Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-28 / 4. szám
Modern élet 1998. január 28. 5 Beszélgetés Roncsol Lászlóval Rudolf Breuss magyarul is megjelent könyvéről Egy könyv, amelyet sokan reménykedve vártak Ma is vannak, akik tisztelik az írott betűt Archív-felvétel Az olasz szenátust izgató probléma Jó-e levelezni? Kövesdi Károly ___________ Há rom éve jelent meg a Vasárnap, illetve az Új Szó hasábjain két anyagotok. Az interjúban frissen gyógyult feleségeddel vallottál a Breuss-kúra értékeiről, majd négy teljes lapoldalon tetted közkinccsé a gyógymód kivonatát. Milyen visszhangja volt mindezeknek? Számos levél és több száz telefon keresett meg bennünket innen, majd Magyarországról és Nyugat-Európából. Betegek vagy családtagjaik kopogtattak nálunk, sokan testi valójukban is, többnyire olyanok, akiknek gyógyulásához az orvosok már nem fűztek reményt. Többük fölépülését figyelemmel kísérhettem, másokéról közvetve és mintegy véletlenül szereztem tudomást, mert számosán egymásnak adják át a gyógymóddal kapcsolatos tapasztalataikat, magát az anyagot is. Olyan esetekről is tudok, amelyekben valami okból, sajnos, már a Breuss-kúra sem segíthetett. A leglesújtóbb, ha megtudjuk, hogy egy-egy beteg bizonyíthatóan meggyógyult, mégis el kellett mennie; egy asszonyt a has- üregi vizenyő vitt el, egy idős férfit szívszélhűdése, valószínűleg a gyógyulás örömétől. Ragadjunk ki hát egy végletet: egy fiatalabbat és egy teljesen reménytelennek vélt idős ember esetét. A legfiatalabb a dunaszer- dahelyi G. J. volt. Rosszindulatú tumorral vették ki a fél veséjét, s az utókezelés (sugár- és kemoterápia) ellenére a másik veséjén is előjöttek a daganatok. A család a teljesen leromlott állapotú hároméves kisfiút nem akarta kitenni a még erősebb terápiának, és a Breuss-kúra egy szelídebb változata mellett döntött. A gyermek megszabadult a tumoroktól, s szeptemberben, ha Isten is úgy akarja, iskolába megy. Egy Eger környéki férfi az egész Breuss-kúra alatt telefonkapcsolatban állt velem, s csontrákjából gyógyult ki általa. (Nagyjából ezzel párhuzamosan egy közvetlen és egy közvetett, hasonló bodrogközi esetet is figyelemmel kísérhettem, egy idős asszonyét és egy tizenhat éves fiatalemberét: mindketten csontrákból épültek föl.) Hadd említsem meg egy rokonomat, aki vég- és vastagbéltumorát nem engedte át az orvosoknak, kivezetéssel műtötték volna, hanem lékúrával gyógyítja őket. Hat rosszindulatú daganata volt, ezekből mára egy összetöpörödött, pár milliméteres és valószínűleg jóindulatúvá szelídült képződménye maradt. Ezek a kapcsolatok rendkívüli belső hitet és lelki intenzitást feltételeznek, és sokat kivehetnek belőled. Annak idején sejtettem, mi vár ránk, ezért elég sokáig elhárítottam kéréseiteket. Hároméves páros küzdelmünk a kórral eleve kimerített, nem is beszélve arról az energiáról, amit hivatásom szed ki belőlem naponta, de beláttam, hogy ezt a szolgálatot is vállalnom kell. Gyűlölöm ezt a kórt, nemcsak barátaimat, hanem családomat is kikezdte, s nehezen gyógyuló sebeket vágott lelkűnkön. Közben látja az ember a hivatalos orvoslás gyönge pontjait, s megtapasztalja, hogy a rendelőkön kívül is van gyógyulás. Akár saját korai példámat is fölhozhatom erre: 1939-40-ben, amikor a penicillint még hírből sem ismertük, kétoldali vesegyulladással, három és fél évesen, Ungvárról taxival egy pesti gyermekklinikára szállítottak, ahonnan négy hónap múltán ki is adtak, mondván, menthetetlen vagyok. Szüleim átrohantak velem egy debreceni klinikára, s ott négy újabb hónap elteltével ugyanolyan ítélettel adtak visz- sza nekik. Addig vérátömlesztésekkel tartották bennem az életet. Végül egy ungvári orvos, az áldott emlékezetű Cser- nátoni doktor természetes úton, egy szigorú,. sótlan-fűszer- telen diétával és cuk- rozatlan gyógyteák- kal tartott meg az életnek. Megvallom, egy-egy húszperces telefonbeszélgetés szinte minden erőt kivesz belőlem, szédülök, ködöt látok, mardos a kétely, egyébként is erőt adni az erőtlennek a legpróbálóbb feladat, olyan, mint a véradás, a hiányt pótolni kell, s ez időbe telik. Persze nem panaszképpen mondom, hanem hálával, hogy Isten az életmentés szolgálatának kegyelmében is részesített bennünket. A Kalligram Könyvkiadó berkeiből tudjuk, nagy érdemed van abban, hogy karácsony előtt Szarnák István fordításában végre magyarul is megjelent Rudolf Breuss könyve: A rák és a leukémia gyógyítása gyógynövényekkel. Mit ajánlasz az olvasóknak? A könyvet németből magam kezdtem fordítani, de más feladataim lépten-nyomon elakasztottak, s megkértem Szarnák István bátyámat, akinek barátsága kivételesen nagy ajándék nekünk, hogy