Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-08-26 / 34. szám
Kultúra 1998. augusztus 26. 13 Kocsis Zoltán jól érzi magát a világában. Vonzó perspektívának tartja a vezénylést Rendet a hangok között A világnak az utóbbi időben elege lett az önjelölt Messiásokból Szkárossy Zsuzsa felvétele Refi Zsuzsanna _____________ Má r háromesztendős korában mindent jelentett számára a zene, s így van ez a mai napig is. Kocsis Zoltán gyerekként még nem tudta, milyen hangszert választ magának, abban azonban már akkor is biztos volt, hogy muzsikus lesz. Ha ma újra választhatna, akkor is a zongora mellett döntene, mert egyetért Pablo Casalsszal abban, nincs még egy ilyen csodálatos instrumentum, amely minden hangot, hangulatot így tudna megjeleníteni. Persze azért egy zenekar is lenyűgöző, komplex hangszer, amelyet dirigálva a zeneszerzők más, újabb oldalait lehet felfedezni, mint zongoraműveiket előadva. S Kocsis Zoltán emellett azért is tartja vonzó perspektívának a vezénylést, hiszen akad, aki szerint a karmester csak hatvanesztendős kort betöltve ér valamit. A zongorázás magányos műfaj, míg a zenekar vezetése emberekkel való törődést, csapatmunkát jelent. Ön egy esztendeje lett a Nemzeti Filharmonikusok vezetője. Könnyű egy szólistának ilyen feladatkörbe beleszoknia? Számomra nem okozott nehézséget. Különösen azért, mert kezdtem már nagyon magányosnak érezni magam a hangversenydobogó közepén. Szép dolog persze egy Beethoven- szonátát eljátszani és másnap is előadni ugyanolyan intenzitással, de a kaviárba is bele lehet unni. Élvezem az együttessel való közös munkát, azt, hogy nemcsak egy-egy koncertre korlátozódik az életem. Most már nem tudnám csak az egyiket vagy csak a másikat csinálni. Mostanában egyre több dolog érdekel, egyre több mindennel foglalkozom szívesen, zenei cikkeket írok, kottagrafikákat készítek, így érzem teljesnek az életemet. S mindemellett zeneszerzésre is jut ideje? Csak akkor, ha van két szabad hetem. Szerintem ugyanis a zeneszerző alapvető feladata az, hogy rendet teremtsen a ben- sejében szóló hangok között. Sajnos, ilyen sok időm ritkán akad, de érdekes módon mostanában egyre többet hallgatok zenét. A hobbim a lemezgyűjtés, s hallgatva a felvételeket, megfigyeltem, hogy a régi előadóknál a különböző korszakaikban más és más a hozzáállás a műhöz. Meglepő, hogy gyakran az első találkozások a legjobbak, amikor még nem kötötte őket a megörökíthetőségből származó béklyó. A magam felvételeiről azt gondolom, hogy bár akad, amelyet a mostani énemmel másképp játszanék, azért mindegyik lemezemet vállalom ma is. Az alapelvem egyébként az, hogy az örökkévalóság számára nem lehet dolgozni, csupán dokumentálhatunk egy-egy szerencsésebb pillanatot. A zenekarvezetés régi vágya volt, amely végre beteljesült. Most boldog? A saját világomban nagyon jól érzem magam. A külsőben körülnézve már kevésbé, ezért igyekszem építgetni a magamét. Megpróbálok kiegyensúlyozott lenni és elég időt hagyni magamnak a feladataimra. Nem akarok mindenütt ott lenni, nem akarok mindenkinek tetszeni, így nem kerülök naponta konfliktusba a saját magam és a környezetem által támasztott elvárásokkal. Nem akarom megváltoztatni a világot, azt tartom a