Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-01-14 / 2. szám

Kultúra 1998. január 14. Cseh Tamás indiánregényt írt. Kormos István unszolására született a könyv. A zavar enyhe pírja „Nem sok embernek mutattam meg...” Juhász Katalin _____________ Le gutóbbi kassai fellépése előtt nem zenéről beszélgettünk Cseh Tamással. A népszerű elő­adóművész úgy döntött, megje­lenteti huszonhét évvel ezelőtt írt könyvét, melyet Kormos Ist­ván unszolására vetett papírra és saját maga illusztrálta. A bu­dapesti Fókusz könyváruház statisztikája szerint jelenleg ez a könyv vezeti az eladási listát. Az indiánokhoz fűződő vonzal­ma eddig csak szűk körben volt ismeretes. Nincs olyan érzése, hogy túlságosan kitárulkozik? Talán igen. De most már késő bánat. A Hadiösvény egy hu­szonnégy éves koromban írt ro­mantikus indiántörténet, a múlt században játszódik Yellow­stone környékén, a sioux indiá­nok bölcsőhelyén. Műfaját te­kintve a Cooper- és May Károly- regényekkel rokon, tehát ennek alapján senki nem gondolhat ar­ra, hogy én az indiánok kultúrá­jával ilyen bensőséges viszony­ban vagyok. Viszont a könyv Az indián azt szok­ta mondani: „Nem adható el a föld, amin az ember jár.” kapcsán óhatatlanul szóba ke­rül ez a dolog is, és ennek nem igazán örülök, mert bizony kissé meggondolatlanul cseleked­tem... Az indián azt szokta mon­dani: „Nem adható el a föld, amin az ember jár.” Én most egy belső, lelki kincsemet tettem közprédára, igaz, hosszú kiadói rábeszélésre. Annak idején senki sem próbál­kozott „rábeszéléssel”? Nem sok embernek mutattam meg. Egyikük Kormos István volt, akit akkoriban atyai bará­tomnak mondhattam. Tulaj­donképpen ő volt az, aki egy vázlat alapján azt tanácsolta, ír­jam meg az ötleteimet regény formájában. Nem azt mondom, hogy „felkarolt” engem, mert hisz nem voltam író, de elhatá­rozta, hogy márpedig ezt a fiút ő írásra fogja szoktatni. Hónapról hónapra rákérdezett, hogy ha­ladok, aztán egyszer csak el­kezdtem dolgozni rajta, és foko­zatosan a mániámmá vált. Két éven keresztül írtam, 1968-tól 70-ig. Aztán ő elvitte a Móra ki­adóhoz, ahol ki is adták volna, ha átírom a befejezést happy end-re. Gondolom, erre nem volt hajlan­dó, ezért nem jelenhetett meg a könyv. Így van. Ez ugyan nem volt tuda­tos, de 1968-ban egy korombeli magyar fiú nem hiszem, hogy győzelemmel végződő könyvet tudott volna írni. Hiszen akkor szálltuk meg Csehszlovákiát, és ez iszonyatos szégyent, dacot, elkeseredést váltott ki az értel­miség körében. Nem akarom belemagyarázni, hogy ezért nem győzött az én indiánom, de a keserűség valahogy a levegő­ben volt. Aztán elfelejtettem az egészet, albérletből albérletbe költöztem, és ez a paksaméta jött velem, valahogy soha nem dobtam ki. Nemrég egy könyv­kiadással foglalkozó barátom fedezte fel, majdnem úgy, mint annak idején Kormos István. Addig piszkált, míg újra elővet­tem, újra beleszerettem. Kijaví­tottam a gyermeteg nyelvtani és stilisztikai hibákat, és néprajzi szempontból is pontosítottam pár helyen, például a dakota ki­fejezéseket lakota nyelvűekre cseréltem, hiszen a lakota egy sioux nyelvjárás. Volt Önben valamiféle ismeret­terjesztési szándék? Egy kicsit igen. Nagyon bosz- szantó, hogy a mai emberek