Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-04 / 5. szám
12 1998. február 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Halálhajó Miként egy újszülöttnek minden vicc új, egy ifjú mozibarátnak minden sci-fi az újdonság erejével hat. Paul Anderson rendező bizonnyal óriási filmtörténeti műveltséggel bír (ezt valószínűleg csak az idősebb vagy a műfaj iránt mélyen elkötelezett nézők fogják észrevenni). Legújabb munkája, a Halálhajó a fantasztikus filmek olyan klasszikus darabjaiból merít, mint a 2001-Űrodüsszeia, a Solaris vagy A nyolcadik utas a Halál. Mindazonáltal vérfa- gyasztóan izgalmas űrhorrort láthatunk, s az „élvezeteket” fokozza a profi látványtechnika. A nem túlzottan távoli jövőbe, mindössze ötven év távlatába helyezett történet tényleges „főszereplője” az Event Horizo. A fénysebességnél gyorsabb felderítő űrhajót azért hozták létre, hogy feltérképezze a naprendszer legtávolabbi zugait. Ám a hajó nyom nélkül eltűnik. Hét év múlva a legénység által küldött vészjeleket fognak. Expedíció indul az esetleges túlélők megmentésére. A Miller kapitány (Laurence Fishbume) vezette legénységhez csatlakozik az eltűnt űrhajó tervezője is (Sam Neill). Az Event Horizont elérve mind furcsább jelenségeket tapasztalnak. Úgy tűnik, az űrhajó önálló életre kelt...A rendező pszichológiai hoiTomak nevezi filmjét - a sci-fi keretei között. „Ez a műfaj hihetetlen látványosságokra ad lehetőséget. Olyan helyekre viszi a nézőt, ahova soha sem juthat el. Mindamellett belső utazásról is beszélhetünk. A szereplők eljutnak az űr legmélyére, és ott szembekerülnek a bennük lakozó legsötétebb dolgokkal...” Heti hír Alberto Sordi titka Az olasz filmélet kisebbfajta szenzációja, hogy a hetvenéves Alberto Sordi hosszú szünet után ismét kamerák elé állt. Az öregkori szerelemről szóló Táncórák című film főhősét alakítja. A történetben szereplő idős férfi életét teljesen megváltoztatja egy fiatal lány. Idő múltán azonban a józan ész kerekedik felül: a férfi lemond a korban hozzá nem illő nőről. A film forgatása kapcsán az újságírók természetesen a nőkről faggatták a megrögzött agglegénynek számító, mindig is magányosan, család nélkül élő színészt, aki így nyilatkozott nőtlenségének titkairól: „Életemben sok olyan nővel találkoztam, akit ki kellett volna elégítenem. Egy-egy ilyen kapcsolat alkalmával gyakran mondogattam: talán jobb lesz, ha csak barátok maradunk. Én a nőket mindig az autókhoz hasonlítottam, azokat pedig gyakran cserélem. Ugyanakkor fárasztanak, s ez így van a nőkkel is. Emiatt, mielőtt átléptem volna a megengedett határt, takarodót fújtam.” Boráros Szilárd: „Gólyalábbal együtt 2 méter 86 centiméter magas vagyok.” Élesben megy a játék „Minden léptemre figyelek..." Révész Róbert felvétele Klein Melinda __________ A színjátszás sokarcú műfaj. A színészmesterség művelői is sokféle terület közül választhatnak: komédia, tragédia, nagy társulat vagy kamaraszínház. De az utca emberének szórakoztatását csak kevesen választják. Boráros Szilárd, a csehországi Divadlo Cotinuo oszlopos, pontosabban fogalmazva gólyalábas tagja. A színház szerelmese. Végzettségét tekintve bábtervező. A prágai művészeti főiskolán szerzett diplomát 1992-ben, Alojs Tománek osztályában. Főállásban egy prágai színház igazgató- tanácsának elnöke és impresszáriója, de ha teheti, felcsatolja egyméteres gólyalábát, vörös huszárjelmezt ölt, és falusi vásárokban vagy nagyvárosok utcáin játszik, komédiázik. Hogy miért éppen az utcán? A kérdés magától adódik, hiszen rajta is, társain is látom, hogy az előadás végére alaposan kimerülnek, szinte szakad a verejték mindegyikükről. „Azért szeretek az utcán játszani, mert ez komoly kihívás - magyarázza Szilárd. - De hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, előbb el kell mesélnem egy