Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-27 / 21. szám
1998. május 27. A bodrogközi embernek gyakorlatilag nincs beleszólása saját életébe Fejlődni két irányba lehet... A Bodrogköz kellős köze egy szív alakú hegy láb; amelyet az itteniek Kis- és N hegynek neveznek, fekszil A Bodrogköz lakosainak 63 zaléka petícióban kérte, ho; terület önálló közigazgatási ségként működhessen. Bár a mány által meghatározott k riumok minden egyes pontjí megfelelt, a parlament a ke mégis elutasította. A nemi választ a magyarság szám nyával indokolták. Kerek p közölték, hogy magyar több: járási székhely ebben az őrs ban márpedig nem lesz. Klein Melinda Királyhelmec városa az országnak abban a csücskében fekszik, ahová minden késve érkezik. Érthető, hiszen nincs a közelben egyetlen nagyváros sem, hacsak Ungvárt és Munkácsot nem tekintjük annak. A világ fejlődik, elindultunk valamerre, de aki ebbe a bodrogközi kisvárosba ellátogat, úgy érezheti, megállt az idő. Csakhogy ez a benyomás nem nosztalgikus merengésre, inkább döbbent fejcsóválásra készteti az idegent. Az itteniek vagy panaszkodnak, vagy már csak legyintenek. A munkanélküliség meghaladja a 48 százalékot, nemrég zárták be a tejüzemet, a bútorgyár még - úgy- ahogy - működik, de az ott dolgozók sem érzik helyzetüket stabilnak. Az állami gazdaságot magánkézbe adták, és ezzel rövid úton tönkre is tették. Az utcák tele gödrökkel, a járdán bokáját törheti az ember, babakocsival közlekedni művészet. Az épületek közül sok bizony már omladozik, a város egyes részein még mindig nincs szennyvízcsatorna. Pedig nem volt ez mindig így. Emlékszem még a hetvenes évek Királyhelmecére, amikor működött a sífelvonó, a szökőkút, télen a műjégpálya. Üzemelt a „kuglizó” és a pinceborozó. Ha az ember vonattal érkezik, és olyan szerencséje van, hogy éppen jön az autóbusz, amely a városba viszi, megtekintheti Királyhelmec kirakatát. A busz a főutca, a Kossuth Lajos utcán halad végig, amelyet jobbról-balról a háború után épült, azóta is pusztuló, omladozó bérházak szegélyeznek. Van ott olyan lakás is, amelynek ablakát a lakók téglával „üvegezték” be, mert így olcsóbb. De olyan is akad, amelyiknek már se ajtaja, se ablaka, átlátni a nappalin. A vakolat omlik, a lépcsőfokokról már csak sejteni lehet, hol is voltak valaha. Ahol egykor fű nőtt, és virágok nyíltak, ott mára csak a puszta, letaposott föld éktelenkedik. Mindenhol szemét, lyukas lavórok, kiszolgált, rozsdás szeneskannák. Mondom, mindez a főutcán. Ráadásul ennek a miliőnek a kellős közepén áll az alapiskola Van erre megoldás? - fordultam Királyhelmec hírnevét a Városi Egyetem is öregbíti. Szlovákia minden részéről, de a környező országokból is jönnek ide diákok. Egy egyetemi városnak általában a pezsgő diákélet is szerves része, de ebben az esetben ilyesmiről nem beszélhetünk. Hogy a fiatalok mivel töltik a szabadidejüket, azt nem tudni, hiszen mozi nincs, klubok nincsenek, a városi könyvtár működése finoman szólva is kívánnivalókat hagy maga után, este kilenc után pedig a vendéglők is bezárnak. mindez meg nem történik, meg van kötve a kezünk. Az a kevés pénz, amivel az önkormányzatunk ma gazdálkodhat, szinte semmire sem elég. Nem tudjuk fejleszteni a várost. Nagy nehézségek árán tudjuk csak működtetni a közterület-fenntartó vállalatot, a művelődési házat, valamint látjuk el a legfontosabb önkormányzati feladatokat. Próbáljuk fokozatosan felújítani az utcákat, közművesítettünk néhány, családi ház építésére alkalmas telket. A városnak csak 30 százaléknyi területén van csatornarendszer, ám ennek befejezéséhez 90 millió koronára volna szükség. Mi tudjuk, mi bajunk van, csak nem tudunk segíteni magunkon, mert nem kapjuk meg az ehhez szükséges eszközöket. Amíg Pozsonyban, Kassán és Terebesen írják elő, hogy mit tegyünk, addig ez a helyzet nem is fog megváltozni. Néhány hete például jött egy levél, amelyben közlik a kormány döntését, hogy ideve- zénylik a katonaságot, és lehallgatóberendezést építenek a Nagy-hegyen. Bennünket meg sem kérdeztek, akarjuk-e, hogy