legfontosabbnak, hogy ne hagyjak rosszat magam után! Valóban nem akarja megváltoztatni a világot? Nem tudom, hogy lehet-e. Nem mintha pesszimista volnék, de egyre inkább azt gondolom, hogy a világnak az utóbbi időben elege lett az önjelölt Messiásokból. Tegyük jól a dolgunkat! Ebben hiszek, és abban, hogy minél több helyre kell elvinni, minél több embernek kell megmutatni a zenét. Egyébként is gyűlölöm a fővárosközpontúságot, azt, hogy úgy zajlik a kulturális élet, mintha az ország egyéb pontjain nem történne semmi. Szívesen koncertezik vidéken? Igen, dirigálni és zongorázni is örömmel megyek. Ebben is Szvjatoszlav Richter példáját követem, aki sosem ült repülőre, és mindig egymástól egynapi autóútra lévő városokban játszott szívesen. Ilyenkor sétált napközben, bebarangolta a várost, és este az új impressziókkal tudta előadni a művet. Egyébként is úgy vélem, lehet, hogy a vidéki közönség kevésbé vájtfülű, de sokkal romlatlanabb. Mintha valahogy jobban meg tudnák becsülni az igazi értékeket, mint az elkényeztetett fővárosiak. Ilyen élményem volt Somorján is, ahol az Amadinda Együttessel adtunk közös koncertet. Lenyűgöző találkozás volt ez az ottani publikummal, rendhagyó figyelem, nyitottság, kultúraéhség sugárzott belőlük, ha rajtunk múlik, akkor még ma is ott adunk örömzenét. Heti kultúra Könyvespolc Mario Vargas Llosa: Halál az Andokban Köbölkúti Varga József Mario Vargas Llosa legújabb regénye szinte előírásszerűén magán hordozza a mágikus realizmus ismertetőjegyeit. A titokzatosság, a véletlenek összejátszása és az eltűntek utáni hiábavaló nyomozás motívumrendszere kiegészül a hegyi szellemek, istenek, ördögök, vámpírok hátborzongató világával. Mert a hegyekben élő ember hajlamosabb a hiszékenységre, s nemegyszer a természeti dolgoknak földöntúli erőt tulajdonít. Babonái, irracionális képzelgései a természet iránti félelemből fakadnak. A kocsmai iddogálók például már a vámpírt is látni vélték: „Barlangokban élt, és szürkületkor kezdett mesterkedni. Magányos utasokra várva lesben állt az utak mentén, a sziklák mögött, megbújt a fűben, vagy a hidak alatt. Barátságot színlelve, csellel közelített hozzájuk. Készenlétben tartotta a halottak csontjából őrölt port, és ha a másiknak akár egy pillanatra is ellankadt a figyelme, az arcába fújta. Akkor aztán kiszívhatta a zsírjukat.” Sőt a málészájú rendőrök azt is megtudhatják, miként férkőzhetnek a vámpír közelébe. „Egy gerezd fokhagyma, egy csipetnyi só, egy darab száraz kenyér, meg egy szamárszar- golyócska, valamint egy szűz lánynak kell az ingére vizelni.” Lituma tizedes és Carreflo közlegény azért érkezik Naccosba, hogy felfedjék három ember eltűnésének lehetséges módozatait, de mindhiába kutatnak utánuk. Témaként jelentős szerepet kap még a Fényes Ösvény fiatal peruiakból verbuvált gerillacsapatainak megjelenése, akik szakrális kegyetlenséggel kövezik halálra vétlen áldozataikat. Egyszerre csak amúgy hívatlanul megmutatja iszonytató látványát a hegycsuszamlás, amely rögvest romba dönti a csaknem embertelen, de az itteniek számára mégis idillikus életvitelt. Eltűnik a bádogfalu, a rendőröknek sincs már kire vigyázniuk. A szereplők is a mítoszok alárendeltjei, s ugyanakkor lép- ten-nyomon