Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-06-03 / 22. szám
Kultúra 1998. június 3. Csavlek Etelka, az ismert magyar operaénekesnő harmóniája és humora Rátalált az élet szépsége Minden kornak megvan a maga szépsége és bölcsessége. Szkárosy Zsuzsa felvétele Réfi Zsuzsanna ______________ „M indent nagyon nyitottan kell fogadni. Megtalálnak minket a szépségek” - egyszer ezeket a sorokat írták neki egy premierre adott üdvözlőkártyán. Csavlek Etelkának azóta ez a művészi hitvallása. Bár idén már a tizenötödik szezonját kezdte az Operaházban, minden pillanat, kis és nagy szerep boldogsággal töltötte és tölti el. Régen ugyanis vágyálomnak tűnt a számára, hogy valaha énekesként léphet színpadra. Többször énekelt próbát az Operaházban hiába, s a negyedszeri sikeres meghallgatást csodaként élte meg. De azért előző hivatásához, az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomájához sem lett hűtlen, hiszen a koncertek, előadások mellett rendszeresen dolgozik a műhelyében, készülnek az újabb és újabb kerámiák. Jó kedélye, optimizmusa áthatja az alkotásait is. Parodiszti- kus énekesnő-figurák, akrobata elefántok, kézen álló vízilovak. Az új kollekció is ennek a jegyében készül?- Kicsit más lesz, mint a tőlem eddig megszokott, de azért rá lehet ismerni a figuráimra, hiszen valóban lételemem a derű, igyekszem mindent humorral szemlélni. Annak örülök, ha látom, az emberek mosolyogva távoznak a kiállításomról, hajó kedvre tudom őket hangolni. Az utóbbi időben a macskafigurákkal foglalkoztam sokat, nagyon izgalmasnak találtam, hogy különböző helyzetekben megformálhattam ezt az állatot. Emellett most ismét fel lehet fedezni alkotásaim között a magyar népmesék figuráit. Megszületett ugyanis az első unokám, aki Barnabás névre hallgat, és gyönyörű. Furcsa lehet egy primadonnának, hogy nagymamának szólítják.- Csodálatosan jó érzés, és megmondom őszintén, sohasem éreztem magam primadonnának. Énekes vagyok, művész, és ez szerintem nem életkorhoz kötődik, hanem színpadi kisugárzáshoz. Sosem titkoltam vagy szégyelltem az éveim számát, hiszen minden kornak megvan a maga szépsége és bölcsessége. S önnek azért is könnyebb, mert az énekesi pálya mellett ott a kerámia.- A két hivatás óriási felelősséget is jelent, hiszen nemcsak bele akarok kóstolni mindkettőbe, hanem színvonalasan alkotni ezekben a művészeti ágakban. Azért a keramikus szerencsésebb, hiszen ha valami nem tetszik neki, akkor félreteszi a polcra, vagy összetöri, és megcsinálja még egyszer. Az éneklésben ez nincs így, nem mindig van az embernek lehetősége arra, hogy javítson, hogy jobb figurát teremtsen, vagy szebben énekeljen el egy áriát. Ráadásul nincs két egyforma előadás, minden este más és más kicsit az a nőalak, akit megformálok. A monotonitás nem az én műfajom. Egyébként imádok játszani, mindig végiggondolom, hogy az adott figura, akit éppen életre keltek, milyen lehet a valóságban. Szeretném elérni, hogy szépség, harmónia és tisztaság sugározzák a színpadról, harmónia, humor és játékosság a kerámiafigurákból. Mennyire hat egymásra a keramikus és az énekes?- Az én lelkem hat mindkettőre. A bal kezem az éneklés, a jobb pedig a kerámia. Érdekes, hogy amikor készül egy figura, s az ember forgatja a korongon, vizsgálgatja az egyensúlyát, nézi rajta a fény-árnyék játékot, valahogy ugyanazt érzi, mint a színpadi alakításoknál. Persze azt azért tudomásul kell venni, hogy örökké nem lehet énekelni, s akkor is meg kell találnunk a feladatunkat, az örömünket az életben, ha már nem léphetünk színpadra. S megnyugtató érzés az is, hogy az Operaházban szerzett élményeimet, benyomásaimat agyagba önthetem. Szerencsés embernek tartom magam azért, hogy a pillanat, az akkor és ott most művészete mellett van egy másik kifejezési módom, amelyben igaz, hogy törékeny, de valamelyest mégis időtállóbb alkotásokat teremthetek. Így képzelte a pályát, amikor megérkezett a dalszínházi levél, hogy felvették?