Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-02-11 / 6. szám

16 1998. február 11. Sport Cseh-szlovák versenyzői élmények a kalandokkal teli Párizs-Dakar-rali huszadik felvonásáról Katrinák: a raliújonc sivatagi magánya Afrikai ralicsendélet Archív-felvétel J. Mészáros Károly Itthonról figyelve kevés az izga­lom, tényleges veszély alig le­selkedik a versenyzőkre. Egy- egy filmkocka, száguldó motor, autó vagy kamion, afrikai ho­mokvilág. De ami valójában megtörténik a résztvevőkkel, azt csak a híres Párizs-Dakar- rali indulói tudják feleleveníte­ni. No meg a velük útra kelt új­ságírók, akik az idén - elmon­dásuk szerint - a legrosszabb körülmények között tudósítot­tak a híres rendezvényről. Va­lóságos harcot vívtak a napra­kész információkért, nem be­szélve arról, hogy gyakran a to­tális tehetetlenség és tájékozat­lanság állapotába kerültek. Ki­véve a menő francia toliforga­tókat, akik kiváltságaikat élvez­ve állandóan a verseny színhe­lye fölött röpködtek, első kéz­ből kapták a legfrissebb híre­ket... Még szerencse, hogy az induló egységek azonos rajtvo­nalról vágtak neki a hosszú, vá­ratlan akadályokkal teli távnak. Motorkerékpárok, ralikocsik, kamionok - külön-külön kate­góriában. Először volt a mezőnyben szlo­vák versenyző. KTM kétkerekű­jének nyergében rótta a kilomé­tereket Jaroslav Katrinák, a honi motorsport talán legsokoldalúbb egyénisége. A harmincegy éves zabokrekyi sportember inkább az enduro világában van otthon, rendszeresen krosszozik, s most először a rali kihívásának sem tudott ellenállni. „Európában még kóstolgattam a mezőnyt, a fekete földrészen tizenötödik­Katrinák: „Másodszor már nem maradnék a sivatagban." ként folytattam. Bár volt egy olyan utasítás, hogy klubtársam, Zloch társaságában kell halad­nom, de megegyeztünk: gyorsa­ságom sokkal előbbre rangsorol­hat, s így inkább egy-két tapasz­talt motorossal repesztettünk az ellenőrző állomások felé. Tőlük lestem el, hogyan kell nyomot keresni, hogyan lehet a sivatag­ban tájékozódni. Időnként elé­jük kerültem, de rögtön bajba is jutottam, mert nem voltam ké­pes a pontos irányzékot megta­lálni. Inkább lelassítottam, ma­gam elé engedtem a megelőzöt­Közel három napig egy zacskó mazsolán élt és a motor hűtővizét itta. tét. Egyszer a többszörös győztes Oriolit is lehagytam, aztán egy sziklás terepre értünk, s kényte­len voltam újra mögé lassítani, mert fogalmam sem volt, ho­gyan juthatunk tovább. És jól tettem, mert a francia olyan nyo­mot talált, amelyen elsőként haj­tottunk a célba, megelőzve az előttünk haladókat is. Ők ugyan­is elbolyongtak a sziklás terepen. Akkor ugrottam a hatodik hely­re. Igyekeztem útszakaszról út­szakaszra javulni, főleg a térkép szerinti tájékozódásban.” Egyszer olyan hírek érkeztek Afrikából, hogy Katrinák nyerte a szakaszt, de másnap - számí­tógéphibára hivatkozva - mó­Stanislav Zloch megmutatta a da kari trófeáit dosították az eredményt, s a hatodik helyre rangsorolták. A nyolcadik szakasz végzetessé vált a SLOVNAFT SPORT MOTO TEAM - KTM szimpati­kus versenyzője számára. Pedig éppen ekkor már az élen is mo­torozott. Igaz, csak egy picit, de a későbbi győztes Peterhansel és Manaldi is mögötte hajtott. „Ez volt a legnagyobb élmé­nyem. Képzeljék csak el, én