Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-04-29 / 17. szám

12 1998. április 29. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Amistad Második dinófilmje. Az elve­szett világ után Steven Spielberg komoly témájú, kosztümös történelmi filmet forgatott. Talán rosszindula­tú a feltételezés, hogy min­den idők egyik legsikeresebb rendezője „koreográfiára dol­gozik”: egy lépés a kasszasi­kerért, egy lépés a szakmai elismerés felé. A Schindler listájával Spielberg bebizo­nyította, hogy az emberi szenvedés, a kiszolgáltatot­tak mellé álló hősök ábrázo­lásához is van tehetsége. Ezt a témát találta meg az Amistad történetében is. 1839 nyarán Amerika partja­inál kikötött az Amistad nevű spanyol hajó, fedélzetén öt­venhárom Afrikából elhur­colt emberrel, akik megsza­badulván láncaiktól, megöl­ték a legénység nagy részét. Az amerikai hatóság azonnal börtönbe zárta az afrikaiakat. A közvélemény két pártra - a rabszolgaság intézményének híveire és ellenzőire - sza­kadt. A hosszadalmas jogi procedúra során a vádlottak védőjének azt kellett bebizo­nyítania, hogy a zendülők nem rabszolgaként kerültek Amerika földjére, hanem mint szabad embereket hur­colták el őket hazájukból. A per kimenetele nem csupán az ötvenhárom ember sorsát döntötte el. Politikai nézetek, ideológiák ütköztek, a leg­alapvetőbb emberi jog, a sza­badság forgott kockán... A ki­tűnő színészi alakítások (Anthony Hopkins, Matthew McConaugheney) ellenére is nagy feladatot ró a nézőre az Amistad két és fél órája. A kezdeti sodró tempót a hosz- szú bírósági szócsaták igen­csak lefékezik. Heti hír Seagal, a megvilágosodott A buddhizmus iránt számos holywoodi nagyság érdeklő­dik, közülük nem egy - Richard Gere, Harrison Ford - a keleti vallás hívének vallja magát. Ám azt egyedül a népszerű akciósztár, Steven Seagal mondhatja el magáról, hogy egy évszázad­okkal korábban élt tibeti lá­ma reinkarnációja. Nem is akármilyen lámáról, Chung- rag Dorjéről van szó, aki terton volt, vagyis „kincske­reső”. (A tertonok a legenda szerint különleges jógatudo­mányuknak köszönhetően képesek a hegyek mélyébe hatolni, vagy jeges vizű ta­vakba merülni, hogy szent tárgyakra bukkanjanak.) Seagal „spirituális címét” ta­valy februárban az egyik észak-indiai kolostorban hozták nyilvánosságra. E be­jelentés a himalájai buddhis­ták körében óriási felháboro­dást váltott ki. Az Interneten a nyugati buddhisták tilta­koznak, mondván, hogy a karatesztár nyilvánvalóan pénzért vásárolta a megtisz­telő címet. Penor Rimpochét, a tibeti buddhista iskola ve­zetőjét Seagal hívta meg az Egyesült Államokba. Ő volt az, aki felismerte a sztárban a hajdani mestert. Mint állít­ja, ez spontán felismerés volt. Ezzel szemben egyesek tudni vélik, hogy Rimpoche kolostora némi készpénzjut­tatásban részesült a „megvi­lágosodott” harcművész ré­széről. Erre persze senkinek sincs bizonyítéka. Ám az tény, hogy a sztár legutóbbi indiai útja során furcsán vi­selkedett: fekete selyemöltö­zetben - fegyveres testőr kí­séretében - ellátogatott a szent helyre, ahol Buddha megvilágosodott, és ott ál­dásosztó pózban fotóztatta magát. Mario Vargas Llosa: „Olyan világban élünk, amelyben nem az önmérséklet a norma.” Észérvekkel küzdeni „A skizofrénia a közlés vágya” Archív felvétel Mario Vargas Llosa, a spanyol nyelvű irodalom élő klassziku­sa. Az Európa Könyvkiadó gon­dozásában most jelent meg leg­újabb regénye, a Don Rigoberto feljegyzései. Rosa Montero in­terjúja - amelyet rövidítve adunk most közre - a mű spa­nyol nyelvű kiadása alkalmá­ból, az El Paisban jelent meg. Ön gyakran emlegeti az írás nehézségeit. Mint aki fél tőle... Mindig, írás közben mindig fé­lek, bizonytalan vagyok, és ret­tenetesen szorongok, ugyan­úgy vagy talán még jobban, mint amikor az első történetei­met írtam. Végső fokon minden író a saját világát írja meg, de önnél ez különösen szembeötlő. Min­den regényének - eltekintve néhány kivételtől, mint, mond­juk, a Háború a világ végén - nyilvánvaló köze van a valódi életéhez. Igen. Azt hiszem, minden író így van ezzel, csak talán burkoltabb és kevésbé összefüggő formá­ban, de amit megírsz, az a saját memóriád, a saját emlékeid... Van néhány