egy katonai objektum létesüljön a fejünk fölött. ígérgetnek, hazu- doznak összevissza, már győzködik az embereket, pedig hivatalos fórumon kijelentették, hogy igazából semmiféle fejlesztésbe nem invesztálnak. Már folyik a mezőgazdaság és az ipar leépítése, amikor már végképp kiszolgáltatottak leszünk, katonai támaszpontot csinálnak a Bodrogközből, kéz alatt leszünk, ellenőrizhetőek leszünk, és végünk. Átlátszó a dolog: a Csallóközben a vízi erőmű, Rimaszombatban a börtönkomplexum, Szepsiben az új családi házak építése, a Bodrogközben pedig majd a katonai támaszpont lesz az elszlová- kosítás eszköze. Ezt csak úgy akadályozhatjuk meg, hogy ha kell, egy emberként vonulunk az utcára és tiltakozunk. Annyit azért megtehetnénk magunkért, hogy ha kell, a sarkunkra állunk. Tudom, hogy az embereknek megélhetési gondjaik vannak, fásultak, de jó lenne, ha a jelenlétükkel, az aláírásukkal támogatnák azt az ügyet, amely őket is szolgálja. Nyolcezren élünk ebben a városban, ha összefognánk, könnyebb lenne.” kérdésemmel egy királyhelmeci fiatalemberhez. „Nincs - válaszolta. - Ez, sajnos, egy pusztuló környék. Lehet, hogy ezen a vidéken a legszembetűnőbb ez a tendencia, de az ország déli részén hasonló gondokkal küzd a többi település is. Ez az országrész - nyilvánvaló okok miatt - nem éppen a szíve csücske a politikai vezetésnek. Régen sem volt rózsás a helyzetünk, de ma már szinte reménytelen. A kilencvenes évek elején, amikor arról volt szó, hogy esetleg újra járási székhely lesz Királyhelmec, javíthattunk volna az életünkön. De hagytuk kicsúszni kezünkből a lehetőséget. Elkezdődött a vita, próbálta meg szépíteni a helyzetet: „Mindig is határozottan érezhető volt a város hátrányos földrajzi fekvése. Nagyon távol van tőlünk az összes intézmény, ráadásul a területi újrafelosztás után hatványozottan hátrányos helyzetbe kerültünk. Ez oda vezetett, hogy a királyhelmeci polgár itthon már semmiféle ügyesbajos dolgát nem intézheti el, Tőketerebesre vagy Kassára kell elutaznia. Az önkormányzat sem szociális, sem oktatási, sem egészségügyi, sem pedig térség- fejlesztési kérdésekben nem dönthet. Magyarán: a bodrogközi embernek nincs beleszólása a saját életébe. Pedig elmondhaPásztor István polgármester: A hatalom azon munkálkodik, hogy igába hajtsa Dél-Szlovákiát. hogy miért Helmec, miért nem inkább Nagykapos. Fent ezt a kérdést is megoldották: egyik sem. Nagymihály lett a járási székhely, és ezzel megosztották a környék lakosságát. Az Ung-vi- dék és a Bodrogköz, az itteni magyarok még inkább eltávolodtak egymástól. Most már bátran kimutathatják, hogy a tőketerebesi és a nagymihályi járásban jócskán megcsappant a magyarok száma. De van itt egyéb is. Menjen csak végig a városon sötétedés után. Nem égnek a lámpák, kilenc után már semmi nincs nyitva, nem is olyan régen embereket robbantottak fel az utcán és lövöldöztek fényes nappal. Nagy kár, mert a város maga nagyon szép. Gyönyörű a fekvése, és megvan minden adottsága ahhoz, hogy kellemes legyen itt az élet. Csak egy kis igyekezet kellene hozzá, és persze a város élére néhány becsületes ember, akinek esze is van.” Pásztor István polgármester sem tóm, hogy az itteni ember szorgos, dolgos, és ötletei is vannak, csak, sajnos, pénze nincs, hogy egy komolyabb vállalkozásba kezdhessen. Elég megnézni, hogy folyik ezen a vidéken a magánosítás. A komolyabb értékek még véletlenül sem kerülnek itteni vállalkozók kezébe. Mesz- sziről, szlovák vidékről jött pályázó nyeri meg a versenyt még akkor is, ha rosszabb a pályázati anyaga, és kevesebbet tud fizetni. A legjobb példa erre az állami gazdaság magánosítása, amelynek következményeként a tejüzem is tönkrement. Ha azt kérdezi, hol a kiút, azt felelem, hogy ennek a kormányzatnak mennie kell, akkor talán az egész ország és mi is fellélegezhetünk. Regionális gazdasági politikára van szükség, amely végre figyelembe veszi az egyes régiók sajátosságait. Nem lesz egyszerű, de meg kell reformálni az adórendszert, és döntési joggal kell felruházni az önkormányzatokat. Amíg
