Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-14 / 2. szám

b 1998. január 14. Izguló és leselkedő szülőként Cannes-ban, a sakkreménységek legutóbbi világbajnokságán Bábuháború a filmfesztiválok városában Amikor a szülőket és edzőket még nem tessékelték a kordonon kívülre: villogtak a vakuk, elhangzot­tak az utolsó tanácsok. Mészáros Misi (a felvétel bal oldalán) is újabb partijára készült. LamplZsuzsanna __________ Az új évben az ember visszapil­lant, hogy azután előrenézhes­sen. Visszatekintve 1997-re, nagy ajándékként könyvelem el, hogy részt vehettem a Can­nes-ban megrendezett korcso­portos sakkvilágbajnokságon, ahová tízéves Misi fiamat, a ha­zai válogatott tagját kísértem el. Az utazási előkészületek kü­lönösebb izgalom nélkül foly­tak, hiszen Misi a nemzetközi porondon már letette a név­jegyét: az 1997-es frydek- místeki ifjú tehetségek torná­ján, amelyet kis Eb-nek is ne­veznek, korcsoportjában ezüst­érmes lett. Izgulni inkább csak azért izgultunk, hogy a szüksé­ges pénz összejöjjön, mivel épp az anyagiak hiánya miatt nem indulhatott a nyári Európa-baj- nokságon. Hála istennek, sike­rült néhány nagylelkű szpon­zort találnunk. Ezúton is kö­szönjük a polgármestereknek, Dr. Sima Ferencnek, a Fórum Alapítványnak és a többieknek a segítséget. Cannes, a filmfesztiválok váro­sa teljes pálma- és virágdíszben fogadott bennünket, mintha csak egy kora nyári napon ér­keztünk volna december he­lyett. Hogy tél van és közeledik a karácsony, arra csak a több­csillagos szállodák erkélyeit ellepő kitömött Mikulások em­lékeztettek. A rendezők na­gyon kellemes aparthotelben szállásolták el a küldöttsége­ket, maga a verseny pedig a vá­ros másik végén volt, ahová bu­szokkal szállítottak bennünket. Együtt a szlovákiai küldöttség Hogyan zajlik egy világbajnok­ság? Képzeljenek el egy óriási sátorszerű építményt, amely­ben csaknem nyolcszáz ver­senyzőnek „terítenek asztalt” sakktáblával és órával. Ez a sá­tor minden délután három óra­kor megtelik a világ minden tá­járól érkezett tíz-tizenhat éves ifjú játékosokkal és kísérőikkel, kb. tíz percig vakuk villogása, bábeli nyelvzavar és izgalom tölti meg a termet, majd a szü­Csaknem nyolcszáz versenyzőnek „terítettek asztalt” sakktáblával és órával. löket és edzőket kiparancsolják a kordonon kívülre, a gyerekek kezet nyújtanak egymásnak, s néhány pillanatig csak a sakk­órák indítását jelző halk katta­nások hallatszanak... Muzsika ez a sakkozók fülének, mert egy újabb lehetőség kez­dete. Azután jön a többórás harc, amely egyben nagyon ke­mény munka. Az egyik apuka - aki kutató fizikus - mondta, hogy ha szemünk képes lenne meglátni azt a temérdek ener­giát, amelyet a gyerekek a játék közben elhasználnak, akkor napszemüveget kellene visel­nünk, annyira elvakítana a fény. S ez a hatalmas befekte­tett energia leggyakrabban csak a páros egyik tagjának A szerző felvételei hozza meg a győzelmet. Misi a tizenegy világbajnoksági for­dulóból kettőt vesztett el, eb­ből az egyiket egy korábbi vb- érmes FIDE-mesterrel, akivel délután három órától este nyolcig küzdöttek, s végül a fi­am vesztett. Ilyenkor a szív tud megszakadni, de nem a tízéves gyereké. Ő mosolyogva feláll, gratulál az ellenfelének, moso­lyogva odamegy az anyjához, aki majd gyomorgörcsöt kap, s csak annyit mond: „Vesztet­tem. Mikor