olyan keveset tudnak erről a mérhetetlenül gazdag és érde­kes kultúráról. Az a fiatal, aki el­olvassa a könyvet, és két napig nem a Nintendót nyomogatja, hű képet kap a múlt századi in­dián életmódról, arról, hogy ezek az emberek micsoda har­móniában éltek a természettel. „Minden a rokonom” - mond­ták, és igazuk volt. Csak akkor öltek állatot, ha szükségük volt rá, csak akkor rúgtak arrébb egy követ, ha nagyon az útjukban volt, és csak akkor beszéltek, ha volt mondanivalójuk. A fehér embert „fecsegő”-nek hívták, nem értették, miért karattyol ál­landóan, ahelyett, hogy a dolgát tenné. Olyanok voltak, mint az a magyar paraszt bácsi, aki nem érti, miért rohangál, hadoná­szik, harsog az a sok városi. Száz évvel ezelőtt egy öreg törzsfő­nök mondta a következőt: „Majd ha megmérgeztétek az összes folyót, kivágtátok az ösz- szes fát és kifogtátok az összes halat, akkor fogjátok megtudni, hogy a pénz nem ehető.” Sietek leszögezni, hogy nálam ez nem zöldmánia vagy természetvédő póz, én a lelkületűket szeretem. Milyenek voltak a szakmai kriti­kák? „Irodalmi” kritikát még nem na­gyon kaptam, hálás is vagyok, amiért megkíméltek. Tudom, hogy ez egy magas labda azok­nak, akik belém akarnának köt­ni. De most már mindegy, válla­lom érte a felelősséget, alkalma­sint a szégyent is, ha rám pirít egy-egy író barátom, amiért be­leütöm az orrom az ő dolgukba. Eddig azonban úgy tűnik, az írók megbocsátóak. Én nem az irodalomba akartam betörni, csak egy régi apró gyöngyömet gurítottam el. Aki felveszi, az vagy gyönyörködik benne, vagy eldobja. Kik vásárolják a regényt? Ugyanazok, akik a lemezeit is? Még nem tudom, de nagyon kí­váncsi vagyok rá! Akik a dalai­mat szeretik, valószínűleg ezt is megveszik kedves kíváncsiság­ból. Ez nagyon érdekes és tanul­ságos dolog lesz az életemben. Emlékszem, amikor Bereményi annak idején kipirult arccal ha­donászott első kötetével. Az én arcom is piros most, de ez a za­var pírja. Eddig csak olyat csi­náltam, amiről tudtam, mi lesz a vége, most először léptem isme­retlen talajra. Heti kultúra Könyvespolc Winter Lajos: A mankótörő Egy kapitalista önvallomása A hatvanas évek Pöstyénjében üdülő elegáns külföldiek gyakran láthattak a Vörös­torony környékén egy rozsét szedő idős emberpárt. Az ide­gen, vagy a város ifjú lakója nem is sejthette (honnan is tudta volna?), hogy a botra tá­maszkodó rokkant öregember nem más, mint Winter Lajos, a világhírű fürdő alapítója, megálmodója és megépítője. Hiszen az általa emelt pompás épületekből, palotákból kitil­totta, őt magát a névtelenség arctalanságába száműzte vagy egyszerűen bolondnak tartotta a kommunista hata­lom. Művére kezet emelt, őt magát a puszta megélhetésért folytatott önemésztő küzde­lemre kényszerítette. Vajon ki tudja, hogy a káprázatos palo­táknak, melyekben ma a poli- rikai és társadalmi elit emel pezsgőspoharat, vagy fogad külföldi államfőket, hogy en­nek a miliőnek, amely hal­vány árnyéka a háború előtti­nek, a Winter család volt a megteremtője? Vajon van-e fogalmuk róla Pöstyén mai urainak, tulajdonosainak és haszonélvezőinek, a szlováki­ai társadalomnak, hogy ki volt Winter Lajos? Ezekre a kérdé­sekre ad választ ez a vékony kötet, Winter Lajos