csi­náltam a nyomot a szaharai ho­mokmezőn. Sajnos nem tartott sokáig, mert akadozni kezdett a sebességváltóm, majd nemso­kára végleg felmondta a szolgá­latot. Mauritániában jártunk, s a négyszázhuszadik kilométe­ren aztán véget ért minden. Pechemre éppen aznap vittem először magammal kis övtás­kát, mindössze néhány kulccsal és egy zacskócska mazsolával. Előtte ugyanis láttam, hogy a nagymenők alig tesznek vala­mit magukhoz, nehogy az is akadályozza őket. Közel három napra a mazsola maradt az en­nivalóm, a motor tartályában lévő két és fél liter víz pedig az innivalóm. Ezen kellett élnem, mert nem tudtam, mikor jön­nek értem. S ahogy múltak az órák, a napok, egyre inkább ha­talmába kerített a tehetetlen­ség. Katasztrófa-forgatóköny­vek sora született meg a fejem­ben. Elindulni nem mertem, mert az egyik irányban négy­százhúsz, a másikban kétszáz- hatvan kilométerre voltam az állomáshelytől. Hiába kértem adóvevőn a rendezőktől segít­séget, senki sem jelentkezett. Ráadásul a harmadik napon azt Loprais: „Először nem kaptunk defektet.” Dömötör Ede felvételei is tudatosítottam, hogy egyre távolodik tőlem a mezőny. Ki­nek juthatok még az eszébe, amikor a többiek tőlem ezer- ezerötszáz kilométerre halad­nak? Persze, az nem fordult meg a fejemben, hogy végleg ott maradok. Próbálkoztam, amivel lehetett, de a helyemről - igazodva az utasításokhoz - nem mozdultam. Abban re­ménykedtem, hogy eltűnésem után mégiscsak küldenek vala­kit értem. Másodszor már biz­tosan nem maradnék a sivatag­ban. Pótalkatrész híján meg duplán nem. Felkéredzkednék valamelyik kocsira.” Katrinák klubtársa, a cseh Sta­nislav Zloch másodszor moto­rozott a neves rali mezőnyé­ben, s végül olyan előkelő he­lyen végzett, amilyenre maga sem számított. Negyvennégy éves fejjel tizedikként ért célba: „Nincs mit panaszkodnom a motorra, az én kátéemem kibír­ta, annál több bajom volt a ren­dezőkkel. Eredményem meg - a koromhoz viszonyítva - ki­mondottan kiváló: még egy ke­let-európai versenyző sem vég­zett ilyen előkelő helyen. Ne­kem megfelelő taktikát válasz­tottam, kevesebb kockázattal, s ennek teljes mértékben beérett a gyümölcse.” Három kamionnal rajtolt az idén a cseh Tatra Marathon Team. Egyik pilótája, a negy­venkilenc esztendős Karel Lop­rais immár negyedszer nyerte a kamion(os)ok viadalát. „Egyet­len műszaki hibánk támadt a hosszú terepjárás közben. Még Spanyolországban történt, ép­pen egy folyón való átkelés közben a motorfék leállította az üzemanyag-adagolást. Ti­zenegy év alatt először nem kaptunk defektet, igaz, fél­távnál abroncsot cseréltünk. Két cseh kamiont fegyveres csoport fosztott ki. Számunkra a legnehezebb a ti­zenharmadik szakasz volt, csu­pa szántóföldre emlékeztető te­repen haladtunk, hát az gép- és emberpróbáló volt... Biztosan hallották, hogy két cseh kami­on rablótámadás áldozata lett. Az egyiket ellopták, a másikból elvittek mindent, amit csak le­hetett. Egyetlen öregebb gáz- főzőt hagytak csak benne, még a személyes dolgaikat, irataikat is magával vitte a fegyveres csoport. Persze, semmi sem ke­rült elő... Állítólag algériaiak voltak, de ezt senki sem erősí­tette meg, ugyanakkor meg sem cáfolta. Mi akkor már a cél­ban voltunk. Hogy mégsem szereztünk tudomást társaink­ról? Hogy