Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-01-14 / 2. szám
b 1998. január 14. Izguló és leselkedő szülőként Cannes-ban, a sakkreménységek legutóbbi világbajnokságán Bábuháború a filmfesztiválok városában Amikor a szülőket és edzőket még nem tessékelték a kordonon kívülre: villogtak a vakuk, elhangzottak az utolsó tanácsok. Mészáros Misi (a felvétel bal oldalán) is újabb partijára készült. LamplZsuzsanna __________ Az új évben az ember visszapillant, hogy azután előrenézhessen. Visszatekintve 1997-re, nagy ajándékként könyvelem el, hogy részt vehettem a Cannes-ban megrendezett korcsoportos sakkvilágbajnokságon, ahová tízéves Misi fiamat, a hazai válogatott tagját kísértem el. Az utazási előkészületek különösebb izgalom nélkül folytak, hiszen Misi a nemzetközi porondon már letette a névjegyét: az 1997-es frydek- místeki ifjú tehetségek tornáján, amelyet kis Eb-nek is neveznek, korcsoportjában ezüstérmes lett. Izgulni inkább csak azért izgultunk, hogy a szükséges pénz összejöjjön, mivel épp az anyagiak hiánya miatt nem indulhatott a nyári Európa-baj- nokságon. Hála istennek, sikerült néhány nagylelkű szponzort találnunk. Ezúton is köszönjük a polgármestereknek, Dr. Sima Ferencnek, a Fórum Alapítványnak és a többieknek a segítséget. Cannes, a filmfesztiválok városa teljes pálma- és virágdíszben fogadott bennünket, mintha csak egy kora nyári napon érkeztünk volna december helyett. Hogy tél van és közeledik a karácsony, arra csak a többcsillagos szállodák erkélyeit ellepő kitömött Mikulások emlékeztettek. A rendezők nagyon kellemes aparthotelben szállásolták el a küldöttségeket, maga a verseny pedig a város másik végén volt, ahová buszokkal szállítottak bennünket. Együtt a szlovákiai küldöttség Hogyan zajlik egy világbajnokság? Képzeljenek el egy óriási sátorszerű építményt, amelyben csaknem nyolcszáz versenyzőnek „terítenek asztalt” sakktáblával és órával. Ez a sátor minden délután három órakor megtelik a világ minden tájáról érkezett tíz-tizenhat éves ifjú játékosokkal és kísérőikkel, kb. tíz percig vakuk villogása, bábeli nyelvzavar és izgalom tölti meg a termet, majd a szüCsaknem nyolcszáz versenyzőnek „terítettek asztalt” sakktáblával és órával. löket és edzőket kiparancsolják a kordonon kívülre, a gyerekek kezet nyújtanak egymásnak, s néhány pillanatig csak a sakkórák indítását jelző halk kattanások hallatszanak... Muzsika ez a sakkozók fülének, mert egy újabb lehetőség kezdete. Azután jön a többórás harc, amely egyben nagyon kemény munka. Az egyik apuka - aki kutató fizikus - mondta, hogy ha szemünk képes lenne meglátni azt a temérdek energiát, amelyet a gyerekek a játék közben elhasználnak, akkor napszemüveget kellene viselnünk, annyira elvakítana a fény. S ez a hatalmas befektetett energia leggyakrabban csak a páros egyik tagjának A szerző felvételei hozza meg a győzelmet. Misi a tizenegy világbajnoksági fordulóból kettőt vesztett el, ebből az egyiket egy korábbi vb- érmes FIDE-mesterrel, akivel délután három órától este nyolcig küzdöttek, s végül a fiam vesztett. Ilyenkor a szív tud megszakadni, de nem a tízéves gyereké. Ő mosolyogva feláll, gratulál az ellenfelének, mosolyogva odamegy az anyjához, aki majd gyomorgörcsöt kap, s csak annyit mond: „Vesztettem. Mikor megyünk vacsorázni?” Ezek a gyerekek ezt is tudják... A világbajnokság közösségi élmény. Különböző nemzetiségű és fajú gyerekek találkozója. A kisebbek még nemigen tudnak egymással beszélgetni, de azt a kérdést, hogy „how many points?” (hány pont?), mindnyájan megtanulták, és buzgón kérdezgették egymástól. S persze figyelik is egymást, hiszen ők valamennyien potenciális sakkvetélytársak, nemzetközi tornákon bármikor találkozhatnak. Én, a laikus jókat szórakoztam esténként, amikor válogatottunk edzője, Jaromír Bednár elemezte a gyerekek játszmáit, azok pedig csak úgy mellékesen, fejből kiszórtak néhány játszmát, amely saját partijuk mellett megnyerte a tetszésüket, vagy épp ellenkezőleg, nagy hülyeségnek tartották. Feledhetetlen élmény a csapat összetartása is. A gyerekek szurkoltak egymásnak - főleg annak, aki nem jelentett nekik konkurenciát -, s az utolsó napon már mindenki izgult Misi miatt, nemcsak azért, mert ő volt a legfiatalabb fiú, hanem azért is, mert akkor már csak ő volt az egyetlen esélyes egy jobb helyezésre. Amikor ez sikerült neki, s így egyetlen hétpontosként ő lett küldöttségünk legeredményesebb tagja, mindenki őszintén boldog volt. Én pedig őszintén sajnálom, hogy a többieknek ez nem sikerült, már csak azért is, hogy akkor talán a honi szövetség változtatna a gyereksakkozók iránti mostoha magatartásán. Mint mondtam, a világbajnokság közösségi élmény. Beszélgettem edzőkkel, de főleg szülőkkel. Egy üzbég apuka - amúgy üzbég nyelvet és irodalmat tanít, s amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön elkezdett Vámbéry Árminról áradozni, akiről állítólag Taskentben utcát neveztek el - mesélte, hogy csakis a szponzornak köszönhetően járhatnak versenyekre, de olyan támogatójuk van, aki számítógépet ajándékozott a kislánynak, amikor országos bajnok lett. Az egyiptomi Dr. Samir Amin kardiológus tehetősebb polgárnak számít, maga fedezte a kiadásaikat, s elmondta, hogy bár szereti a munkáját, első a fia, egy gyönyörű kissrác, akivel A tehetség ajándék, amelyet kötelesség fejleszteni. Misi nagyon megbarátkozott. Ha verseny van, becsukja a rendelőt, „mert a gyerek jövője a fontos”. Névrokonunk, a magyarországi Mészáros T. László fotóművész is mindent alárendel Tomi fia sakkozásának, s még sorolhatnám a szülői ön- feláldozás példáit. Mindezt nem azért írom, hogy dicsérjem magunkat, szülőket, hiszen nem azért áldozzuk fel szabad időnk nagy részét, s nem kevés pénzt, hogy dicséretben részesüljünk, hanem a nekünk valóban legdrágábbak fejlődéséért. Viszont találkoztam már szülői lustasággal, hanyagsággal, azzal, hogy a gyerekben lett volna kitartás, csak a szülőnek nem volt kedve vinni, támogatni őt, s ezt persze kellőképpen meg tudta magyarázni. Nincs jogom kritizálni ezeket a szülőket, inkább buzdítani szeretném őket, hiszen talán nem is mindig tudatosítják, hogy a tehetség ajándék, amelyet kötelesség fejleszteni, hiszen semmi sem véletlen, amit kapunk. Bizonyára Campomanes, a nemzetközi szövetség (FIDE) exelnöke is Egyik délután a forduló előtt focizni kezdtek egymás ellen a szlovákiaiak és a csehek. A gyerekek közé beállt az egyik apuka is, a bártfai Ján Kalata, aki veterán futó. Egyszer csak megállt mellettünk egy magas