Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-04-29 / 17. szám

Modern élet 1998. április 29. 5 Csakis a „tisztákat“ vették maguk közé, azokat, akik engedelmeskedtek Paradicsom helyett pokol Előállítható-e a fasiszta? A kételkedőket elítélték, nyilvánosan kipellengérezték Archív felvétel A vörös Kína másik arca Miron Zelina ________________ Fo lytatás az előző számból Mr. Ross órái minden esetben jel­szavakkal kezdődtek és végződ­tek, s a fegyelem, mozgalom, egyesület, egység, akció szavak jelentését elemezték. A tanár megkérdezte tanítványaitól, hogy érzik magukat, azok pedig így feleltek: „Még soha nem érez­tem magam így! Az utóbbi hetek­ben mintha kicseréltek volna! Erősebbnek érzem magam! Még egyetlen alkalommal sem tud­tunk olyan sok mindent elvégez­ni, mint most!“ Az osztály leg­gyengébb tanulója megszólította tanárát: „Ross úr, lehetnék a segédje?“ És az osztály legelma­radottabb tanulójából a Hullám legfanatikusabb támogatója lett. Csak egyetlen tanuló, az osztály legjobb diákja, egy lány kezdett kételkedni abban, jó-e az, ami velük az utóbbi időben történik. Kételyeit megosztotta a szülei­vel, mire ők is nyugtalankodni kezdtek. Otthon így számolt be a történtekről: „Ott már nem mi vagyunk! Már nem saját akara­tunk szerint viselkedünk, nem azt mondjuk, amit valójában gondolunk! Félelemben élünk, félünk, hogy megbontjuk a moz­galom egységét, tartunk a többi­ek haragjától, félünk Ross úr rosszindulatától!“ A gyerekek tudata elleni hadviselés további szakaszában Ross tanár úr elő­adást tartott az „Aki nincs ve­lünk, az ellenünk van!“ témáról. A diákok ezek után kezdték megkülönböztetni a .janicsárokat“, a ké­telkedőket, azokat, akik másképp meré­szeltek gondolkodni, akik kétségbe merték vonni a mozgalom el­veit. Ezeket Ross ta­nár úr óráin elítélték, nyilvánosan kipel­lengérezték. Más osz­tályokban, iskolák­ban, a városban kam­pányt szerveztek a HULLÁM mozgalom taglétszámának gyarapítására. De nem vettek maguk közé bár­kit. Kidolgozták az alkalmasság pontos feltételeit. Csakis a „tisztákat“, a legerősebbeket, azokat vették fel tagjaik közé, akik alávetették magukat a moz­galom fegyelmének és törvénye­inek. A belépőknek fogadalmat kellett tenniük, és hallgatást, ti­toktartást kellett fogadniuk. Ek­kor azonban már a tantestület is figyelmeztette a kísérletező ta­nárt, hogy túl messzire merész­kedett, követelték, hogy fejezze be a dolgot. A diákok viszont már egyedül kezdeményeztek: röplapokat adtak ki, amelyek­ben a többieket a Hullám kedve­ző hatásáról igyekeztek meg­győzni. Az osztály legjobb tanulója cik­ket írt a Hullám ellen, de az iskolai lap fő- szerkesztője elutasí­totta, megtagadta a cikk megjelenteté­sét, és közölte, hogy ebben a lapban nem jelenhet meg a Hul­lám ellen semmiféle írás. Az említett cik­ket végül egy másik lap jelentette meg, amiért az osztály többi tanulója elítélte a szerzőt, és titokban fi­gyelni kezdték őt. Ezt a kislányt a mozgalomról szóló vita hevében barátja fizikaüag bántalmazta. Ekkor döbbent rá, mit is tett, és ettől kezdve a kislány mellett állt. Amikor a tantestület sürgetése már nagyon erélyes volt, Ross ta­nár úr megígérte, hogy kísérletét lezárja, de úgy, hogy a tanulók­nak