csodák népesítik be az amúgy is sejtelmes Andok-beli, a terror légkörében élő, sokat szenvedett falvakat. A cselekmény szerkezetének mítoszmozgató erején alapul Lituma be nem vallott rettegése, Carrano plátói szerelme Mercedes iránt, nem is beszélve a cinkos besúgó, nőfaló „peniszgyógyító” kocsmáros- ról, Dionisióról, meg terebélyes feleségéről, a vajákos Adriana asszonyról. A hegyek nem adják ki egykönnyen titkukat: az erdőrengetegek elrejtik a borzalmakat, a mogorva emberek önmagukba fordulása és hallgatagsága még az iddo- gálás után sem oldódik. Llosa a szimultaneizmus segítségével a temérdek eseménydús történetből fokozatosan megrajzolja az Andok vidéke emberének gondolkodásmódját, létért való küzdelmét és a mesebeli lényektől való félelmét. Bár a szerző lenyűgöző mesélőkedvvel avat be bennünket az ottani valóságba (egymást váltják vidám és tragikus események), mégis elmondhatjuk, hogy Llosa művészetében nem ez a legjelentősebb szépprózai alkotás. Regényéből hiányzik az apró meghökkentő epizódok sorozata, hiszen inkább a mitikus elemek túlsúlyára épít. Mario Vargas Llosa regénye nem könnyű, de érdekes, lenyűgöző olvasmány. Regény A z orvos befejezte a vizsgálatot, azután hibátlan spanyol nyelven, bár enyhe ázsiai kiejtéssel lepte meg őket: - Nem, gyerekek - mondta -, ez a kannibál inkább éhen halna, semhogy ilyen gyönyörű kezet levágjon. Nagyon zavarba jöttek, de az orvos kedves mozdulattal megnyugtatta őket. Majd rendelkezett, hogy hová vigyék a tolókocsit, Billy Sánchez velük akart menni, felesége kezét fogva. Az orvos megtiltotta.- Nem, maga nem mehet - mondta neki -, intenzív osztályra kerül. Nena Daconte ismét rámosoly- gott férjére, és búcsúzóul addig integetett, amíg a tolókocsi el nem tűnt a folyosó végén. Az orvos ott maradt, és a nővér feljegyzéseit tanulmányozta. Billy Sánchez megszólította.- Doktor úr - mondta -, a feleségem terhes.-Mióta?- Két hónapja. - Az orvos nem tulajdonított olyan jelentőséget ennek, mint Billy Sánchez várta.-Jól tette, hogy közölte velem - mondta, és a tolókocsi után indult. Billy Sánchez ott állt a betegek izzadságától bűzlő komor teremben, nem tudta, mitévő legyen, csak bámulta az üres folyosót, amerre Nena Dacontét elvitték, majd leült egy támlás Véred, nyoma a havon Gabriel Garcia Márquez 5.rész fapadra, ahol mások is várakoztak. Sejtelme sem volt arról, meddig ülhetett ott, s mikor rászánta magát, hogy elhagyja a kórházat, már este volt, még egyre szitált az eső, és nem tudta, mihez kezdjen, mellén a világ súlyával. Nena Dacontét január hetedikén, kedden 9.30-kor vették fel, ahogy azt évek múltán is megállapíthattam a kórház archívumában. Az első éjjel Billy Sánchez a kocsijában aludt a bejárattal szemben, és másnap nagyon korán reggel a legközelebbi kávézóban bekapott hat főtt tojást meg két csésze tejeskávét, hiszen Madrid óta alig evett valamit. Azután visszament az ambulanciára, hogy lássa Nena Dacontét, de elmagyarázták, hogy a főbejárathoz kell mennie. Ott végül szereztek egy asztúriai alkalmazottat, ő segített, hogy megértesse magát a portással, aki megállapította, hogy Nena Daconte valóban szerepel a kórház nyilvántartásában, de látogatás csak kedd reggel kilenctől délután négyig