Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-06-10 / 23. szám
Kultúra 1998. június 10. Oszakában, a grafikai világkiállításon is bemutatták a rajzait. Helyette bohóckodnak Klein Melinda Csótó László rimaszombati születésű, Királyhelmecen élő grafikusművész. Hazai és külföldi tárlatokon is gyakran szerepel alkotásaival. A nyitrai pedagógiai főiskola matematika-rajz szakán szerzett diplomát. Igaz, hogy csakis a rajz kedvéért választotta ezt a szakpárosítást, de az alkotás mellett ma is tanít matematikát. Jói megfér egymás mellett a művészet és a racionalitás? A gimnáziumban elég jó voltam matematikából, a főiskolán sem okozott gondot, de sohasem rajongtam érte. Kötelességnek tekintettem, és a diploma megszerzése után azt gondoltam, hogy ezzel le is tudtam. Nem így lett, de nem bánom. Élvezem, hisz amíg tart a matekóra, addig is gyerekek között lehetek. Nem készültem pedagógusnak, azt hittem, hogy majd elmegyek Budapestre, elvégzem a képző- művészeti főiskolát, és művész leszek. A főiskola kapujában a portás bácsi csak mosolygott a bajsza alatt, amikor megtudta, hogy először járok ott. Persze nem vettek fel. Én pedig nem pazaroltam az időmet arra, hogy másodszor, ötödször, hatodszor is nekifutok. Hát így lettem tanító, és most már örülök neki, mert nagyon élvezem. Egészen fiatalon már önálló kiállításod volt. A rajzzal már a főiskolán is sokkal többet foglalkoztam, mint a matekkal. 1972-ben, elsőéves koromban volt az első önálló kiállításom Nyitrán, a Csemadok- klubban. A megnyitó előtti estén, amikor éppen az utolsó simításokat végeztük, bemondta a rádió, hogy Pablo Picasso meghalt. Ma már csak mosolygok ezen, de akkor égi jelnek tekintettem. Ékelődtek is velem a többiek, hogy „elment Picasso, éljen az új tehetség...“ A diplomamunkámra is nagyon szívesen emlékszem. Egy Nyitra környéki falucska régi kastélyát gyermekotthonná alakították át, nekem pedig a nagyterem egyik falát kellett megfestenem. Két hétig éltem ott együtt a gyerekekkel. Gyakran bejöttek hozzám, és órákig nézték, ahogy festek. Gyönyörködtek a színekben, élvezték, ahogy az ecset nyomán megszülettek a mesefigurák. Akkor már tudtam, hogy jó pályát választottam. Megnősültem, Királyhelmecre költöztem, és 1977 szeptemberében elkezdtem dolgozni azon, hogy Nagykaposon, majd Királyhelmecen is létrejöjjön a művészeti iskola rajz tagozata. Nehéz kezdet volt, hisz két helyen kellett egyszerre létrehozni az iskolát mindenféle tanterv és koncepció nélkül. Mindent magamnak kellett kikísérleteznem, arra is Bogoly János felvétele menet közben jöttem rá, hogy tizenötnél több gyerek nem lehet egy csoportban, de ötnél kevesebb sem. Sok művész minden mást felad az alkotás kedvéért, te nem így tettél. Miért? Mert így teljesebb az életem. Nemcsak művelem, hanem át is adhatom azt, amit tudok. És nem adnám semmiért azt az érzést sem, amikor büszke lehetek egy diákomra, mert tehetséges és sikeres. Állandóan képeznem kell magam, hogy taníthassak, a gyerekektől is sokat tanulok, tehát nem kell tartanom attól sem, hogy megfeneklem. A grafika szabadabb, könnyedebb válfaja a képzőművészetnek, mint a festészet. Ezért választottad? Pontosan ezért. Ötlet kell hozzá, meg kell találni a jó irányt, és úgy érzem, hogy ez sikerült. Azért is izgat ez a műfaj, mert igazítani lehet a mai, modern technikákhoz, mindig lehet újat hozni. Egy szép napon megszületett a fejemben az a látásmód, amelynek nyomán azután száz meg száz figura került ki a kezem alól. Egy sajátos kódrendszer ez, amelynek a lényege, hogy minél egyszerűbben, de so- katmondóan ábrázoljam a figurát, legyen az ember, állat vagy éppen angyalka. Láttam magam előtt Picasso munkáját, aki a bika ábrázolásánál elindult a realizmustól, a végén pedig megoldotta két vonallal. Tudtam, mit akarok, már csak ki kellett dolgozni. Addig-addig firkáltam, míg ki nem alakult az a stilizált rendszer, amelynek köszönhetően mozognak, játszanak a figuráim. Most már én is játszom velük. Vannak emberkéim, madárkáim, lovaim, kutyáim, még házikóim is. Nagyon szeretem