nem volt kapcsola­tunk? Mindennemű rádió­összeköttetés tiltott. Adóvevőn­ket csak vészhelyzetben lehet használni, de a kamionokból még azt is kiszerelték. Nagy ne­hezen, két óra múlva érkezett oda a segítség. Talán tizenöt ki­lométerre lehettünk az esettől, de nem tudtuk, hogy mi tör­tént.” Maga a viadal többnyire homo­kos terepen zajlott, de keve­sebb volt a dűne, mint koráb­ban, jobbára megkerülhető ho­mokdombok tűntek fel a ver­senyzők előtt. Nehéz, hosszú szakaszok tették próbára a me­zőnyt. Elég jelentős volt a kü­lönböző okok miatt kiesettek száma, s bizony a szervezők nem győzték a lerobbantak be­gyűjtését (egyes adatok szerint negyven-hatvan motor maradt a sivatagban). Állítólag a rali idején rendszerint négy-öt in­duló hollétéről semmilyen érte­sülése nem volt a versenyigaz­gatóságnak. Hogy aztán előke­rültek-e, azt senki nem tudja. Ennek ismeretében Katrinák megtalálása nem akármilyen fegyvertény lehetett. Olimpiai kuriózumkosár A pénz mellé disznó is jár A Japán Olimpiai Bizottság egyik határozata értelmében az ötkarikás aranyérmet nye­rő szigetországi sportolók a pénzdíj (hárommillió jen) mellett más, nem anyagi jel­legű juttatásra is számíthat­nak. A döntés után több, Nagano környéki tehetősebb polgár máris teheneket és disznókat ajánlott fel az or­szág hírnevét öregbítő ered­ményes sportolóknak. Mindenesetre a szponzorok révén márkás autók is várnak Japán ötkarikás aranyérme­seire. Önkéntesek Naganóban Közel huszonkétezer önkén­tes segítő biztosítja a téli olimpiai játékok gördülé- kenységét Naganóban. Köz­vetlenül a játékok előtt a helyi szervezőbizottság megköny- nyebbüléssel közölte a hírt, mivel elég nehezen jött össze a megtervezett létszámú csa­pat. Novemberben még négyszáz fő hiányzott, de a naganói kommunális intézmények fel­hívásainak köszönhetően, vé­gül is összeállt a segítők kara. Több mint hatezren segédkez­nek a küldöttségek mellett: tolmácsként, hostessként, szállítóként. Tízezren az egyes versenyek színhelyein, pályáin látnak el feladatokat, míg a többiek a közönség tájé­koztatásában, eligazításában kapnak szerepet. Van vérdopping­ellenőrzés! Továbbra is nyíltan szembe­száll a vérdopping (a sport­ember vérét a versenyt meg­előző időszakban leveszik, majd közvetlenül a viadal előtt visszapumpálják a szer­vezetébe) használatával a bi­atlonsport nemzetközi vezér­kara. Mint a szövetség egyik veze­tője mondta: fontos lépéseket tesznek, mert nagy a veszély, tudniillik a meg nem enge­dett teljesítményfokozás e módja verseny közben szívin­farktust is okozhat. A Nemzetközi Olimpiai Bi­zottság döntése értelmében a naganói téli olimpián a biatlonisták és a sífutók felké­szülhetnek arra, hogy verse­nyük előtt vérmintát vesznek tőlük. Vétkesség esetén kérdés, mennyi időre tiltják el a vér- doppingolót. Ezt még nem je­lezték, de hogy nem köthet lécet és nem foghat puskát az olimpián, az biztosnak tűnik. A sífutók hemoglobinszintje, vagyis festékanyag-mennyisé­ge egy liter vérben a férfiak­nál 18,5, a nőknél 16,5 grammnyi lehet. Hatezer korongot szállított a jégkorongtornára a vsetíni Gumex cég. A játékszerek százhetven grammosak és a palánkra csapó- dás után nem hagynak fekete nyomot rajta. CTK-felvétel

Next

/
Thumbnails
Contents