Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-06-17 / 24. szám

Modern élet 1998. június 17. 5 Hovatartozásunkat jelző apró mérföldkövek, melyek életünk részévé váltak Kilenc kastélyt már sikerült visszaszerezniük Tárgyak körülöttünk Polák Imre ________________ Mi nd a közvetlen, mind a tágabb környezet kialakítása - legyen bár az ember modem, fiatal - feltétlenül hosszadal­mas folyamat. A pon­tosan körvonalazott elképzelésektől, vá­lasztékos ízléssel megvásárolt, felépí­tett tárgyaktól függet­lenül, viszonylag so­káig lesz hiányérze­tünk, mielőtt „kom­fortosabban” érez­nénk magunkat. Majd ahogy telnek-múlnak az évek, szinte észre­vétlenül alakul ki az igazi otthon légköre, valami ti­tokzatos módon minden a helyé­re kerül, mint ahogyan mi is, a család egyes tagjai is megtalál­juk helyünket a bennünket kö­rülvevő tárgyak között. Az ott­hon fogalma azonban aligha szűkíthető le a családi tűzhelyre. Otthonom a szülőfalum, a táj­egység, ahol élek. Bárhol a világ­ban csak akkor és úgy lehetek otthon, ha kötődésem, gyökere­im nem metszi el erőszakos kéz, fondorlatos vagy éppen primitív eszmerendszer. Az ezredforduló embere nem kedveli a kuckókra szabdalt lakóterületet, a politi­kai határok közé kényszerített életteret. Ha csak teheti, lebontja a válaszfalakat - két panellakásból egyet csinál -, teret, vég­telenbe tűnő teret szeretne kialakítani maga körül, amely­ben a tárgyak, leg­alábbis látszatra, alárendelt szerepet kapnak. Ám való­ban csak látszatra... A térhatást hivatot­tak hangsúlyozni, bár használati értékeiknek szin­tén meg kell felelniük az igé­nyeknek. Tagadhatatlan azon­ban, hogy a bennünket körülve­vő tárgyak „szerepköre” ennél sokkal összetettebb. A múló idő nem csupán az emberen hagy nyomot, hanem tárgyainkon is. Egyre több eleddig rejtett részle­tük kap különösebb hangsúlyt, kopottasnak tűnő patinájuk mö­gé beépül a velük eltöltött esz­tendők megannyi öröme, bána­ta. Ezekhez a tárgyakhoz nem csupán kegyeletből kötődünk feltétlenül. Életünk részévé vál­tak, sőt élet költözött beléjük. És akadnak körülöttünk tárgyak, amelyekben több élet „lakozik”... Negyvenen-ötvenen túl egyszeriben feltűnik: mintha néhány tárgy - eléggé paradox módon - „ragaszkodna hoz­zánk”. Átvészeli a költözködése­ket, nagytakarításo­kat, valahol mindig meglapul, a besurra­nó tolvaj ügyet sem vet rá - miért is, ócs­ka, viseltes kacatnak tűnhet más szemé­ben. Mi a világért sem válnánk meg tőle. Jó apánk nagyítólencsé­jében, édesanyánk kézzel írott recept­könyvében, a nagy­apa papírnyomójá­ban, lányunk félbe­tört műanyag vonalzójában, amelybe elemistás kézzel bele­karcolta a nevét, kis unokánk óvodáskori rajzocskájában vala­hol nagyon mélyen azonossá­gunk, identitásunk nyomait vél­jük felfedezni. Egy másik szerep­körben a tárgyak földrajzi kötő­désünk építőkövei. Szülőhe­lyünk ódon épületei, a szőlő­hegy aljában tűnődő Szent Or- bán-szobor, a kisváros főterén árválkodó pellengér, az egykori vízimalom zúgója - múltat idéz, a jelennek hoz üzenetet, a jövő útját jelzi. Nem véletlen, ha egy- egy népcsoport beolvasztásának szándéka éppen az identitást megtartó-erősítő tárgyak mód­szeres pusztításával kezdődik. Ha a közúti forgalom biztonsá­gát veszélyeztető éles kanyart éppen a műemlékként tisztelt kápolna lerombolásával „szelí­dítik meg”..., ha az egykori te­metőben buldózerek simítják a múltat az új