kevésbé sikeres előadásunk történetét. Az elmúlt év decemberében Vsetínben szerepeltünk. Véget ért az előadás, és mi mindannyian éreztük, hogy valami hiányzott. Hogy nem volt az igazi. Egyikünket sem hagyott nyugodni a dolog, sokat beszélgettünk róla, míg végül megfogalmazódott a válasz. Én egy gyenge pillanatomban azt találtam mondani, hogy bizony önteltek vagyunk, és itt a baj. Ez az a pont, amikor az ember már nem izgul, nem szurkol, mert tudja, hogy csípőből lőve megoldja a helyzeteket. Ilyenkor már nincs tét és nincs harc. Egyszerűen nem küzdünk semmiért. Ez már rutin. És ezen a ponton kezdődik el az, amit úgy hívnak: hakni. Pontosabban ezért izgat az utca, mert az hatványozottan megkívánja, hogy az ember megküzdjön a közönség kegyeiért. Ott aztán nem érvényesülnek a színházi konvenciók. Míg a színház nézőterén szegény néző inkább végigfeszengi a rossz előadást - hiszen felállni és kimenni elég kínos volna -, addig az utcai közönség simán sarkon fordul, ha nem tudom lekötni a figyelmét, nem vagyok képes elszórakoztatni. Esetleg ácsorog ott néhány ember karba tett kézzel és unott arccal, a tekintetükből pedig az olvasható ki, hogy érdekes, de nem vagyok oda a gyönyörűségtől. Ellenben ha élvezik az előadást, akkor maradéktalanul együttműködnek velünk, színészekkel. Minden élesben megy tehát... Az előadásaink végén kalapozni szoktunk, és tudom, hogy csak az fogja előhalászni a bukszáját és beledobni a kalapba némi aprót, akinek tetszett, amit látott. Előfordult már, hogy pénz híján egy szál cigarettát dobtak bele. Ez is egyfajta tetszésnyilvánítás, hát hálásnak kell lennünk érte.” Biokörhintának keresztelték el az előadásnak azt a momentumát, amikor a közönség soraiból jelentkező gyerekeket, gólyalábakon állva, ott fent, a magasban alaposan megpörgetik. Be kell vallanom, megkönnyebbültem, amikor az apróságok sértetlenül újra földet értek. „Ez a legigényesebb része a játéknak. Itt az önteltség már végzetes hibához vezethet. Alázatra van szükség és teljes koncentrációra. Olyankor nincs esőtől nedves macskakő, csúszós beton vagy izzadt tenyér. Egyszerre kell figyelni a talajra, a szél irányára, arra, hogy áll-e mögöttem valaki, hogy hány méterre vagyok a nézőktől, hogy milyen gyorsasággal rohannak felém a gyerekek, milyen nehéz az a gyerkőc, akit éppen felemeltem, mennyire csúszik a keze, és hogy hány fordulatot tudok vele megcsinálni, míg végül biztonságosan leteszem a földre. Ilyenkor nem lehet a haknira meg a gázsira gondolni, hanem száz százalékig arra, amit éppen csinálok. Ez jelenti számomra az igazi alázatot, amely nélkül nem működhetne a dolog. Készülő új műsorunk címe talán elárulja, miről is szól majd: CIRCUS VITAE. Abban például olyan veszélyes számok is lesznek, amelyekre ha nem figyelünk oda minden idegszálunkkal, akkor előfordulhat, hogy vagy az én kezem repül el, vagy a társam feje. De pont ettől látványos. Ezt igénylik az emberek. Nem a kulccsal felhúzható, gépzenére pörgő balerinát, hanem az élő látványt. Visszatérve a gyerekekre: az anyukák addig holtsápadt arca is újra felderül, amikor végül sértetlenül visszakapják csemetéjüket. A gyerekek viszont egyáltalán nem félnek.” Persze nem veszélytelen „üzem” a gólyalábas komédiázás. Amit elsőként meg kell tanulni, az az esés. Rettenetesen nagyokat lehet vágódni, de tudni kell, hogyan. Szilárd arról próbált meggyőzni, hogy olyan ez, akár a biciklizés. Amikor az ember már kellő biztonsággal tudja tekerni és esni is megtanult, akkor lehet cifrázni: felállni az ülésre, ráülni a kormányra, visszafelé pedá- lozni. „A balesetek is abból adódnak, ha az ember túl magabiztos, fejébe száll a dicsőség, és nem figyel eléggé. Nemrég egy jól sikerült előadás után ráadásként valami olyasmit akartunk mutatni, ami ámulatba ejti a közönséget. A kollégám és én