önéletraj­za, amely halála után harminc esztendővel nyújt kései erköl­csi rehabilitációt a zseniális fürdő- és városépítőnek. A tör­ténet valamikor a múlt század végén kezdődik, amikor Winter Sándor, Winter Lajos apja bérbe veszi az Erdődyektől Pöstyén fürdőt, amely akkor egy alig ismert, eldugott sárfészek volt... (Méry Ratio) Budapesten épül a Nemzeti Budapesten az elsőként kijelölt városligeti helyszín után má­sodszor is megkezdődött az új Nemzeti Színház építése. A szín­ház alapkövét 1998 márciusában helyezik el az Erzsébet téren. A tervek szerint 2000 őszén adják át az épületet rendeltetésé­nek. V. Paizs Gábor Regény A lacsony színvonalú né­ger főiskolákon végez­ték el tanulmányaikat, ahol úgy osztogatták a diplomákat, mint az emlékkalen­dáriumokat. Sokan súlyos nyelv­tani hibákat követtek el, akár be­széltek, akár írtak, és nem is tud­tak róluk. Soha életükben nem hallottak klasszikus hangver­senyt, és csak egyetlen könyvet ismertek: a bibliát. Egyforma ér­zésekkel eltelve álltak most egy­más mellett, és látták, hogy az osztályok csaknem üresek, hogy nincs, akit taníthatnának. Tud­ták, hogy nemsokára megjönnek a néger gyerekek... dehát akkor megint csak néger gyerekeket fognak tanítani, csak éppen fehér iskolákban. így valahogy látták most a dolgot képzeletükben, és szorongás fogta el őket. Bizony­talanul nézegettekjobbra-balra, látták, hogy a néger iskolák be­rendezése mennyivel silányabb annál, ami itt körülvette őket, mindent megcsodáltak és nem mertek bemenni új osztályaikba. Harvey Allexander ezalatt kint állt az iskolája bejárata előtt, és nézte, hogy a sárga autóbuszok­ból hogyan tódul ki a fekete ifjú­ság. Mint mindig, most is csörge­tett valamit a zsebében, felső fog­sora hézagai között nyálat eresz­tett ki és szívott vissza ajkai kö­zött, a nyelvét használva segítsé­gül. Megszokta, hogy fekete ka­tonáknak parancsoljon, tisztában Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 29. rész volt vele, hogy mit tudnak és fő­ként, hogy mit nem tudnak. Szí­vesen mesélt anekdotákat róluk fehér tiszttársainak, és többször is elmondta, hogy ha egy távíró­oszlopon meg kell javítani vala­mit, akkor ő demokratikusan mindig egy fehér meg egy fekete katonát bíz meg ezzel a feladat­tal; a fehéret, hogy kijavítsa a hi­bát, a feketét, hogy fehér bajtár- sától elhessegesse a szúnyogo­kat. Harveynek ma más gondja is volt, mint a többi lamingtoni fe­hér iskolaigazgatónak. Ezekben a percekben azok is ott álltak az is­koláik előtt és nézték, hogyan tó­dulnak be az ajtókon a fekete ta­nulók a legkisebbektől a nagy ka­maszokig. Némelyikük olyan megdöbbentőnek érezte ezt a lát­ványt, mintha a saját kutyái és macskái, amelyeknek ételmara­dékokat szokott dobálni az asztal alá, hirtelen a hátsó lábukra áll­nának, aztán melléjük ülnének az asztalhoz, és beszélgetni kez­denének velük. De Harvey ma Bennetre gondolt, fiatal unokafi­vérére, aki Bostonból visszatért Lamingtonba és tanítói állásért folyamodott az egyik itteni elemi iskolában. Bennet jelenléte min­dig nyugtalanította, már fiúkorá­ban is ideges lett, valahányszor érintkezésbe került vele. Bennet szűkszavú el-elgondolkozó fiatal­ember volt, szerette a könyveket, a klasszikus zenét és