olyan tanulságul szolgáljon, amit soha el nem felejtenek. Ér­tesítette az osztályt, hogy pénte­ken, 17.00 órakor a tornaterem­ben a Hullám mozgalmának kongresszusát tartják. Arra kér­te tanítványait, hogy készítse­nek el erre az alkalomra min­dent, állítsanak őrséget, és ne engedjenek be senkit, aki nem tartozik a mozgalomhoz. Meg­ígérte, hogy a kongresszuson maga a vezér fog beszédet mon­dani. A tanulók javaslatára min­den tag szürke ingben, „Hullám“ feliratú karszalaggal jelent meg az összejövetelen. Pénteken a tagok gyülekezni kezdtek. A tornaterem megtelt, a bejáratnál őrség, mindnyájan egyenruhában. Jelszavakat skandáltak, durván elbántak mindazokkal, akik be szerettek volna jutni, de nem voltak a mozgalom tagjai. A tanár a se­gédeivel együtt az emelvényen foglalt helyet. Bekapcsolták a televíziót, de sokáig senki sem mutatkozott a képernyőn. A tö­meg ordítani kezdett: „A vezért akarjuk látni! Szóljon a vezér!“ Amikor a tombolás a tetőfokára hágott, a képernyőn megjelent Hitler, amint beszédet mond egyenruhába öltözött, karszala­got viselő jelszavakat üvöltő ki­szolgálóinak. A jelenet sokkoló- an hatott. A tanár csak hosszú csend után szólalt meg: „Sem­milyen Hullám mozgalom nem létezik! Semmivel sem vagytok különbek, mint a fasiszták vol­tak. .. látjátok, milyen messzire elmentetek... mivel vagytok jobbak, mint ők?! - és közben a képernyőn Hitler ifjúsága me­netelt, utánuk a katonák vonul­tak. Néhány gyerek lehajtotta a fejét, sokan sírásban törtek ki, eldobálták karszalagjaikat. A tanár folytatta: „A fasizmus mindnyájunkban benne van! Azt kérdeztétek tőlem, abban az időben miért nem szólalt fel ellene senki. És ti? Mindenki fe­lelős saját magáért! Fájdalmas tapasztalat ez nemcsak számo­tokra, hanem számomra is. De remélem, életünk végéig nem felejtjük el.“ A filmnek vége. Az ember ké­nyelmetlenül, rosszul érzi ma­gát. Gondolom, minden további szó fölösleges. Talán még egyet­len megjegyzés: Ezt a filmet minden pedagógusnak, politi­kusnak, az egész ifjúságnak, mindenkinek látnia kellene. A világ legnépesebb országa az elmúlt tíz évben a gyors kapita­lista fejlődés útjára lépett. Ha­bár a politika és az ideológia te­rületén még mindig fennma­radt a kommunista párt ural­ma, az a gazdaságra egyáltalán nem érvényes. A tőkés fejlődés hasonlóan mint a világ más tér­ségeiben tömeges munkanél­küliséget okozott. Pej-pejben, amely az ország egyik legismer­tebb iparvidékén található, a nyugdíjasok és munkanélküli­ek ellepik a kávé­házakat, és füstös kocsmákban költik el utolsó fillérjeiket. Másuk sincs, csak szabadidejük, azt pedig kártyajáték­okkal töltik. Időköz­ben az állami gyárak tömegesen jutnak csődbe, így a nyug­díjasok nem számít­hatnak támogatásra az utcákon lődörgő gyermekeiktől sem. Az a réteg, amely szociális biztonsá­got remélve támogatta a kom­munista pártot, teljesen elsze­gényedett, semmije sem ma­radt. A munkanélküliség a nő­ket sokkal nagyobb mértékben sújtja, mint a férfiakat. Aki túl­lépte negyvenedik életévét, az egyáltalán nem reménykedhet abban, hogy valaha is munkale­hetőséghez jut. Egyesek örül­hetnek annak is, ha havonta tíz angol fontnak megfelelő össze­get vihetnek haza. Közéjük tar­tozik Sang