Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-21 / 3. szám
Kultúra 1998. január 21. 13 Sára Sándor: „Mi nem egy tévé akarunk lenni a sok közül...” Ötéves a Duna Televízió „Levetítettünk több mint száz magyar filmet” DombrovszkyAdám ________ Ötö dik születésnapja alkalmából ünnepi gálaműsort rendezett a Duna Televízió. Sára Sándor elnök rövid köszöntőjében „frontszolgálatnak” nevezte e fél évtizedet, amelynek során folyamatosan lőttek rájuk, miközben ők a fennmaradásért harcoltak. Valóban ez határozta meg a Duna Tv eddigi létezését? - kérdeztük az elnöktől az ünnepséget követő fogadáson. Arra akartam utalni - válaszolta Sára Sándor hogy az elmúlt öt esztendőben nekünk a műsorké„Valódi értéket sugárzó kulturális televízió a miénk...” szítés mellett mindig arra is koncentrálnunk kellett, hogy megvívjuk a magunk szabadságharcát. De mára talán túljutottunk ezen a helyzeten. Mit adott a Duna Televízió a magyar nézőknek? Másféle gondolkodásmódot, másféle magatartást. Olyan, valódi értéket sugárzó kulturális televízió a miénk, amely a szétszakadt nemzettest szellemi kincseit az egységes magyar kultúrába szeretné olvasztani. Lehet-e a mai el üzletieseden világban ezzel az ars poeticával televíziózni? Ötévi működésünk bizonyítja, hogy lehet. Mi nem egy televízió akarunk lenni a sok közül. Bárkinek ajánlom a következő játékot: Mondjuk főműsoridőben kezdje el ötpercenként váltogatni a csatornákat. Egyszerűen nem jelent problémát, semmiféle zökkenőt az egyik filmből a másikba átváltani. Ugyanazok a sablonok, ugyanazok a patronok. Mi nem akarunk beállni ebbe a sorba. Igazolják-e a nézettségi mutatók az önök elképzelését? Mit igazol a nézettség? Az emberek úgyis ott ülnek a képernyő előtt. Akkor pedig nem kellene a színvonalat leszállítani. Nézné az értékeset is, ha kapná. Határainkon belül a Duna Tv nézettsége nem túl magas. Viszont itt a gálaműsorban is megható volt hallani azt a szeretetet, ragaszkodást, ahogyan a határon túli magyarok vélekednek az önök televíziójáról. Legfőbb feladatunk, hogy nekik sugározzunk. Viszont mivel az a célunk, hogy összekössük a határokon innen és túl élők kultúráját, ezért természetesen szó nincs arról, hogy lemondanánk az itthoniakról. Új helyzet teremtődött a versenytársak megjelenésével? Az elmúl évben a magyar filmtörténetről sugároztunk egy sorozatot. Emellett levetítettünk több mint száz magyar filmet. Boldog lennék, ha ezzel versenyeznének. De nem átmeneti, ötletszerű vetítésekre, hanem következetes koncepcióra gondolok. Várható-e változás a Duna Tv koncepciójában? Természetesen folyamatosan alakul a programszerkezet, de nagy változásokra nem kell számítani, hiszen a visszajelzések megerősítenek bennünket abban, hogyjó úton járunk. És a politika? A '98-as költségvetés számaival elégedettek? Méry Gábor felvétele Jó eleme, hogy az eddigi tizennégy helyett huszonnégy százaMost már nem lehet a parlamenthez for- dulni támogatásért. lék jut nekünk az előfizetési díjakból. Kicsempészték viszont a médiatörvényből a kuratórium eddigi lehetőségét. Most már nem lehet a parlamenthez fordulni támogatásért. Márpedig ha egy tévét gazdaságilag szorongatnak s arra kényszerítik, hogy feladatainak minél jobb teljesítése helyett a létéért küzdjön, akkor teszik igazán a politikától függővé. Heti kultúra Könyvespolc Plinio Apuleyo Mendoza, Gabriel García Márquez: Aguajava illata Ebben a riportkötetben a régijó baráttal oldottan beszélgető író szólal meg, a legszemélyesebb hangon, amit talán nem sok riporter hall tőle. De Plinio Apuleyo Mendoza nem is akármilyen riporter: maga is regényíró, folyóirat-szerkesztő és Kolumbia egyik legnevesebb publicistája. Amikor ez a könyv készült, már régi, több mint harmincéves barátság fűzte García Márquezhez, sok közös élmény Párizsban, 1957-ben közös utazás az NDK-ba, párhuzamos újságírói tevékenysége Caracasban, majd közös munka Bogotában, a Prensa Latina kubai hírügynökség ottani szerkesztőségének élén. García Márqueznek minden regénye és sok novellája megjelent magyarul, több Plinio Apuleyo Mendoza * Gabriel García Márquez A GUAJAVA ILLATA Garda Márquez tm*41 családról, mesterségről, művekről, hírnévről, politikáról, nőkről, babonákról, mániákról kiadásban és igen nagy példányszámban - sokak szerint ő az elmúlt harminc év legnagyobb írója. De García Márquezről, az emberről alig tudnak valamit a magyar olvasók. A guajava illata, ha késve is, de végre megadja nekünk azt az élményt, hogy megismerjük őt magát, és nemcsak közvetlen megnyilvánulásaiból, hanem a könyv szerzője által a beszélgetések közé illesztett életrajzi fejezetekből vagy portrékból is. Vasárnap Kisgaléria Rácz Noémi: Bea Regény F élig jenki volt már, nem érezte magában a déli vért, mint Harvey, nem vonzódott annyira a déli földhöz. Túl sokat olvasott, a könyvek megzavarták az eszét, és az ilyen emberekkel nem volt tanácsos beszédbe elegyedni, mert vagy cinikusak voltak, vagy hallgattak. Harvey mindig úgy érezte, hogy Bennet többet keres benne, mint a szépségét, és hogy az is érdekli, mi lesz ennek a házasságnak a sorsa. Mialatt Harvey mindezt végiggondolta, mintegy háromszáz fekete iskolásgyerek állt a rámpán, és bizalmatlanul nézte a kissé dülledt szemű fehér embert.