őket, beszélgetni is szoktam velük, persze csak ha magunkban vagyunk. A grafika mellett próbálkoztam a tűzzománccal, a hollóházi porcelángyárban pedig fejest ugorhattam a porcelánba is. Megtanultam, mi is az a porcelánfestés, mitől értékes az aranyozás, és hogy milyen ember Szász Endre. És milyen ember? Jópofa, bohém, bohóc. Te nem vagy az? Nem hiszem. Fiatal koromban talán az voltam, de mára megnyugodtam. Lehet, hogy akkor még, virtusból, két-három kupica után is beültem az autóba, de soha nem ültem le az asztalhoz rajzolni. Néha persze bohóc vágyók én is, de a józanabb fajtából. Ma már a figuráim bohóckodnak helyettem. Van, aki bohém fiúnak született, és az nem is zavar, de olyat is ismerek, aki azért akar bohém lenni, hogy nagyobb művésznek tartsák. Ott aztán kilóg a lóláb. Heti kultúra Könyvespolc Macsovszky Péter: Álbonctan Önmagaddal szembefordulva, önmagadnak hátat fordítva, megszorzott-meg- osztott semmikbe tűnsz. Gondolatszünetet tartasz a nyugtalanban, és tovább védekezel a tovább létezőben, de másképp. Életünk holtpontja sebtében szobrokat állít összhang utáni vágyunknak. Sejtelmünk sincs, hogyan és merre, ezért látomások helyett ez idáig kimondatlan tautológiák és/vagy megválaszolatlan kérdések alkothatják az írást. Egy írástudatlan az olvasásképtelenek tömegében. És hogyan hangzik egy-egy első strófa? Hát, pontosan így. De akkor már meg kell írni a strófaközi szüneteket is. Kedvek szottyanását, tengernyi hovámehetnékek lődörgő akaratlanságát - mert hány, de hány inger megtörténhetne... - idézi meg a szerzőt tanulmányában Farnbauer Gábor. Macsovszky Péter 1966- ban született Érsekújvárod. Eddig szlovák nyelven jelentek meg írásai, versei. Az Álbonctan a szerző első magyar nyelvű kötete. (Kalligram Kiadó, Pozsony) Képjelző Schiele képei szabadulnak? Bécsben csak remélik, hogy a két New Yorkban lefoglalt Schiele-kép (ha nem is hamar) visszakerül a Leopold-gyűjteménybe: bár a New York-i legfelsőbb bíróság több hónapos huzavona után jogtalannak minősítette a képek visszatartását. Véleménye szerint jogtalan egy-egy időszakos kiállítás tárgyainak ilyen visszatartása, s a képek visszajuttatása nem akadályozza az eredetük kiderítését célzó vizsgálatok folytatását. Rudolf Leopold nem cáfolja, hogy a világ számos műkincse elhurcolt, meggyilkolt zsidó családok tulajdonát képezte, és sok esetben tisztázatlanok a tulajdonviszonyok, de a teljes dokumentáció birtokában állítja, hogy a most gyanúba került két Schiele-kép, a Holt város és a Wally arcképe nem tartozik a vitatható kincsek sorába. Rudolf Leopold a háború után még kevéssé kedvelt, ám később felfedezett Egon Schiele festményeiből páratlan gyűjteményt vitt be a nevével fémjelzett alapítványba, és hosszas huzavona után végül Barcelonában e két kép nélkül is megrendezte tervezett kiállítását. Hogy a június közepén Tullnban, Schiele szülővárosában nyíló átfogó tárlaton az érdeklődőknek nélkülözniük kell-e a két festményt, az a NewYork-iakon múlik. Regény A mi pedig magát illeti, Voldemar... - folytatta Zinaida - no, de elég ebből, kezdjünk más játékot. -Möszjő Voldemar, a királynő apródjának tisztében, az uszályát tartotta volna, mikor lefutott a kertbe - jegyezte meg Malevszkij epésen. Elpirultam, de Zinaida gyorsan a vállamra tette a kezét, felállt, s ezt mondta remegő hangon, halkan:- Sohasem adtam nagyméltóságodnak jogot arra, hogy szemtelen legyen, ezért kérem, távozzék.-Kérem, hercegkisasszony- mormogta Malevszkij egészen elsápadva.- A hercegkisasszonynak igaza van - kiáltotta Belovzorov, s ő is felállt.- Ezt, Isten bizony, nem vártam - folytatta Malevszkij -, az én szavaimban, úgy érzem, nem volt semmi olyan... eszem ágában sem volt megsérteni magát. Bocsásson meg. Zinaida hidegen végignézte, s hidegen elmosolyodott.-Nem bánom, maradjonmondta aztán hanyag kézmozdulattal. - Mi möszjő Voldemarral hiába haragudnánk. Maga szeret szurkálód- ni... szolgáljon egészségére.