lakónegyed alá. A tárgyak természetükből ere­dően konokul nyomot hagynak maguk után. Előkerülő töredé­keik, szilánkjaik makacsul visz- szaidézik, körvonalazzák a múl­tat, tetemre hívják pusztítóikat harmad-negyedízig, talán az idők végezetéig. A tárgyak szívó­sak, dacosan ellenszegülnek, lakhat bennük őrlő szú, emészt­heti őket pusztító láng, marhatja rozsda, emlékük világítótorony­ként fennmarad - utat, irányt je­lezve az Idő óceánján. Kétségtelen, hogy egy korszakot záró századvég, amelynek ha­tármezsgyéjét az ezredforduló hatványozza, feltétlenül őrző-fi­gyelő szemmel követi a tárgyak sorsát. Otthonunkban és kör­nyékén ezt tesszük valamennyi­en. S hogy tárgyainkat vagy leg­alább emléküket átmentsük a jö­vőbe, javarészt tőlünk függ. Bel­ső tartalmukat, időálló lényegü­ket tőlünk kapják. Nem csupán a monumentális em­lékművek, az egek­be magasodó céltor­nyok, hanem apró, hétköznapi tárgya­ink is. Könyveink, képeink, a családi ereklyének számító Biblia, a nagyapa Don-kanyarból kül­dött tábori postája, az orosz hadifogság­ban töltényhüvely­ből készített „ön­gyújtója”, nagyma­mánk hímzett térítői most, ma és itt a mi hovatartozásunk parányi mérföldkövei. És akkor, majd, ott - a mi kezünk nyomát őrző tárgyakkal együtt - gyermeke­ink, unokáink útelágazásainál mutatják a helyes irányt. A múló idő nemcsak az emberen hagy nyo- mot, hanem a tárgyain­kon is. Negyven- ötvenen túl feltűnik, mintha né­hány tárgy „ragaszkod­na hozzánk”. Mozaik Egymásba gabalyodva Ed Fleming szeme felragyo­gott, amikor meglátta Lisa- Marie-t. Megcsodálták az egymás fülében, orrában, szemöldökében csillogó kari­kákat, a hölgy különösen iz- gatónak találta az úr átdöfött nyelvében villogó klipszet. Egymásra találtak, és vigyáz­va, nehogy összegabalyodja­nak a testrészeik, összekö­tötték az életüket. Szűkebb pátriájukban, a walesi Cardiffbanjól ismerik a heavy métáiért, a tetováláso­kért és a csúszómászókért ra­jongó párt. Másfél éves kislá­nyukat szeretettel nevelge- tik, és gondoskodnak a velük élő állatseregletről, a hetven kígyóról, hét gyíkról, a törpepapagájról, a kutyáról és a nyusziról. Kényes apróság A Londoni Állatkert hüllőhá­zának legújabb és legkisebb lakója a Kleinmann-tek- nős. Egyébként Izrael si­vatagában, Egyiptom­ban, Líbiában őshonos, és egyike a legkisebb teknősfajoknak. A ki­fejlett példányok éppen hogy elérik a nyolc-tíz centimétert. Kényeztetik is a kicsit: gyü­mölcsök és zöldségek között válogathat, szemben a hazai koszttal, a gyér füvecskével. így jó esélye van arra, hogy el­éljen hatvan évig, ahogy az Kleinmannéknál szokás. Ez a csöppség a három újszülött egyike, így csapatuk már ti­zenötre nőtt. A teknős méreteit jól szemlélteti, hogy a felvételen egy hitelkártyán sétálgat. A nemesek nem haltak ki Miután az 1989-es forradalom a volt Csehszlovákiában is meg­buktatta a kommunista rend­szert, egy fiatal nemesi sarj el­hagyta biztonságos bostoni ott­honát, hogy ebben az országban kutassa fel ősi gyökereit. A cseh­szlovák kormány úgy döntött, hogy visszaszolgál­tatja a kommunisták által elvett vagyont az eredeti tulajdono­soknak. William és Alexandra Lobkovitz először számba vette az ősi vagyont, majd összegyűjtötte a tu­lajdonjogot igazoló okmányokat. Sike­rült rábukkanniuk a Lobkovitz család kastélyaira és más birtokaira. Kilenc kastélyt már visszaszereztek, ezek közül az egyik reneszánsz