asszony is, aki rá­adásul üzemi baleset következ­tében megrokkant férjét is kénytelen eltartani. Huszon­négy unokája közül egynek sem volt soha állása. Kicsiny lakása egyedüli emléke csődbe jutott gyárától. Az erkélyt apósa számára hálószobává alakítot­ta át. De ki fog törődni ővele, ha megöregszik, és ki viseli gond­ját, ha megbetegszik? A gyár csődbejutott, minden szétrom- bolódott, a kormánynak nincs pénze társadalombiztosítási célokra - mondja. A városban van ugyan munkalehetőség, de csak azoknak a farmereknek, akik hajlandók sok pénzt befek­tetni és a lehető legalacsonyabb fizetésért dolgozni. A városi munkavál­lalók között ke­mény harc dúl a még szabad állásokért. íme, a kommunista ura­lom roncsai. A szo­cializmus paradi­csomot ígért a munkásoknak, be­leértve az ingyenes egészségügyi ellá­tást, a nyugdíjakat és a megfelelő la­kásviszonyokat mindenki számára. Ez az álom mára szertefoszlott. Sang asszony és munkatársai valaha a város textilgyárában dolgoztak. Ma nem sokat tö­rődnek a beharangozott és agyonpropagált reformokkal, amelyek - szerinte - munkájá­nak gyümölcsét rombolták le. „Sohasem tudtuk elképzelni, hogy erre a sorsra jutnak a ke­ményen dolgozó munkások, és mindnyájan így végezzük. Szá­munkra már nem maradt lehe­tőség” - mondja. Csaknem min­den állami tulajdonban lévő gyárban és üzemben kialsza­nak a fények, és ezzel a vörös Kína lakosságának életműve vész a semmibe. D.P. Megígérte, hogy a kongresszu­son maga a vezér fog beszédet mondani. Örülhetnek annak is, ha tíz angol fontnak megfelelő összeget vi­hetnek haza havonta. Az elefántbébi fürdője A ehesten állatkert három hó­napos ázsiaielefánt-bébije, Karha nem sejtette, mit várhat élete első fürdőjétől, de eldön­tötte, tesz egy próbát. Komóto­san, egymás után bedug­ta mind a négy lábát a színes gyer­mekpancso­lóba. Nem telt bele sok idő, magá­tól megmár­tózott és hempergett a hideg víz­ben. Feled­ve kezdeti húzódozását, sokáig pancsolt, fröcskölte a vizet az ormányával. Karha huszonkét hónapos kihordás után szüle­tett. A száznyolcvanegy kilós elefántbébi rendkívül sok láto­gatót vonz, ő az állatkert leg­főbb látványossága. Szemétszobrok Olivier - Jacques Prévot kicsit különös ember. Valde - Marne -i műhe­lyébe nem bronzzal, ezüsttel vagy márvány­nyal dolgozik a kanadai szobrász, hanem sze­méttel. Igen, őt a ház­tartási hulladékok ins­pirálják! Ujjai alatt kon­zervdobozok, üvegek és egyéb, pél­dául mosó­szeres flakonok változ­nak át varázslatos zsiráfokká vagy éppen totemekké. Nem marad más hátra, mint ren­dezni egy kiállítást. Hogy hol? Talán az egyik szemétlerakóhelyen. Hátha más is kedvet kap a szobrász­kodáshoz - szemetelés helyett... E heh számunkban közöljük az Új Szó és a Va­sárnap közös tavaszi játé­kához tartozó utolsó virágot ábrázoló szelvényt. Kérjük, vágja ki, és ragassza fel az előzőleg közölt játéktervben a kije­lölt ábra helyére. A Vasár­napban közölt virágokat a virágok, az Új Szóban közlendő esőcseppeket az esőcseppek helyére. Felhívjuk a tisztelt olvasók figyelmét, hogy a já­téktervet az összes szelvény felragasztása után a megadott időpontig (május 7-e) küldjék el a kiadó címére. “Ttta-át májtciAeut &üld£e!

Next

/
Thumbnails
Contents