van. Vagyis hat nap múlva. Billy Sánchez kereste az orvost, aki tud spanyolul, kopasz fejű négernek festette le, de ebből a leírásból senki sem jött rá, hogy ki lehet. M egnyugodott, hogy Nena szerepel a kimutatásban, visszatért oda, ahol a kocsit hagyta, egy közlekedési rendőr két sarokkal előbbre küldte, hogy egy szűk kis utcában, a páratlan számok oldalán parkolhat. A szemközti járdán egy épületen cégtáblát látott: „Hotel Nicole”. Egycsillagos volt, parányi halijában egy dívány meg egy ütött-kopott pianínó állt, de a tulajdonos fu- volázó hangon bármely nyelven megértette magát a vendégekkel, föltéve, hogy volt mivel fizetniük. Billy Sánchez tizenegy bőrönddel és kilenc ajándékdobozzal rendezkedettbe az egyetlen szabad, háromszögletű manzárdszobában a kilencedik emeleten, ahová kifulladva kapaszkodott fel az ebédre készülő karfiol gőzétől bűzlő csigalépcsőn. A falakon bánatos tapéta hámladozott, és az egyetlen ablakon át csupán a világítóudvar piszkos fénye szivárgott be. Dupla ágy volt a szobában, egy nagy ruhásszekrény, egyszerű szék, hordozható bidé, bádogállványon mosdótál és kancsó, csak úgy fért el, ha ledőlt az ágyra. Minden kopott volt, nyomorúságos, de tiszta, fertőtlenítőszag áradt. Billy Sáncheznek egy élet sem volt elég ahhoz, hogy e fösvénységen alapuló szűkös világ rejtélyét megfejtse. Soha nem értette meg a lépcsőházi világítás talányát, mely mindig elaludt, mielőtt ő felért az emeletére, és nem jött rá, hogyan kapcsolja fel újra. Fél délelőttjébe telt, míg fölfedezte, hogy a lépcső- fordulóknál van a kis klozetfülke, és már beletörődött, hogy sötétben fogja használni, de a véletlen rávezette, amikor belülről bereteszeli, a lámpa felgyullad, hogy senki se felejtse égve. A folyosó végén lévő zuhanyozót, amelyet otthoni szokás szerint naponta kétszer használt, a szállodatulajdonos ellenőrizte. Három perc után a meleg víz önműködően kikapcsolt, és még ezt is külön meg kellett fizetni. Billy Sánchez elég józan volt, hogy belássa, mégiscsak jobb elszenvednie ezt a tőle oly távoli világrendet, mint kinn maradni a zord januárban, de olyan magányosnak és zavartnak érezte magát, hogy nem értette, miként élhetett valaha is Nena Daconte gondoskodása nélkül. Szerda reggel, alighogy felért a szobába, kabátostul hasra vetette magát az ágyon, és szüntelenül arra a csodás teremtményre gondolt, aki a szemben lévő járdán túl vérzik, de hamarosan mély, öntudatlan álomba zuhant. Mikor felébredt, az óra ötöt mutatott, de nem tudta kikövetkeztetni, délután vagy hajnali öt óra van-e, és azt sem, hogy a hét melyik napja, hirtelenjében nem tudta, melyik városban bámulja a széltől, esőtől vert ablaküveget. Az ágyban fekve várt, egyre Nena Dacontéra gondolt, míg rájött, hogy hajnalodik. Akkor elment, és megreggelizett ugyanabban a kávézóban, ahol előző nap, és megtudta, hogy csütörtök van. A kórházban égtek a lámpák, az eső elállt, Billy Sánchez nekidőlt egy gesztenyefa törzsének a főbejárattal szemben, ahol fehér köpenyes nővérek és orvosok jártak ki-be, és abban reménykedett, hogy fölfedezi az ázsiai orvost, aki Nena Dacontét felvette. Nem látta, ebéd után sem, míg fel nem hagyott a várakozással, mert már teljesen összefagyott. (folytatjuk)