- Bocsásson meg - ismételte Malevszkij, s én, visszaemlékezve Zinaida mozdulatára, Ehő szerelem Turgenyev 19. rész megint arra gondoltam, hogy királynő sem tudott volna vakmerő fickónak ajtót mutatni nagyobb méltósággal. A zálogosdi már csak rövid ideig tartott e kis jelenet után; egy kicsit mindenki kényelmetlenül érezte magát, nemcsak a jelenet, hanem valami más, meglehetősen határozatlan, de súlyos érzés miatt. Senki sem beszélt róla, de mindenki megérezte magában is, szomszédjában is. Majdanov verseiből olvasott fel - s Malevszkij túlzott lelkesedéssel magasztalta a verseket.- Milyen jónak szeretne most látszani - súgta nekem Lusin. Nemsokára oszolni kezdett a társaság. Zinaida hirtelen töprengésbe merült; a hercegné kiüzente, hogy fáj a feje, Nyirmackij a reumájáról kezdett panaszkodni. Sokáig nem bírtam elaludni, Zinaida elbeszélése szíven ütött.- Vajon volt benne célzás? - kérdeztem magamtól -, s kire és mire célozhatott? És ha valóban van mire céloznia - hogy szánhatta rá magát? ... Nem, nem, nem lehet - suttogtam egyik égő orcámról a másikra fordulva... De eszembe jutott, milyen volt Zinaida arcának kifejezése, míg mesélt... eszembe jutott a felkiáltás, mely Lusin szájából kitört a Nyeszkucsnij- kertben, Zinaida hirtelen megváltozása velem szemben - s találgatásokba merültem. „Ki lehet?” Ez a homályba írt két szó valósággal ott állt a szemem előtt - mint alacsony, vészjósló felhő függött fölöttem - éreztem a nyomását -, s vártam, hogy nemsokára kirobban belőle a vihar. Sok mindenhez hozzászoktam az utóbbi időben, sok mindent láttam Zaszekinéknál; rendetlenségük, a faggyú gyertya végek, eltört kések és villák, a komor Vonyifatyij, a rongyos szobalányok, a hercegné modora - ez az egész különös élet többé már nem lepett meg. De ahhoz, amit most Zinaidában homályosan megsejtettem - nem tudtam hozzászokni... Kalandornő- mondta róla egyszer anyám. Kalandomő volna - ő, bálványom, istenségem! Ez a név égette a lelkem, próbáltam a párnába menekülni előle, felháborodtam, s ugyanakkor mibe bele nem egyeztem volna, mit nem adtam volna érte, ha én lehettem volna az a boldog ember a szökőkútnál!... A vérem forrt és lüktetett. - „Kert... szökőkút...-gondoltam... - Gyerünk le a kertbe.” Gyorsan felöltöztem s kiosontam a házból. Sötét volt az éjjel; a fák alig susogtak; az égbolt felől csendes hűvösség áradt, a konyhakertből kaporszag terjedezett. Végigjártam minden fasort; lépteim könnyű nesze hol zavarba ejtett, hol bátorított; megálltam, vártam és hallgattam, hogy dobog a szívem - erősen és gyorsan dobogott. Végre a kerítéshez közeledtem, s egy vékony rúdhoz támaszkodtam. Hirtelen - vagy csak úgy rémlett nekem? - női alak lebbent meg tőlem két lépésnyire... Erőltetett szemmel meredtem bele a sötétbe- visszatartottam a lélegzetemet... Mi ez? Lépéseket hallok, vagy megint a szívem dobog? - Ki az? - rebegtem alig hallhatóan. Ki ez megint? Elfojtott nevetés?... vagy a lombok suhogása - vagy sóhajtás a fülem közelében? Szorongás fogott el... - Ki az? - ismételtem még csendesebben. A levegő egy pillanatra lengedezni kezdett: az égen tüzes csík villant: csillag futott le a magasból. - Zinaida? - akartam kérdezni, de a hang ajkamra fagyott. S egyszerre minden mély hallgatásba merült körös-körül, ahogy ez meg szokott történni éjféltájban... Még a szöcskék is abbahagyták a cirpelést a fák közt - csak egy kis ablak zörrent valahol. Csak álltam, álltam, aztán visszatértem a szobámba, a kihűlt ágyba. Különös nyugtalanságot éreztem: mintha légyotton lettem volna - s egyedül maradva, idegen boldogság mellett haladtam volna el. M ásnap csak futólag láttam Zinaidát: a hercegasszonnyal ment valahová fiá- keren. De láttam Lusint is, aki különben alig méltatott köszönésre, s láttam Malevszkijt. A fiatal gróf széles mosollyal üdvözölt, s barátságosan kezdett beszélgetni velem. A szárnyépület valamennyi látogatója közül egyedül ő tudott házunkba férkőzni: egyedül ő nyerte meg anyám tetszését. Apám nem szívelte, s bántóan udvarias volt hozzá. - Ah, mosieur le page - kezdte Malevszkij -, nagyon örülök, hogy találkozunk. Mit csinál szépséges királynője? (folytatjuk)