szemben álltunk egymással, és egyszerre kellett volna térdre esnünk úgy, hogy a térdünk csak pár centiméterre legyen egymástól. Gólyalábon állva mindez rendkívül látványos, de valószínűleg nem gyakoroltuk eleget, mert elszámítottuk a távolságot. Ennek az lett az eredménye, hogy zuhanás közben a fejünk őrült sebességgel egymásnak ütközött, majd az ütéstől visszapattant. Nekem eltörött az orrom, felrepedt az orr- cimpám, a fogaim pedig rendesen szétzúzták belülről a számat. A társamnak a szemöldöke repedt fel, dőlt a vér, a közönség pedig tapsolt, tombolt és újabb ráadást követelt. Vérző szívvel bár, de a vérző sebeink miatt be kellett fejeznünk az előadást. Nemrégiben pedig a gólyalábam törött el előadás közben. Megsérült a lábam, jól bedagadt, nem tudtam ráállni. Azóta sokkal jobban odafigyelek, és minden fellépés előtt gondosan ellenőrzők mindent.” Ha élvezik az előadást, együttműködnek velünk. Alázatra van szükség és teljes koncentrációra. Ismét visszatért a zenei életbe Hevesi Tamás. Most jelent meg legújabb albuma. Lehet, hogy mások élete zötyög, az övé semmiképpen Rózsa Katalin ______________ Évekkel e zelőtt sokat hallhattunk egy szimpatikus, nagyon tehetséges, jó hangú fiatalemberről, Hevesi Tamásról, aki - sokunk örömére - végre ismét visszatért a zenei életbe. Másnak látsz című CD-je színvonalas zenei anyaggal gazdagította repertoáiját. A dalok közül a Zötyög az élet már korábban is gyakran hallható volt a rádióadók hullámhosszain. Azóta a legnépszerűbb dalok egyike lett. Mostanában sokfelé hívják, évekig azonban alig hallottunk önről. Hol járt, mit csinált? Valóban csak itt-ott mutatkoztam korábban - kiskocsmákban, klubokban -, mert jobbára külföldön játszottam. Kipróbáltam, milyen az utcán énekelni. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy bártulajdonos meghívott a bárjába játszani. Úgy tudom, ilyen megtiszteltetésben utcazenésznek ritkán van része. Hazatérte után nagy áttörés következett. Amit az Egy életen át kell játszani című dal hozott meg 1994-ben. Furcsa volt ilyen erőteljesen a köztudatba kerülni, hiszen a Névtelen nulla nem volt kirobbanóan sikeres zenekar. Bár szerették koncertjeinket, ami annak köszönhető, hogy őszinte zenekar voltunk, mindig mást csináltunk, és mindezt jókedvűen tettük. Új CD-jén más típusú dalok szólalnak meg. Igen, a cím is utal rá: Másnak látsz. Az utolsó dal, mely az Apa címet viseli, nagyon személyes, mert az édesapámnak írtam. Azért került a lemezre, hogy ha bárki úgy veszítette el az édesanyját, mint én - orvosi műhiba folytán akkor ez a dal segítsen neki erőt adni a holnapokhoz. Hét éve, hogy nincs közöttünk az anyukám, de még csak most tudtam annyi lelkierőt meríteni, hogy kiénekeljem magamból a fájdalmat... Önről az a hír járja, annyira tiszteli a közönséget, hogy fellépésein is élőben énekel. Sohasem voltam híve a playbacknek. Bár élhetnék a lehetőséggel, amikor magnóról mennek a számaim, de inkább vállalom az élő zenélés fáradalmait. Nagyszerű érzés telt ház előtt színpadra lépni. És ha csak harminc ember ül a nézőtéren, ők is ugyanazt kapják, mint a nyolcvanezres hallgatóság. Életében egykor jelentős szerepet játszott a sport. Sajnos, erről már csak múlt időben lehet beszélni az immár tizenharmadik éve meglévő egészségügyi problémám miatt. Pedig annak idején szép sikereket értem el atlétikában és fociban, utóbbiban az NB I-ig jutottam el. Még ma is rúgom a labdát, de már csak műkedvelő szinten. Mit tervez a szakmai jövőjét illetően? Többen kérdezték, nem akarok-e énekesiskolát nyitni, mert lenne rá igény. De úgy gondoltam, egyelőre inkább énekelek. Annyi mindent szeretnék még csinálni. Új lemezemhez is én írtam a dalokat, a szövegek egy részét, én voltam a zenei rendező és a producer is. Nem, még nem akarok tanítani. Talán majd egyszer....