vállalná ezt a munkát. Ő két héten belül szállította a kitűnő magyar szöveget, amely mostanra, lám, meg is jelent. Csak azt ajánlhatom ezek után, hogy vegyék meg mindnyájan ezt a nagyon fontos könyvet, s forgassák haszonnal a betegek gyógyítására, de még inkább a benne fölsorolt bajok, elsősorban a daganatos betegségek és a leukémia megelőzésére. Breuss tanácsaival mindenkinek élnie kellene, nem kevesebbért, mint életünk, egészségünk érdekében. Ha hiszik, ha nem, az olasz szenátust mostanság az izgatja leginkább, hogy keveset leveleznek Itáliában. Ritkulnak a szerelmes levelek, de a barátiak is. Az emberek inkább telefonon, faxon és az Interneten érintkeznek, esetleg üzenetrögzítőre pusmognak. Semmi sem helyettesíti a levél maradandóságát és diszkrécióját — hangzott el nem is olyan régen a szenátusban. Idővel persze az intim levelek is fecse- gővé válnak, de csak a tudósok kezében. Hogyan fogják a jövő kutatói rekonstruálni korunkat, ha még leveleket sem hagyunk rájuk? A római Palazzo Madama szenátusi üléstermében, ahol a vita zajlott, szerencsére az is kiderült, hogy a helyzet még nem teljesen reménytelen, hisz ma is vannak, akik tisztelik az írott betűt. Például az írók. Moravia teszem azt naponta több levelet is írt ifjú házas, de már korántsem ifjú korában a feleségének, Carmen Llerának. Levelet talált az asszony a papucsában, a párnájában, még a fogmosó poharában is. Hogy kik leveleznek még? Hát akik börtönben vannak. Mindez azonban kevés - döntötte el a szenátus. Fel kell hívni a nép figyelmét a levelezés szépségeire. S mivel a mai emberek legtöbbje már nem tud igazi levelet írni, tanítani kell a levelezést. Milánóban már a vita megkezdése előtt indított két levelezési tanfolyamot a városi tanács. Akkora volt rájuk a jelentkezés, hogy a reménybeli hallgatóknak a felét sem tudták felvenni. Akik bekerültek, magánórákra is szép számmal járnak a tanárokhoz, hogy minél jobban elsajátítsák a levelezés, főleg a szerelmi levelezés fortélyait. Gyűlölöm ezt a kórt, nemcsak barátaimat, családomat is kikezdte. Mozaik A testbeszéd veszélyei Testbeszédünkkel akaratlanul is kifejezzük lelkiállapotunkat és szokásainkat. Ha nem vagyunk részegek, nem állunk kábítószer hatása alatt és nem szenvedünk pillanatnyi elmezavarban, akkor mindannyian szigorúan tartjuk magunkat egy sor mozdulatformához, melyek éppoly jellemzőek ránk, mint az ujjlenyomatunk. Akár mosolygunk, akár az öklünket rázzuk, az orrunkat töröljük vagy a cipőnket húzzuk fel, a mozdulatokat minden alkalommal ugyanúgy végezzük. A legnagyobb színészek is csak komoly erőfeszítések árán tudnak olyan testbeszédet elsajátítani, amely teljesen idegen tőlük. A legtöbben soha meg sem próbálkozunk ilyesmivel. A testbeszéd mindany- nyiunk számára olyan, mint az aláírásunk. Amikor az ember az evolúció során felvette a függőleges testtartást és két lábra állt, a két mellső láb felszabadult. Ezekből lett a kéz, amely többek közt arra is jó, hogy gesztikuláljunk vele. Amikor egy állat érzelmileg felindult állapotba kerül, a patájával a földet kapálja, vagy mérgesen, riadtan dobbant a lábával. Mi azonban körülbelül háromezerféle gesztust fejezünk ki a kezünkkel és az ujjainkkal - a süketnémák rendkívül kifinomult jelbeszédét nem számítva. A levegőben hadonászó kéz pontos megfigyeléséből következtethetünk a beszélő érzelmi állapotára. E taglejtéstípus megfigyelésére a legalkalmasabb helyek egyike a politikai nagygyűlés. Minden szónok jó előre kigondolta, mit fog mondani - általában egy sor lapos közhelyet, amelyeket úgy adagol, hogy tapsot csikarjon ki magának. De amíg a szájával mondanivalóját harsogja világgá, a kezei sem tétlenkednek. Amikor például beszéde erőteljes részéhez ér, ökölbe szorítja a kezét, mintha láthatatlan ellenfélnek akarna behúzni egyet. Az öntudatlan gesztusokat, például a beszéd közben használt gesztikulációt vagy általános arckifejezéseinket a világon mindenütt megértik. De ne feledjük, hogy gesztusaink bonyodalmakat is okozhatnak. Egy-egy gesztus alapvetően mást jelenthet két különböző országban. Ajól ismert amerikai OKjel, amelynél a hüvelyk- és mutatóujj gyűrűt formálva záródik össze, számos nép körében szintén azt jelenti, hogy, jó”. Ez a kézmozdulat Dél-Franciaországban nem számít biztonságosnak, mivel ott azt is jelentheti, hogy „nulla”. A gyűrű alakban feltartott ujjak itt arra utalnak, hogy az illető dolog egy nagy nullával egyenlő. Akit megkérdeznek, hogy milyen a bor, és széles mosoly kíséretében az OK jellel válaszol, az gyakorlatilag azt mondja, hogy ezt az évjáratot a csatornába kéne önteni. D. Morris Ha a kéz bilincsben, marad az arcmimika Fotó archív