személyes dolog, ami jobban foglalkoztat, és az írásaim kiindulópontja lesz. Nabokov azt mondja az önélet­rajzi könyvében, hogy amint múltja egy szeletét, részletét beleírta egy művébe, máris tö­rölte onnan. Mert megszűnik az övé lenni, űr támad utána. No igen, ha megírsz valamit, az önállósul, és te is függetlenülsz tőle valahogy. Még nagyon sze­mélyes, meghitt dologból is le­het köztulajdon. De akkor önre ez felszabadító- lag hat. Persze. Katarzis. Ami velem a katonai főiskolán történt, ahol nagyon rosszul éreztem ma­gam, az igazán fájdalmas ta­pasztalat volt, és miután megír­tam A város és a kutyákat, amely erre épül, ez az emlék gyakorlatilag megszűnt, termé­szetesen és teljes távolságtar­tással nyúlok vissza hozzá. És ez történt minden személyes ta­pasztalatommal, amit regény­anyagként hasznosítottam. Mondhatni, kiírja magából a fájdalmat... Van így, előfordul. De nem az enyhülést keresem, a legkevés­bé sem ez a célom, mégis ez a vége. És ami engem illet, két­ségtelen, hogy a legrosszabb él­ményeim hatnak a legterméke­nyítőbben a képzeletemre. Nem a legjobbak. Ott őrzöm őket az emlékezetemben, de irodalmilag kevésbé hatnak rám. Bataille tétele szerint az irodalom a rosszról, vagyis a negatívról, a sérelmeidről, a csalódottságodról szól. Ha jól tudom, irodalmilag még nem szabadította fel magát az önnek rendkívül fájdalmas és mély sebeket okozó élmény, az apjával való kapcsolata alól. így igaz, regény útján nem. A Hal a vízben című emlékirat­ban beszélek erről a nagyon ne­héz kapcsolatról... Talán mert még most is fáj annyira, hogy valamiféle gátlást érezzék ma­gamban azzal szemben, hogy regénnyé alakítsam. Nem gon­doltam erre, de nagyon is lehet­séges. Ez életem legfontosabb kapcsolata, ez határozott meg legerősebben. A Hal a vízben című művében van egy elképesztő rész. Leírja, hogyan verte össze az apja min­den ok nélkül. És hozzáteszi: „Miközben vert, teljesen kifor­dultam magamból, a rettegés­től többszörösen megalázkod­tam előtte, és összetett kézzel rimánkodtam a bocsánatért. De ez nem nyugtatta meg. To­vább ütlegelt (...) Amikor befe­jezte, és be tudtam zárkózni a szobámba, nem az ütések, ha­nem az önmagam iránti düh és undor - hogy annyira féltem tő­le, és így megalázkodtam előt­te - volt az, ami csendes sírás­sal ébren tartott.” Azt hiszem, sose éreztem félel­met, mielőtt őt megismertem. Ő volt az első ember, akitől retteg­tem, olyan rettegéssel, amely so­se múlt el. Még akkor se, amikor én már felnőtt voltam és ő öreg, és nagyon távoli kapcsolatban álltunk. Engem akkor is rettene­tesen elbátortalanított, főként a tekintete. Mindig előttem van ez a kicsit merev, kicsit sárgás te­kintet, amely megbénított, és azt hiszem, alapvetően meghatáro­zott. Más értelemben biztos, hogy ennek a kapcsolatnak kö­szönhetem a hivatásomat, mert nem lett volna bennem ennyi ki­tartás, ha... Ha nem az apja ellen írt volna? Úgy van. Ha nem éreztem vol­na, hogy ezzel szembefordulok apámmal, hogy dühítem vele, hogy' fájdalmat okozok neki. Mivel ő megvetette az írást, az írás a neki való ellenszegülés módszere lett. Gyáva dolog, de azért módszer... Egyszer külö­nös dolog történt velem: volt egy színész, akit ki nem állhat­tam, egyetlen filmjét sem tud­tam megnézni. És akkor azt mondja nekem valaki: nézd meg jobban, nem apádra ha­sonlít? Curd Jürgens volt az, emlékszik rá? Az apja több mint tíz éve ha­lott. Úgy tudom, nem békültek ki. Sajnálja? Hát nézze... Bizonyos mértékig igen, mert élete utolsó éveiben tett néhány gesztust - ami, fö­lényes, rátarti lévén, teljesen idegen volt a természetétől, de azért megtette őket - és én ezekre nem válaszoltam. Ez va­lami nálam erősebb dolog volt, képtelen voltam legyűrni, túl sok volt bennem a harag és... Igen, valójában sajnálom. Azt hiszem, nem voltam valami nagyvonalú. De egy regénnyel még mindig válaszolhat neki. Egyszer tet­szése szerint újraírhatja ezt a történetet. Ki tudja? Ki tudja? Azért mondom, mert valójában az írás a kárpótlás egyik for­mája. Élete első tíz évében ki­rály volt otthon, aztán hirtelen mindent elveszített. Igen, persze. A boldogságot, az ártatlanságot. Elkényeztetett gyerek voltam, mindenki ked­vence. És akkor