megyünk vacsoráz­ni?” Ezek a gyerekek ezt is tud­ják... A világbajnokság közösségi él­mény. Különböző nemzetiségű és fajú gyerekek találkozója. A kisebbek még nemigen tudnak egymással beszélgetni, de azt a kérdést, hogy „how many points?” (hány pont?), mind­nyájan megtanulták, és buzgón kérdezgették egymástól. S per­sze figyelik is egymást, hiszen ők valamennyien potenciális sakkvetélytársak, nemzetközi tornákon bármikor találkoz­hatnak. Én, a laikus jókat szó­rakoztam esténként, amikor válogatottunk edzője, Jaromír Bednár elemezte a gyerekek játszmáit, azok pedig csak úgy mellékesen, fejből kiszórtak néhány játszmát, amely saját partijuk mellett megnyerte a tetszésüket, vagy épp ellenke­zőleg, nagy hülyeségnek tar­tották. Feledhetetlen élmény a csapat összetartása is. A gyerekek szurkoltak egymásnak - főleg annak, aki nem jelentett nekik konkurenciát -, s az utolsó na­pon már mindenki izgult Misi miatt, nemcsak azért, mert ő volt a legfiatalabb fiú, hanem azért is, mert akkor már csak ő volt az egyetlen esélyes egy jobb helyezésre. Amikor ez si­került neki, s így egyetlen hét­pontosként ő lett küldöttsé­günk legeredményesebb tagja, mindenki őszintén boldog volt. Én pedig őszintén sajnálom, hogy a többieknek ez nem sike­rült, már csak azért is, hogy ak­kor talán a honi szövetség vál­toztatna a gyereksakkozók iránti mostoha magatartásán. Mint mondtam, a világbajnok­ság közösségi élmény. Beszél­gettem edzőkkel, de főleg szü­lőkkel. Egy üzbég apuka - amúgy üzbég nyelvet és irodal­mat tanít, s amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, rög­tön elkezdett Vámbéry Ármin­ról áradozni, akiről állítólag Taskentben utcát neveztek el - mesélte, hogy csakis a szpon­zornak köszönhetően járhat­nak versenyekre, de olyan tá­mogatójuk van, aki számítógé­pet ajándékozott a kislánynak, amikor országos bajnok lett. Az egyiptomi Dr. Samir Amin kar­diológus tehetősebb polgárnak számít, maga fedezte a kiadá­saikat, s elmondta, hogy bár szereti a munkáját, első a fia, egy gyönyörű kissrác, akivel A tehetség ajándék, amelyet kötelesség fejleszteni. Misi nagyon megbarátkozott. Ha verseny van, becsukja a rendelőt, „mert a gyerek jövője a fontos”. Névrokonunk, a ma­gyarországi Mészáros T. László fotóművész is mindent aláren­del Tomi fia sakkozásának, s még sorolhatnám a szülői ön- feláldozás példáit. Mindezt nem azért írom, hogy di­csérjem magunkat, szülőket, hiszen nem azért áldozzuk fel szabad időnk nagy részét, s nem kevés pénzt, hogy di­cséretben részesüljünk, hanem a nekünk valóban legdrágáb­bak fejlődéséért. Viszont talál­koztam már szülői lustasággal, hanyagsággal, azzal, hogy a gyerekben lett volna kitartás, csak a szülőnek nem volt kedve vinni, támogatni őt, s ezt per­sze kellőképpen meg tudta ma­gyarázni. Nincs jogom kritizál­ni ezeket a szülőket, inkább buzdítani szeretném őket, hi­szen talán nem is mindig tuda­tosítják, hogy a tehetség aján­dék, amelyet kötelesség fej­leszteni, hiszen semmi sem vé­letlen, amit kapunk. Bizonyára Campomanes, a nemzetközi szövetség (FIDE) exelnöke is Egyik délután a forduló előtt focizni kezdtek egymás ellen a szlovákiaiak és a csehek. A gyerekek közé beállt az egyik apuka is, a bártfai Ján Kalata, aki veterán futó. Egyszer csak megállt mellet­tünk egy magas férfi, s rá­mutatva