férfi, s rámutatva Kalatára megkérdezte, nem maratoni futó-e. Mindannyian azt hittük, hogy talán már találkoztak erre gondolt, amikor a vb eredményhirdetésén kihangsúlyozta a szülői támogatás pótolhatatlan szerepét. S a világbajnokság legnagyobb ajándéka számomra - természetesen Misi nagyszerű tizenhatodik helyén kívül - épp az volt, hogy szemtől szembe láttam: mi, ott izguló szülők, e téren egyformán gondolkodunk, s miképpen sakkozó gyerekeink egy közösséget alkotnak, mi is - akárcsak a FIDE jelszava hirdeti - egyetlen nagy család vagyunk. Kérdés: mi történne akkor, ha mi is leülnénk sakkozni - gyerkőceink nagy derültségére... valamilyen versenyen, de az idegen nemet intett. Akkor honnan tudta, hogy a mi emberünknek köze van a futáshoz? Elég volt ránéznem. Látni, ahogyan mozog, válaszolta a francia Chris Moulton, a vb egyik hivatalos tolmácsa, majd hozzátette, ő is tizenöt éve fut. Úgy látszik, a maratoni futók mindenhol egymásra találnak... Egymásra talált maratoni futók Kurlo/umkosar Mutasd a májad, megmondom, ki vagy Biológusok egy csoportja azt állítja, hogy a sportolók teljesítménye nem az izmok és csontok edzésétől, hanem a belső szervek tűrőképességétől függ. Véleményük szerint az ember maximálisan csak ötszörösére tudja megnövelni sportolás közben az anyagcserét. Ha valaki képes lenne az említettnél többre, az utcahosszal végezne vetélytár- sai előtt. Ennek tudatában a kutató biológusok javasolták, az élsportolók belső szerveit tüzetes vizsgálatnak kell alávetni, hogy kiderüljön, vajon májuk, veséjük arányosan nagyobb-e, mint egy átlagemberé. Az anyagcsere-tűrőképesség tanulmányozása szerintük sokat segítene a sportorvosoknak, de az egészségügy más területein is. Eltűnik a tízes argentin mez? Darci Sampietro argentin parlamenti képviselőasszony érdekes, ám nem egyedülálló módon kíván örök emléket állítani Diego Maradonának, a dél-amerikai ország nagy népszerűségnek örvendő labdarúgójának. Arra tett javaslatot, hogy a nemzeti hősnek számító játékos válogatottban viselt 10-es mezszámát a jövőben ne használhassák a dél-amerikai ország nemzeti tizenegyének tagjai. Vagyis, egyesült államokbeli mintára, örökre vissza kellene vonultatni az egykor „Isteni Diegónak” nevezett Maradona által viselt tízest. A legnagyobb verekedés Hivatalos mérkőzésen a legnagyobb verekedés 1959- ben, Dél-Amerika huszadik labdarúgó-bajnokságán történt. A brazil-uruguayi találkozó harmincadik percében a brazil Almir beletaposott az ellenfél kapusába, amiért a hátvéd Leiva rögtön törlesztett. Ezután elszabadult a pokol. A huszonkét focista egymásnak rontott, odarohantak a tartalékosok, az edzők, majd fokozatosan a vezetők, sőt az újságírók is. Tíz percen át ütötték-verték egymást. Az összetűzésnek könnyfakasztó gázzal a rendőrség vetett véget. A bíró mindkét csapatból két-két labdarúgót állított ki, és a mérkőzés végéig már kíméletes játék folyt a pályán. A focisták a szabálytalanság apró jelei után is elnézést kértek egymástól, kölcsönösen kínálta egyik a másiknak a je- A hét fotója, avagy a naganói téli paralimpia közeledtének egyik bi- ges üdítőt. Végül Brazília zonyítéka: japán versenyzők készülnek a mozgássérült sportolók győzött 3:1-re. nagy vetélkedésére CTK-felvétel iliflIÉÉBW'l
