, aki számos tanulmányt írt Leonardo da Vinciről, azt állítja, hogy Tóbiás arca, valamint a festményen látható hal és a kutya Leonardo da Vinci kezétől származik. ,Az ifjú Leonardo első festményéről van szó, jóllehet a festmény többi részét joggal tulajdonítják Andrea del Verrocchiónak” - nyilatkozott Brown a The Timesnak. Regény E zek a hatásos fogások, persze, senkit sem tévesztenek meg, mert mindenki tudja, hogy sem Zulnyában, sem Krese- vóban, sem Jablonnijban, de még a környékén se tud olvasni egyetlen ember sem, a hajdani kocsmároson, Lejb Fikuszon kívül, akihez a csendőrbiztos később el is viszi az írást. Kirila jó puskás, de nem szerencsés vadász, főleg pedig nagy szájhős. Ha vadászni indul, félrevágja a sapkáját, teleharsogja az egész erdőt, és égre-földre esküdözik, hogy ma aztán degeszre tömi zsákmánnyal a tarisznyáját, pedig roppant méretű vadásztarisznyája van. Ha elhibázta a lövést, először álmélkodva nézi a puskáját, a vállát vonogatja, és értetlenül kérdezi: „Hát ezzel meg mi történt?” - aztán odacammog arra a helyre, ahol ült a vad, és buzgón keresi a tollakat vagy vémyomokat. Ha pedig véletlenül elejt valamit, a katolikus pap udvarára vagy az orgonistához viszi zsákmányát, és eladja. Minden vadászat után elvezet a kapujáig, ott leveszi a sapkáját, bohózatba illő fejét kérlelőn oldalra hajtja, és csöndes, hízelgő hangon mondja:-Tisztelje meg a községi rendőrbiztost uraságod, hajtson fel vele egy pohár vodkát! Talimon egészen másféle ember. Nagyon rossz gazda, s a házát Az erdő /S SS • sűrűje Kuprin 2.rész minden keresgélés nélkül meg lehet találni, mert az a legrozzantabb ház az egész faluban: fazsindelyes teteje csupa lyuk, s csak az imádság tartja, majdnem minden ablaka törött és rongyokkal pótolt, falai földbe süppedtek és tántorognak. Talimon irhabundája folt hátán folt, a hónalja rongyos, sapkájából itt- ott előkandikálnak a vattacsomók, de minden ruhadarabja ráillik, szinte előkelőn fest rajta. Középtermetű, szikár, nagyon ügyes mozgású ember. Arca, egészen a szeméig, csupa szőr; fekete bajusza elvegyül rövid, de rendkívül sűrű és kemény szálú, fekete szakállával. Széles, fekete szemöldöke alatt mélyen ül zord, bizalmatlan és kissé ijedt tekintetű, nagy, kerek, fekete szeme; olyan emberek szemében láttam ezt a különös kifejezést, akik életük jó részét erdőben töltötték. Talimon hangja tompa, az orrhang enyhe árnyalatával, s elég kellemes, de ritkán szól, s akkor is keveset - ez is az erdei emberek sajátsága. Nevetni még ritkábban szokott, de a mosoly tökéletesen megváltoztatja az arcát; egyszerre olyan nyájas és szelíd lesz, hogy az ember rajta feledi a szemét. Talimon szerény, szemérmes és engedékeny lélek. Nem mond rosszat senkiről, legfeljebb ha valami rossz vadászt dicsérnek előtte, ilyenkor bágyadtan és megvetően legyint. Vadászsikereiről sohasem beszél különösebb ok nélkül, de történetei, zordon szűkszavúságuk ellenére, mindig érdekesek és szemléletesek. Amikor a rendőrbiztos handabandázva, esetlenül, téblábolva kezébe veszi a vadászat rendjének irányítását, Talimon nem ellenkezik vele, de mindig a maga feje után megy, ami mindig sikert hoz, Kirila vonakodás nélkül aláveti magát társa akaratának, a vadászat sikerét azonban a tulajdon javára írja. Talimonnak van egy értékes és megható közösségi vonása: szívesen vállalja a legkellemetle- nebb, legvesződségesebb feladatokat, s vadászatokon zúgolódás nélkül áll a rosszabb helyre. Ó gázol elsőnek derékig az ingoványba, ő kel át elsőnek a bizonytalan tavaszi jégen, ő építi meg a lombsátrakat, rakja a tüzet, tisztítja a puskákat.., Pedig beteges ember. Közös vadászatainkon gyakran hallom köhögését, amely olyan furcsa, szaggatott és száraz, hogy sokáig nem tudtam megszokni: mindig azt hittem, hogy Talimon váratlan nevetésbe tört ki, és kíváncsian- fordultam feléje. Azt hiszem, öröklött tüdőbaja van, és nem sokáig húzza, főleg azért, mert szódán szenvedéllyel szereti a szeszes italt. Ha a köhögés túlságosan megkínozza, énhozzám jön orvosságért. Ez az orvosság, amelyet alighanem maga Talimon talált fel, nem más, mint egy nagy kupica vodka, amelybe én négy-öt csepp francia terpentint csöppentek. .Adjon nekem, úrfi, pár csepp terpentint... hadd gyógyuljon a mellem” - mondja ilyenkor, miután néhány percig tétován álldogált a küszöbön. Félek a tévedéstől, de azt hiszem, hogy ha a terpentint vízben vétetném be Talimonnal, kockáztatnám azt, hogy örökre elveszítem egyetlen páciensemet. T alimon olyan dologta- lan gazda, amilyen nem akad még egy a világon. A legszükségesebb ház körüli munkák elvégzése helyett szívesebben kóborol napoldg az erdőben, puskával a vállán. Amikor tizenhárom éves lánya, Varka, Arhip öccsével együtt, gyakorlatlan és gyönge kézzel úgy-ahogy felszántja a nyomorúságos kis szántót, Talimon a ház tövéből, a földhányásról nézi őket, közönyösen szívogatva rézkupakos pipáját. Mind a ketten - a rendőrbiztos és Talimon - olyan puskával vadásznak, amihez hasonlót sehol sem láttam: nyomhat vagy huszonöt fontot, legalább egy hüvelyk kaliberű, agyát ők maguk faragták, s lövés után olyat rúg vissza, hogy egy távíróoszlopot ki tudna dönteni. Ezek a ritka tárgyak örökségképp maradtak rájuk, s egyikük sem cserélné el semmiféle golyós puskával.- Ilyen mordályt nem tudnak manapság készíteni - mondogatja Talimon, szeretettel nézegetve öreg mordályát. - Ez az igazi mordály, ezt még Nagy Katalin idejében készítették. Úgy ám! Látni kellene, milyen sokat jelentő ábrázattal emeli fel Talimon fekete mutatóujját, amikor ezt mondja: „Úgy ám!” Mindkettőjüknek van kutyája - vadászkutyák távoli, korcs ivadéka- Kiriláét Sólyomnak hívják, Tali- monét Szvirgának. A kutyák, meg kell mondanom, igen silány jószágok, de engem azért érdekelnek, mivel nagyon mulatságos módon eltanulták gazdáik természetét. (folytatjuk)