Kalatára megkér­dezte, nem maratoni futó-e. Mindannyian azt hittük, hogy talán már találkoztak erre gondolt, amikor a vb ered­ményhirdetésén kihangsúlyoz­ta a szülői támogatás pótolha­tatlan szerepét. S a világbajnokság legnagyobb ajándéka számomra - termé­szetesen Misi nagyszerű tizen­hatodik helyén kívül - épp az volt, hogy szemtől szembe lát­tam: mi, ott izguló szülők, e té­ren egyformán gondolkodunk, s miképpen sakkozó gyereke­ink egy közösséget alkotnak, mi is - akárcsak a FIDE jelszava hirdeti - egyetlen nagy család vagyunk. Kérdés: mi történne akkor, ha mi is leülnénk sak­kozni - gyerkőceink nagy de­rültségére... valamilyen versenyen, de az idegen nemet intett. Akkor honnan tudta, hogy a mi emberünknek köze van a fu­táshoz? Elég volt ránéznem. Látni, ahogyan mozog, vála­szolta a francia Chris Moul­ton, a vb egyik hivatalos tol­mácsa, majd hozzátette, ő is tizenöt éve fut. Úgy látszik, a maratoni futók mindenhol egymásra találnak... Egymásra talált maratoni futók Kurlo/umkosar Mutasd a májad, megmondom, ki vagy Biológusok egy csoportja azt állítja, hogy a sportolók telje­sítménye nem az izmok és csontok edzésétől, hanem a belső szervek tűrőképességé­től függ. Véleményük szerint az ember maximálisan csak ötszörösére tudja megnövel­ni sportolás közben az anyag­cserét. Ha valaki képes lenne az említettnél többre, az ut­cahosszal végezne vetélytár- sai előtt. Ennek tudatában a kutató biológusok javasolták, az élsportolók belső szerveit tüzetes vizsgálatnak kell alá­vetni, hogy kiderüljön, vajon májuk, veséjük arányosan nagyobb-e, mint egy átlag­emberé. Az anyagcsere-tűrő­képesség tanulmányozása szerintük sokat segítene a sportorvosoknak, de az egészségügy más terü­letein is. Eltűnik a tízes argentin mez? Darci Sampietro argentin par­lamenti képviselőasszony ér­dekes, ám nem egyedülálló módon kíván örök emléket ál­lítani Diego Maradonának, a dél-amerikai ország nagy nép­szerűségnek örvendő labdarú­gójának. Arra tett javaslatot, hogy a nemzeti hősnek számí­tó játékos válogatottban viselt 10-es mezszámát a jövőben ne használhassák a dél-ameri­kai ország nemzeti tizenegyé­nek tagjai. Vagyis, egyesült ál­lamokbeli mintára, örökre vissza kellene vonultatni az egykor „Isteni Diegónak” ne­vezett Maradona által viselt tízest. A legnagyobb verekedés Hivatalos mérkőzésen a leg­nagyobb verekedés 1959- ben, Dél-Amerika huszadik labdarúgó-bajnokságán tör­tént. A brazil-uruguayi talál­kozó harmincadik percében a brazil Almir beletaposott az ellenfél kapusába, amiért a hátvéd Leiva rögtön tör­lesztett. Ezután elszabadult a pokol. A huszonkét focista egymásnak rontott, odaro­hantak a tartalékosok, az edzők, majd fokozatosan a vezetők, sőt az újságírók is. Tíz percen át ütötték-verték egymást. Az összetűzésnek könnyfakasztó gázzal a rend­őrség vetett véget. A bíró mindkét csapatból két-két labdarúgót állított ki, és a mérkőzés végéig már kíméle­tes játék folyt a pályán. A fo­cisták a szabálytalanság apró jelei után is elnézést kértek egymástól, kölcsönösen kí­nálta egyik a másiknak a je- A hét fotója, avagy a naganói téli paralimpia közeledtének egyik bi- ges üdítőt. Végül Brazília zonyítéka: japán versenyzők készülnek a mozgássérült sportolók győzött 3:1-re. nagy vetélkedésére CTK-felvétel iliflIÉÉBW'l

Next

/
Thumbnails
Contents