- No gyertek, nem haraplak meg - tréfálkozott Harvey. A fekete fiúk és lányok a bejárat elé álltak, ahova Harvey irányította őket. Némelyiküknek néhány ütött-kopott könyv volt a hóna alatt, de a legtöbben üres kézzel jöttek. Szvettert és kapucnis dzsekit viseltek, noha enyhe februári időjárás volt, a kertekben virítottak a kaméliák, és a közeli mocsaras erdőben már rügyeztek az azália- bokrok.-Akit a nevén szólítok, az bemegy, és ott majd gondjaiba veszi a tanárnő. Világos? - mondta Harvey lassan és hangosan, mint amikor az újoncokhoz beFekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 30. rész szélt, akik először öltöztek egyenruhába és még nem tudtak fegyverrel bánni. A fekete ifjúság egy helyben állt, és szemét Harveyre meresztette, mintha valahonnan az űrből pottyant volna ide és idegen nyelven beszélne. Harveynek kezdett fogyni a türelme.- Harvey Allexander ezredes vagyok, ennek az iskolának az igazgatója, és amit mondok, azt meg kell tenni. Te, abban a kék dzsekiben, aki úgy dideregsz a hidegtől, gyere ide - mondta Harvey és mutatóujjával magához intett egy kövér kisfiút az első sorból. De a fiú a szomszédjára nézett, aztán maga mögé, mintha a fehér ember mutatóujja minden irányba mutogatott volna, csak őrá nem. - Gyere ide, gyere, no igen, te azzal a föltűrt gallérral és fülvédővel! - kiáltotta Harvey. És amikor ez sem segített, odament a fiúhoz, és kék dzsekije gallérjánál fogva magához húzta.- Hogy hívnak, boy? - kérdezte.- Sylvesternek - felelte a fiú. Nagy, kerek arca úgy csillogott, mint a kifényesített fekete márvány. A földre nézett, és a szája remegett.- Szóval Sylvesternek - dörgött rá Harvey. - De talán vezetékneved is van, nem? Igen vagy nem?- Mhm - mosolyodott el bizonytalanul a fiú. A többiek halkan nevettek mögötte.- Semmi mhm, hanem yes sir - javította ki szigorúan Harvey. A fiú elkomolyodott. - Jesszö - mondta a földre nézve.- Nézz a szemembe, ha veled beszélek! - figyelmeztette Harvey. A kövér kisfiú föltekintett, de mihelyt meglátta a fehér ember kissé dülledt szeme fehérjét és piros száját, ismét lesütötte a szemét, aztán egy láthatatlan valakit nézett, aki a fehér ember mellett állt.- Hogy hívnak, boy? Az egész nevedet kérdezem!-Sylvester White. A tanulósereg kórusban felnevetett, aztán hirtelen elhallgatott. arvey egy pillanatig gondolkozott, ragaszkodjon-e ahhoz, hogy a fiú úgy feleljen, ahogy kell: Sylvester White, sir, de aztán elállt a gondolattól, nem volt ma megfelelő hangulatban. Elkezdte olvasni a neveket, és terelni a gyerekeket a félig üres épületbe. Az iskolai étterem ebéd közben olyan volt, mint egy sakktábla, amelyről hiányzott a fehér kockák és fehér figurák többsége. Amerre csak nézett az ember, mindenütt fekete színt látott. A légkör is más volt, mint azelőtt. Az a néhány fehér gyerek, aki az asztaloknál ült, szótlanul és elfogódottan evett, mindannyian kíváncsian nézegették fekete osztálytársaikat, a fekete fiúk és lányok pedig a fehéreket. Még sohasem ültek így egymás mellett, csak az ucán jártak szorosan egymás közelében, de mindegyikük más céllal. Az a maroknyi fehér diák, aki ma eljött az iskolába, szegény szülők gyereke volt, olyan szülőké, akiknek nem volt pénzük magániskolára; a jelenlévők közül ezek voltak a legtöbben, a többiek liberális családokból származtak, szüleik vártak az iskolaváltoztatással, amíg kiderül, milyen lesz a helyzet a nyilvános tanintézetekben. A tanári kar számára fönntartott hosszú, közös asztal dobogón állt, ahonnan az egész étkezdét át lehetett tekinteni. Az asztal kedvelt oldala az volt, ahonnan az ott ülők a falra nézhettek, úgy, hogy hátat fordíthattak az ifjúságnak. A tanárnők és tanárok mindig ezt az oldalt foglalták el legelőbb. A tanulók szerették volna, ha Wilma Hubbard is háttal ült volna nekik, de ő mindig az ellenkező oldalra ült le, hogy láthassa az egész étkezdét. Ma is így ült, és felháborodva nézte a szeme elé táruló összevisszaságot. F ehér kolléganői, akiket nem helyeztek át, kivétel nélkül az asztal egyik felénél ültek, a feketék az asztal másik felénél. A két csoport között mindkét oldalon alig észrevehető köz volt, éppen csak arra elég, hogy ott, ahol a fehér fél végződött és a fekete kezdődött, a könyökök ne érhessenek egymáshoz, de az egésznek olyan látszata legyen, mintha mindannyian együtt ülnének az asztalnál. Az igazgató már ebéd előtt bemutatta őket egymásnak, most csak a fejüket biccentették meg egymás irányában, és szótlanul ettek. (folytatjuk)