- Akkor csak döbbenten néztem, s nem képzeltem sehogy. Sohasem mérlegelek és nem hezitálok azon, hogy valami így vagy úgy történhetett volna. Visszatekinteni pedig egyáltalán nem szeretek. Mindig az újabb és újabb kihívások érdekelnek, még a villamosról is igyekszem úgy leszállni, hogy előre kelljen gyalogolni. Ösz- szességében véve gyönyörű évtizedek voltak ezek. Persze akad még egy-két szerepálmom, olyan nőalak, akinek szívesen bújnék a bőrébe, de akkor sem leszek halálosan elkeseredve, ha ezek kimaradnak az életemből. Nagymamaszerepben is boldogan fogom tologatni a játszótéren az unokáimat. Heti kultúra Könyvespolc Polgar Anikó: Trója, te feltört dió ... És nem tehetünk mást, mint olvasunk írásokat, melyeket sosem írhattunk meg. Még csak lehetőségként sem vetődtek fel - és meglepetve fedeztük fel létezésüket magunkban. Birodalmak, melyek tökéletes vagy tökéletlen felépítéséről nem volt tudomásunk, és kövek, melyek elhelyezkedésrendjébe a mi olvasatunk visz teret - ezek a szavak és mondatok. A gondolatból kirajzolódó (fél)ellipszis végigszánt a szavak bizonyos tartományain, különös érzékenységet és nőiességet karcol ki a megsértett (szó)dobozokból, hogy tág ívű pályáján egy új gondolat felfedezett bizonytalanságba térjen. A viszonyított lét magunkhoz idomítá- sának tragédiája zajlik itt, ismeretekkel felvértezetten boncoljuk - nem a tagadásig, hanem a szavakig - kapcsolatainkat. Vétlenek vagyunk valamiben, és bűnbe esünk az olvasás által. Ez már végrehajt bennünk. Irodalom. Lapozgató Kalligram 1998 május Egyelőre nem tudhatjuk, vajon az új korszak, melynek első jelei az értelmiség elégedetlenségében, új öntudatában, követeléseiben, összefogásában és szolidaritásában mutatkoznak meg, magával hozza-e annak a válságnak a megoldását, mely mindenütt az észnek a jelen valóság makacs abszurditásával szembeni tehetetlenségében nyilvánul meg. Sokan hajlamosak ezekben az új jelenségekben is mindenekelőtt arra figyelni, ítéletüket arra alapozni, ami bennük az eszte- lenség agresszivitására, az oktalan szenvedélyekre, általában a hagyományos értelemben vett csőcselékre emlékeztet - írja a Kalligram májusi számában Jan Patoéka Az író dolga című esszéjében. A lap további hasábjain Simon Grabovacnak, a jelenkori szerb költészet egyik legjelesebb egyéniségének verseit, valamint Margittai Gábor Agyagcsónak című írását és Petr Rákos Korvina - avagy a hollók könyve című regényének részleteit olvashatjuk. Mák Ferenc „Ki hazája művelődését előmozdítja” című kritikájában a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatról ír. |an Patotka. A/ irö (foltja Margittal Ct'.b.jr: V.-.RX. -./> Ayyuiji .vontik ■ ’ ‘ Pctr Kükos pró/ója Simon Gralmvac: Vcrsfoss/íUúk S éves ti Csallóközi Kiskönyvtár Regény D e az ötlet nem vált be. Az álmok vagy nem voltak érdekesek (Belovzorov azt álmodta, hogy kárászokkal etette meg a lovát, s hogy a lónak fafeje volt), vagy kitaláltak, nem természetesek.... Majdanov egy egész elbeszéléssel traktált meg: voltak benne sírboltok, lantos angyalok, beszélő virágok, messziről szálló hangok. Zinaida nem hagyta, hogy befejezze.- Ha már a kitalálásnál tartunk - mondta -, meséljen el mindenki valami teljesen költött esetet. Megint Belovzorovnak jutott az elsőség. A fiatal huszár zavarba esett.- Én nem tudok kitalálni semmit! -kiáltott fel.- Badar beszéd! - csapott le rá Zinaida. Képzelje el például, hogy házasember, s mondja el nekünk, hogy töltené el az idejét a feleségével. Bezárná a szobába?-Bezárnám.- És maga is ott maradna vele? - Feltétlenül vele maradnék.- Nagyszerű. S ha ő ezt megunná, s megcsalná magát?- Megölném.- De ha megszökne?- Utolérném, s mégiscsak megölném.- Úgy. No és tegyük fel, hogy én lennék a maga felesége, mit csinálna akkor? Ehő szerelem Turgenyev 18. rész- Magamat ölném meg... Zinaida elnevette magát.- Látom, nem teketóriázik. A második zálognál Zinaidára került a sor. Felnézett a meny- nyezetre, s gondolkozni kezdett.- Hallgassanak ide - kezdte végre -, mit találtam ki én. Képzeljenek el egy pompás palotát; nyári éjszakát s egy csudaszép bált. Egy fiatal királynő bálja ez. Mindenütt arany, márvány, kristály, selyem, fény, gyémánt, virág,jó illatú füst: a fényűzésnek minden leleménye.- Szereti a fényűzést? - szakította félbe Lusin.- A fényűzés szép - és én minden szépet szeretek.- A gyönyörűnél is jobban? - kérdezte Lusin. E z ravasz kérdés, nem értem. Ne zavarjon. Tehát: a csudaszép bál. Sok-sok vendég, mind fiatalok, szépek, vitézek, s valamennyien őrülten szerelmesek a királynőbe.- Hát nők nincsenek a vendégek között? - kérdezte Malevszkij.- Nincsenek - azazhogy várjon: vannak.-Azok is mind szépek?- Gyönyörűek. De a férfiak valamennyien a királynőbe szerelmesek. Magas és karcsú... kis arany diadém van fekete haján. Zinaidára néztem - ebben a pillanatban mindnyájunknál magasabbnak láttam, olyan ragyogó értelem s olyan hatalom áradt fehér homlokáról és mozdulatlan szemöldökeiről, hogy ezt gondoltam: „Te magad vagy ez a királynő!”- Valamennyien körülötte tolonganak- folytatta Zinaida -, s a leghízelgőbb szavakban áradoznak.- És ő szereti a hízelgést? - kérdezte Lusin.- Milyen kiállhatatlan! Mindig félbeszakít... Hát ki nem szereti a hízelgést?- Még csak egy utolsó kérdést - jegyezte meg Malevszkij -, van a királynőnek férje?- Erre nem is gondoltam. Nincs - minek volna férje?- Hát persze - kapta fel a szót Malevszkij -, minek volna férje?-Silence! - kiáltott Majdanov, aki rosszul beszélt franciául.- Merci - köszönte meg neki Zinaida. -Tehát: a királynő hallgatja, amit mondanak, hallgatja a zenét, de nem néz egyik vendégre sem. Hat ablak a mennyezettől a padlóig teljesen kitárva, s mögöttük a sötét égen a nagy csillagok, s a sötét kertben a nagy fák. A királynő a szavakon és muzsikán át hallja a víz csendes csobogását; néz, néz, és azt gondolja: »Maguk, uraim, valamennyien nemes vérűek, okosak, gazdagok, körülvettek engem, sokra tartják minden egyes szavamat, mindannyian készek lábaim előtt meghalni értem, uralkodom magukon... de ott a csobogó víz mellett áll és vár reám az, akit szeretek, aki uralkodik felettem. Rajta nincs ékes ruha, sem drágakő, senki sem ismeri, de vár engem, és bizonyos benne, hogy ott leszek - s ott is leszek, és nincs olyan hatalom, mely vissza tudna tartani, ha hozzá akarok menni, s vele akarok maradni, elveszve vele ott a sötét kertben, a lombsuhogásban, szökőkútcsobogásban...« Z inaida elhallgatott. - Ezt... csak úgy kitalálta? - kérdezte ravaszul Malevszkij. Zinaida rá sem nézett.- És mit tennénk, uraim - szólalt meg hirtelen Lusin -, ha mi is a vendégek közt volnánk, s tudnók, hogy ki az a boldog ember ott a szökőkútnál?- Várjon csak, várjon - szakította félbe Zinaida -, magam mondom meg, hogy ki-ki mit tenne maguk közül. Maga, Belovzorov párbajra hívná; maga, Majdanov epigrammát írna róla - különben nem: maga nem tud epigrammát írni; maga hosszú jambikus verset írna Barbier modorában, s megjelentetné alkotásait a Teleg- raphe-ban. Maga, Nyirmackij kölcsönkérne tőle... de nem: kölcsönt adna neki kamatra; maga, doktor... - Itt megállt... - No, lám: magáról nem tudom, hogy mit csinálna.- Mint udvari orvos - felelte Lusin - azt tanácsoltam volna a királynőnek, hogy ne adjon bálokat, ha a vendégekkel nem törődik.- Lehet, hogy igaza lett volna. És maga, gróf?...- Nos, én? - kérdezte gonosz mosolyával Malevszkij.- Maga mérgezett cukorkát adott volna neki. Malevszkij arca kissé elborult s egy pillanat alatt zsidós kifeje- zésűvé vált, de nyomban utána kacagni kezdett. (folytatjuk)
