Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-06-03 / 22. szám
8 1998. június 3. Ripor József Attila: „Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik.. Akik eljátsszák a néma egérlyukat is Dusza István Kincses csodák terhei- Ez az a teher, amit se vinni, se letenni nem lehet már - mondja Himmler Zsófia, a párkányi magyar alapiskola Kuckó bábcsoportjának a pedagógus rendezője. - Idén ez a negyedik műsor, amit összehoztam, s méltán érzem úgy néha, hogy nem bírom már tovább. Azt is akarják, hogy azért az iskolát is vidd a Duna Menti Tavaszra, így ha abbahagynám, talán le is tolnának érte. Három-négy évenként szinte mindent elölről kell kezdenem. Általában elsősökkel és a még visz- szajáró nagyobbakkal indítom az új bábjátékot. Ami azt jelenti, hogy sziszifuszi munkával az alapoktól kell kezdenem, hiszen azokra építek, akiket tanítok. Most a tavalyi negyedikeseimből van még négy, a többi elsős. Persze akadnak, akik vissza-visszajön- nek, megnézik, mit is csinálunk, segítenek is. Manapság a gyerekek annyifelé járnak, zenére, balettre, moderntáncra! Ugyanakkor ha hírét veszik, hogy megyünk a Duna Menti Tavaszra, csoportosan fognak itt ácsorogni, csak azért, hogy segítsenek tartani a díszletet, rakodni, cipekedni. A Duna Menti Tavaszt egyszerűen nem lehet elfelejteni. Áz igazsághoz tartozik azonban, hogy én is kértem a nagyobbakat, hogy legalább az idén jöjjenek, segítsenek a kisebbeknek átvenni a szerepeket, a technikákat, az apró trükköket, amelyeket együtt tanultunk meg. Mindez a kollégáknak természetesnek tetszik. Lehet, talán akkor nem lenne az, ha két-három évet kihagynék. Pedig naponkénti fejtörés minden eleme. Itt van például az egyik új bábunk, amely dobol, s annak a megoldásán két éjjel dolgoztam. Ennyi. Apróságnak tetszik, mert már kész a báb. Mindezt a kívülállók nem látják, csak azt veszik észre, hogy a bábu dobolt ötöt-hatot. Az igazat megvallva, szívesen megpihennék legalább néhány évre, de a gyerekek sem hagyják. Mindig közeledik valami dátum, valamilyen esemény, a mindig megújuló Duna Menti Tavasz. Himmler Zsófia sokszorozódó kincsek birtoklója. Olyanoké, amelyek elvehetetlenek tőle. Megmutatta azt a folyosó alatti aprócska helyiséget, amelyben az évek során bemutatott bábdarabok szereplőit őrzi. Mondta: ha oda beszabadul egy-egy gyerek, nehéz onnan kicsalogatni. Amiről viszont azok tudnak, akik immár két évtizede kísérik figyelemmel munkáját, az nem más, mint az a tucatnyi bábdarab, amelyet maga írt - legtöbbször népmeséből - bábszínpadra. Talál-e kiadót? Amikor a jó szándék és a lehetőség fedi egymást Szögedi Anna, a tornaijai magyar alapiskola igazgatója:- Nem tudom elképzelni egy iskola működését úgy, hogy ne legyenek ilyen együttesek. Közvetlen közeibe hozzák a szülőket és az iskola támogatóit is az ő fellépéseik. Nagyon örülök annak, hogy vannak olyan pedagógusaink, akik felvállalják ezeknek a csoportoknak a működtetését, de nagyon szégyellem, hogy nem tudom méltóképpen honorálni többletmunkájukat. Igaz, most volt rá alkalom, s igyekeztem különbséget tenni a pedagógusok között, mert vannak nagyon jó kollégák, akik csak a tanításra összpontosítanak, de vannak még jobbak, akik szabadidejükből is áldoznak a gyerekekért, az iskoláért. A tornaijai iskola színjátszó csoportját Mészáros Piroska vezeti. Igazából a legfiatalabb együttesek közé tartoznak, ennek ellenére évről évre gazdagszik, gyarapszik a tudásuk.- Számomra nagyon sokat jelentett az élső tapasztalat a Duna Menti Tavaszon. Ehhez társult az önművelés, szakirodalmat böngésztem. Az egyik „bibliám” Gabnai Katalinnak a Drámapedagógia című kötete volt, és most a drámapedagógia magyarországi folyóiratát tanulmányozom rendszeresen. Ehhez a budapesti Marcibányi téri művelődési központban jutok hozzá, ahol Szakáll Judit és kollégái mindenkit szívesen látnak. Az ezekben olvasható dolgokat egészítettem ki a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége nyári egyetemén, ahol Zsélyi Kati és Szabó Csilla mutatta be a gyakorlatban a drámapedagógiát. így