épület van a legjobb állapotban, szinte egy­általán nem érte károsodás. A család gyökerei a XIV. száza­dig nyúlnak vissza. A Lob- kovitzok azzal szereztek hírne­vet, hogy pártolták a művésze­teket, különösen a zenét. Maxi­milian Lobkovitz például Bee­thovennel állott baráti kapcso­latban, patrónusa volt, és hatal­mas összegeket költött zenéjé­nek propagálására és kéziratai­nak összegyűjtésére. A házas­pár a család képgyűjteményé­nek is nyomára bukkant, ame­lyet előbb a fasiszták, majd a kommunisták raboltak el. Úgy tűnhet, hogy ezzel a fiatal Lobkovit álma megvalósult, hi­szen jó lehet kastélyokat vissza­kapni; csakhogy költséges do­log törődni a karbantartásuk­kal. Alig egy órányi út Prágától Roudnice nad La­bern. Ott áll az a Lobkovitz-kastély, amely alapos felújí­tásra szorul. Falai között nőtt fel Willi­am nagyapja, az utóbbi években pe­dig az épületben ze­neiskola működött. A helyreállítás költ­ségei több millió dol­lárra rúgnak, de a házaspár sze­retné eredeti fényében látni az épületet. Beruházót keresnek, egyetemet, művészeti iskolát vagy konferenciaközpontot sze­retnének létesíteni. A családi kápolna és kripta állapota elszo­morította Williamet, de szeren­csére nemcsak romokat tartal­maz családi öröksége, hanem például egy borászatot is, amely az elmúlt ötven évben - még a kommunista rendszer idején is - eredményesen működött. Wil­liam és Alexandra Lobkovitz története azért is tanulságos, mert azt mondják: habár hosszú utat tettek meg, mégis úgy ér­zik, végre hazatértek. D. P. ALob- kovitzok pártolták a művésze­teket. Nagy Nyári Pénzhalászat (1 000 ( >°°( >00 ( (1 000 ”(( ' t 000 ( í1000 ( Tisztelt Olvasóink! Mivel szerkesztőségünk a nyári hó­napokban sem kíván Önökről meg­feledkezni, június 22-én kezdetét veszi augusztus 22-éig tartó új, nyári játékunk. 9 héten keresztül minden héten 9 olvasónk 1000- 1000 koronát nyer, a játék végén pedig kisorsoljuk a fődíjat: 20 000 korona készpénzt. A játékban való részvétel feltételei: a fenti ábra bal felső sarkában egy játékszelvényt helyezünk el. Az Új Szó szelvényein látható törtszám első számjegye a játékhét sorszá­mát jelöli, a második számjegy pe­dig az adott játékhéten megjelenő szelvény sorszámát. A Vasárnap­ban megjelenő szelvényeken ró­mai számokkal jelöljük a játékhét sorszámát. Olvasóinknak minden héten az Új Szóban, illetve a Vasár­napban megjelenő 6+1 darab szel­vényt kell postai levelezőlapra ra­gasztaniuk és elküldeniük szer­kesztőségünk címére, legkésőbb a következő hét szerdájáig. Nyerte­seink névsorát minden héten az Új Szó pénteki, illetve a Vasárnap ak­tuális heti számában közöljük. Ajá- ték egész időtartama alatt bekül­dött valamennyi, szelvénnyel meg­felelően ellátott levelezőlap részt vesz a játékban (beleértve a már ki- sorsoltakat is). Tehát a nyerési le­hetőség mindenki számára több­szörös, beleértve a fődíj sorsolását is. Nyerési lehetőségét több, meg­felelő szelvényekkel ellátott postai levelezőlap beküldésével is növel­heti. Már most biztosítsa a lapot újságárusánál! Az első játékszelvényt lapunk kö­vetkező számában találják A 286/1992 -es számú adótörvény 36. §-a alapján a nyeremények összegéből 15% jövedelemadót vonunk le. I anil ^i ____-v- f m «■ «____________________________________3k._______ A tárgyak, természetükből eredően, konokul nyomot hagynak maguk után Archív felvétel

Next

/
Thumbnails
Contents