ott van a viszo­nyod édesanyáddal, amely szinte házastársi kapcsolat, és ez apám megjelenésével egy­szer csak elveszik, megszakad. És jön a rettegés, a gonosz, aki üvölt, ver és kiebrudal. Igen, elég szokványos, de mégis ez a valóság. Közhelyszerű, de igaz. Ami engem illet, teljesen vi­lágos: tízéves koromnál húzódik ez a sérelmi választóvonal, on­nan kezdve teljesen más vagyok. És úgy vélem, enélkül a műveim sem érthetők. Puccinihoz kevés a hangja. Kicsi, vékony, könnyű orgánum, nem esemény. Mikrofon nélkül nem érne semmit. Andrea Bocelli megjelentette első operaalbumát Fáy Miklós ________________ Ut olér minket a nagyvilág. Ér­dekes látni, hogyan válik vi­lágjelenséggé, ami nálunk már régóta szokásban volt. A magyar zenei közönségnek volt egy különlegessége: telje­sen függetleníteni tudta lelke­sedését a zenei teljesítmény­től. Mindegy volt, hogy a ze­nekar, a zongorista hogyan játszott, az énekesnek mi jött elő a torkából, ha volt neki személyes varázsa, volt a mű­vészetének valami hitele, mi imádtuk. A világ lassan megkezdte a fel­zárkózást. Jött David Helfgott, a lelkileg sérült ausztrál zon­gorista, akiről a Shine című film szólt. A film után megkez­dődött David Helfgott másod­virágzása, egymás után jelen­nek meg a lemezei annak elle­nére, hogy a valamikor figye­lemre méltónak mondott tech­nikája igencsak megkopott, és egy kétpercesnél hosszabb da­rabot képtelen folyamatosan eljátszani. A koncertjei telt há­zasak, az emberek lélegzet­visszafojtva bámulják, szur­kolnak neki, hogy sikerüljön átküzdenie magát a buktató­kon. Többé-kevésbé sikerül neki. A kritika őrjöng, tombol, felháborodik, ami senkit nem érdekel, a következő koncert­re már hónapokkal előbb elad­nak minden jegyet. Michael Bolton, a popsztár so­káig titokban tartotta szenve­délyét, az operaéneklést. Ope­raalbumának megjelenése alapján azt kell mondani: nem csoda. Valósággal elvonítja az áriákat. De sikeres. Nagy tele­víziós show-k sztárvendége, mindent megkérdeztek már tőle, csak azt nem, hogy őt magát nem idegesíti-e a saját hangja. Harmadiknak ott van Andrea Bocelli, az olasz. Nem most jelent meg, hanem már jó néhány éve, föllépett Pavarotti egyik jótékonysági koncertjén. Kedves volt, sze­rény, rokonszenves, kellemes volt a hangja, amelyet a hírek szerint Franco Corellinél kép­zett. Az ember hitte is meg nem is, Corelli a legtechni­kásabb tenoristák közé tarto­zott, Bocelli viszont énekelni nem nagyon tudott, képes volt viszont rokonszenvet kelteni maga iránt, az ember óhatat­lanul arra gondolt, hogy mi fog történni egy vak énekes­sel, aki sohasem léphet szín­padra. A dolog aztán megol­dódni látszott, Bocelli elkez­dett olasz dalokat, slágereket énekelni, szépek voltak a me­lódiák, nagy volt a siker, a Con te partiro akkora világszám lett, hogy még Zámbó Jimmy is előadta, a példányszámok (persze nem Jimmy előadásá­ban, hanem az eredeti válto­zatban) magasan millió fölé kúsztak. Most megjelent Bocelli első árialemeze. Nem valami nyamvadt kiadónál, hanem a Philipsnél. Mintha azt akarnák sugallni, hogy vegyük komo­lyan ezt az embert. Legalább mi vegyük komolyan, ha nekik nem sikerült. Lagymatag a kí­séret, mindenféle zajok ma­radtak a zenekari szólamok között, kapkodó a munka, fel­színes a végeredmény. Bocelli programja viszont olyan, mint egy igazi tenoristáé, jól ismert számok mellett elhelyezett egy részletet a Bohémélet kevéssé híres, Leoncavallo által írt vál­tozatából, meg ott a legendás Pavarotti-szám, a kilenc cés ária Az ezred lányából. Csak igazi hang nincs. Kicsi, vé­kony, könnyű orgánum, nem esemény. Mikrofon nélkül nem érne semmit. Nem panaszként mondom, nem is valami nagy leleplező szándékkal. Jó volna, ha a kö­zönség különbséget tudna ten­ni a zenei teljesítmények kö­zött, de süssön csak a nap ezekre a remélhetőleg derék emberekre. Az egyetlen, amit nem értek, hogy miért éppen ők tudják felkelteni az érdek­lődést maguk iránt. Nyilván vannak a világban igazi tehet­ségek, akik éveket dolgoztak adottságaik kifejlesztésén, és lett belőlük képzett énekes vagy zongorista. Miért nem kellenek ők senkinek? Unal­masak, szürkék, érdektelenek? Mi lesz így velünk?

Next

/
Thumbnails
Contents