éreztem meg mindennek a lényegét, és fokozatosan vezettem rá a csoport tagjait az önálló alkotásra, a kreatív gondolkodásra, a kapcsolatteremtésre és az egymás iránti bizalomra. Csupán véleményeztem, mindazt, amit ötleteikből felépítettek. Szerencsére segítőim is akadnak, akik nélkül nehéz volna a munkám. A csodák és kitalálóik Társakkal vagy társtalanul, a dolgok lényegén az állapot mit sem változtat. Igazából ők láthatóak a névtelenek táborából, amelyet az a sok-sok pedagógus és gyerek alkot, akik alkalmi műsorokat, jeleneteket tanulnak be. Ők azonban bár tudatában vannak a dolgok értékrendjének és pedagógiai rendeltetésének, nem minden esztendőben neveznek be a Duna Menti Tavaszra. Mégis érezni lehet, tudni lehet, hogy a legtöbb iskolában készül anyák napi műsor, játszanak betlehemes játékot, de esztrádműsort is, amelyben maguk a kiskamaszok próbálkoznak színjátszással. A legjobbak viszont éppen a Duna Menti Tavaszon találkoznak egymással, cserélnek véleményt, még vitatkoznak is, hiszen a dolog lényegét bábosoknál és színjátszóknál a jó ízlés, az esztétikum és a végtelen kreativitás adja. Ebből eredően a szakmai viták sohasem hoznak megfellebbezhetetlen eredményt. Nem is hozhatnak, hiszen valamiben mindegyik részt vevő csoport kiváló. Képzőművészeti látványban, a szép magyar beszédben, rendezésben, drámapedagógiai alapozásban, tehetséges gyerekekben. Nem is szólva arról, hogy mindig vannak újrakezdők, akik a hegy lábától indulnak el a csúcs felé. És felérnek. Mint ahogyan igyekeznek felfelé idén is a gyermekszínjátszás és a bábjátszás nagy öregjei. Csodákat alkotva a gyermeki lélek legtisztább elemeiből. Idén is sokan megcsodálhatják Szikhardt Zsuzsa alistáli kisiskolásait, akik a legösz- szetettebb mozgást, a már-már a bábjátszás határát is érintő kellékhasználatot is a legelementárisabb természetességgel játsszák. Bár az egyik legszebb és legteljesebb szavunk a játék, a tét minden felnőtt igyekezete ellenére is nagy. Mert vannak jók és jobbak. És győztesek sokan, de a Duna Menti Tavaszon valami mindig másképpen sikerül, mint otthon, a jól ismert tornateremben vagy osztályban, a folyosón vagy az udvaron, apu és anyu szeme láttára. Gyermekiét, gyermekerő, gyermekképzelet A fiú lassan cihelődik. Széksorok között bajmolódik a táskájával. Most már úgy nézem, mint akiben talán majdani írót sejthet az ember. Mondták: a legtöbb ötlet, szójáték, reklámparódia, irodalmi szófacsarás, rögtönzésnek tetsző szöveg tőle származik. Egy-egy próbára annyi ötlettel jön, hogy Zvolenszky Gabi néni és Nádasdi Hilda néni nem győzi a fejét kapkodni és szelektálni őket a színpad törvényein és az ízlés határain belül. Talán a királyhel- meciek éppen ezzel a műsorukkal búcsúznak a gyerekkortól és a meséktől. Az így kifacsart mesék már elsősorban a felnőttekről, a tanítóikról, önmagukról és a fonákjáról látott világról szólnak. Helyenként szokada- nul eredeti és ugyanakkor őszinte játék. Benne egy tréfamester és egy osztály véleménye. Ki tudja, tud- ják-e, hogy elsősorban önmagukról beszélnek, játszanak? Most is, és mindig. Komolytalanul vagy komolyan. Akár maradhatna a játék. Csak hát megkomolyodnak ők is, s velük együtt a játékuk. Egyszer felnőnek... Az alapoktól kell kezdenem, hiszen azokra építek, akiket tanítok. A legjobbak a Duna Menti Tavaszon találkoznak, cserélnek véleményt. A füleki Zsibongó még csak egy osztályteremben próbál, s a hely sem enged elegendő nekifutást a legmagasabbra helyezett léc át- ugrására. Mindezek ellenére ismét ötletsziporkákat, képzőművészeti varázslatot, már-már színészi teljesítményeket látunk majd tőluk. De mindenekelőtt Szvorák Zsuzsa és Kerekes Éva pedagógusok munkájának eredményeképpen: játékot, játékot... A próbák a legnehezebbek, még akkor is, ha már mindaz megszületett, amitől a királyhelmeciek mindig vidámak. Itt egymásra kell figyelni, a szövegre és a játékra. Ez már nem az iskola folyosója vagy a to holnap közönség nagy felelősséget i ra, ha nem lennén olyan gyerekek, rr gük. A SZERZŐ FELVÉTELEI