csupa olyan dolgot, amit egy vérbeli déli em­ber ellenszenvesnek érzett. Soha­semjátszott katonásdit vagy cowboyosdit, kapszlis pisztolyok helyett karácsonyra könyveket és gramofonlemezeket kapott aján­dékba. De kényes vagy gyáva nem volt, ezt Harveynek el kellett ismernie. Bennet ereiben annyi Allexander-vér keringett, hogy híres ősei közül bármelyik szíve­sen tette volna a vállára a kezét, mondván: That’s my boy. Voltak közöttük szenátorok, egy dél- carolinai kormányzó, két tábor­nok és még egy sor más neveze­tes ember; érdemeik az Újvilág történetének kezdeteiig nyúltak vissza, amikor Amerika még csak egy óriási vadon volt tizenhárom brit gyarmattal, amelyek csak ké­sőbb váltak önálló államokká. Bennet örökölte ősei intelligenci­áját és azt a képességet, hogy má­sok fölé emelkedjen, parancsol­jon nekik, vezesse őket, élükön álljon. Ha akarta volna, a mai időkben is sokra vihette volna, de nem akarta, fékezte magában a becsvágyat, szándékosan háttér­ben maradt, mert így érezte jól magát. H arvey büszke volt az őseire, Bennet számá­ra csaknem közönyö­sek voltak; nem szó­rakoztatta a lapozgatás a családi krónikában, mint Harveyt. Harvey Modem Hamletnek tar­totta Bennetet; azok közé a mai fiatalemberek közé sorolta, akik mindig mindent kritizálnak, amit az előző nemzedék véres erőfe­szítéssel felépített és szentnek tartott, akik mindent boncolgat­nak és szétszednek, és ha végre elhatározzák magukat valamire, akkor előbb hinniük kell a céljuk­ban, de aztán mindenáron el akarják érni, még ha az a cél min­den erkölcsi szabállyal és szokás­sal ellentétben állna is. Bennet még mindig nem vitte semmire se, noha már huszonhét éves volt; szüntelenül kutatott valami után, amiben hinni tudna, ami­ben támaszt találna, de sehogyse talált ilyesmit. A levegőben tapo­gatózott, váltogatta a főiskolákat odafönt északon, némelyiken ta­nított is, de Harvey szerint nem volt senki és semmi, semmit sem ért el, és még titulusa se volt. Mostani kurta-furcsa elhatározá­sát, hogy ennek a kis dohányvá­roskának valamelyik elemi isko­lájában fog tanítani, akár tornát is, senki sem tarthatta meglepő­nek. Minden bizonnyal olvasott valamit Lamingtonról, mire ösz- szecsomagolta a holmiját és ide­utazott, hogy saját szemével lássa és saját bőrén tapasztalja a város problémáit. Mindig mindent a maga tapasztalatai alapján akart megismerni, nem hitt senkinek, semmit sem tartott magától érte­tődőnek, talán még a sokezer éves kínai közmondásokat sem. Azt is kipróbálta, hogy mit jelent amerikai katonának lenni Viet­namban, de Harveyvel sohasem beszélt erről. Vietnamban kerül­ték a találkozást, egyszer messzi­ről látták egymást, de nem is kö­szöntek egymásnak, csak éppen meglepődtek, mintha egyikük valakire emlékeztetné a másikat. Vietnamban olyasvalami ment végbe, amit Bennet a saját bőrén akart kitapasztalni, és most a szü­lővárosában történik ilyesmi, ezért utazott ide. Az, hogy ő, Harvey is itt él, alighanem kelle­metlen volt Bennetnek, de ez el­len nem tehetett semmit. Úgyse marad itt sokáig, sehol sem tu­dott hosszabb ideig megmarad­ni; ha majd megtudja, mi törté­nik itt, megint visszamegy Bos­tonba. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents