Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-15 / 15. szám
1998. április 15. Kópé Kerék Imre Tavaszelő Pettyes mellényű léprigók szemelgetik a fagyöngy sárga bogyóit. Csuszka énekel mohos fatörzsön föl-le járva. Kicsi kupacokban fehérük a hó még. De a hegyoromra felkúszik lassan a tavasz, zöld zászlóit sorra kibontja. Szepesi Attila Tavaszváró í. Varjak elsuhognak, havak olvadoznak, martilapuk, hóvirágok bimbót nyitogatnak. Rétek kizöldülnek, őzek elindulnak, kikericsek, kék ibolyák szirmot bontogatnak. 2. Tavaszi szél, zöld szél, rügyeket pattintó, varjakat elűző, réteket zöldítő, vizeket fakasztó. Madárdallal hívogató, virágszirmot nyitogató, lányok haját bontogató, lányok nyakát csiklandozó kikeleti szellő. Kovács Éva illusztrációja Elképzeléseim az állatokról Az állatok többségét az ember öli meg. De vajon miért? Pár ember még a választ sem tudja rá. Megkérdeztem néhány embert, s ők így válaszoltak: „Nem érdekel, ha egy tigris kihalófélben van, a bundájáért bármit megtennék.” Vajon ha az állatok öldösnék az embereket, ők is ugyanezt mondanák? Az állatok különböznek az emberektől. Előfordul, hogy egy embert a saját felelőtlensége miatt széttép egy rémült tigris, de azért nem kell megölni százat. Hiszen mi tolakodtunk be az ő környezetükbe, de ha mi nem bántjuk őket, akkor ők sem bántanak minket. Sok ember a pénzért öli az állatokat. A világon egyre több állatkertet csinálnak, hogy az emberek ott nézhessék a vadállatokat. Néhányan azt hiszik, az állatnak nagyon jó ott. Ez nem igaz. Ő azért született, hogy szabadon éljen és vadásszon, nem pedig azért, hogy egész életében egy ketrecben legyen. Ha ez így megy tovább, nemsokára az összes állat lepusztul. Én reménykedek abban a szóban, hogy talán egyszer! Hiszen ember és állat úgy is találkozhat egymással, hogy megcsodálják, de nem bántják egymást. Jakubik Mónika, 6. osztályos tanuló Rácz Noémi rajza Tordon Ákos Kurta mese Ahogy mondom: úgy esett. Esett az eső, nap sütött. Sütött anyám pogácsát. Nappal fűtött kemencét. Szerencsét vett garasért. Megsütötte ebédre. Odaadta estére. A pogácsa elégett. A szerencse meglépett. A kemence megmaradt. Vettem rajta agarat. Agarászni mehetnék, hej, de előbb ehetnék! Hurkás kolbászt, káposztát, hét tojásból rán- tottát. Nagy szamaram befalta, szárnya szélit megnyalta. Azzal máris repültem, felhő szélin leültem. Csak lógattam a lábam, s szótlan így kiabáltam: „Cápát látok, bekapom, istenuccse, jóllakom!” Azzal szépen lemásztam, a kéményen bemásztam, kemencénkből kibújtam, az ágyamba bebújtam, de előtte a Napot nagy gondosan elfújtam. A Holdat meg behívtam, s elaltattam nagy vígan. Én őrködtem felette, s a ház horkolt helyette. Szuszogtak a cserepek, reszkettek a verebek, s úgy nyávogtak az ebek, hogy a ház öreg ember, csárdást járt az ázott kender! Ki gyalog jött, ki lóháton, kényes, táncos paripákon. Az autókat otthon hagyták, hogy torkukat locsolhassák. Ki hintón jött, ki szekérrel, csak én jöttem egy- egérrel. Hogy meglátta Bor- csa, Marcsa, felugrottak az asztalra! Visított az asszonynépség: nagy pánik lett, semmi kétség. Óbégattak, s az egerem - bevallani alig merem - megijedt a sok asz- szonytól, búcsút vett a vigalomtól. Azóta is egyre bánja, hogy így történt, be sajnálja! Bolondságbul, gyávaságbul kimaradt a mulatságbul. S hogy elmúlt a riadalom, tovább tart a lakodalom. Főijük a tánc, folyik a bor, nem jöhettek soha jobbkor! Hegymagas már a maradék, gyertek gyorsan, nincs haladék! Ha bátor az egeretek, ő is jöhet, ő is ehet, és segíthet elhordani a nagy Falathegyet...! is szétesett. Volt egy bődön lekvárunk: ragaszhattuk a házunk. Biz’ még most is lekváros: báSzkukálek Lajos illusztrációja múlja a fél város. És mivelhogy nincs párja, a világot bejárja. Ha majd egyszer hazajön: a garázsba bekötöm - felhúzom a tarisznyám, tarisznya lesz a csizmám... Istenuccse, így teszek: tengerlépő így leszek! Ne kérdjétek, mióta lettem ilyen pilóta, mert nem vagyok dicsekvő, nagy kérkedve fecsegő, nagyotmondó hencegő, magamtól is megmondom: születésem napjától! Kérdjétek csak öregapám apjától...! Volt egyszer egy lakodalom, holtig tartó nagy vigalom. Eszem-iszom, adta-trakta, táncolt Borcsa, táncolt Marcsa, Terka, Katka, Jutka, Panka, sodrófa és vizeskanna... Minden vendég, minden rokon: sógor, koma, komaasszony, menyecske és öregasszony. Sudár legény, Dénes György Beíratott a bolondok könyvébe Hol volt, hol nem volt, az óriások földjén innen, a törpék országán túl, volt egyszer egy király. Nem volt már fiatal, szakállába ősz szálak vegyültek, csontjába is beleharapott a köszvény, mégis szeretett lovagolni. Hacsak tehette, ládafiába zárta koronáját, lovat nyergeltetett, és uzsgyi neki, vesd el magad, kinyargalt a várból. Minél jobban vénült, annál jobban vonzódott a lovakhoz. Mondogatta is a tanácsnokainak, hogy a lovak hűségesebbek, mint az emberek. A tanácsnokok ilyenkor csak összenéztek, és egymás fülébe súgtak:- Már megint a lovakat dicséri... Elmehetne inkább lókirálynak. De a király nem törődött a szóbeszéddel. Egyre több lovat vásárolt, egyre szebb istállókat építtetett. Lassacskán több ló volt az országában, mint ember. Még a tengerentúlról is hozatott lovakat. Egyszer egy sötét képű, ravasz tekintetű ember kereste fel a királyt. Elmondta, hogy messziről jött, egészen a bur- kusok országából. Hallotta, hogy a király szereti a szép lovakat, az ő hazájában meg annyi a drága, nemes paripa, hogy már az istállókba sem fér. Ha pénzt adna a király, a legszebbeket hozná el neki. Az ország ura nagyon megörült a lócsiszár ajánlatának. Meg is tudakolta nyomban, mennyi pénzre lenne szüksége.- Tízezer körmöd aranyra, uram, királyom - felelte a lócsiszár. A király elképedt a tetemes összeg hallatára.- Nem lesz az sok, barátom?!-Talán még kevés is - felelte az idegen szemrebbenés nélkül. - Hiszen a hajcsárokat is meg kell fizetni. A király elgondolkodva simogatta ezüstös szakállát, sokallotta a tengernyi aranyat. De végtére mégiscsak győzött benne a lovak iránti szeretet. Bekiáltotta hát a kincstárnokát:- Számoljatok le, aztán rakjatok szekérre tízezer aranyat. De tüstént, nehogy meggondoljam! Kettőt sem vakkantott a kutya, és már leszámolták, szekérre rakták az aranyat. Az idegen fűt-fát ígérve elbúcsúzott a királytól, és ugyancsak igyekezett elpárologni. A király még félrebillent koronáját sem igazíthatta meg a fején, máris előtte termett az udvari bolondja, aki egy vaskos, fekete kötésű fóliánsba je- gyezgette az országban megesett bolondságokat. Se szó, se beszéd, most is elővette könyvét, és sűrűn jegyezge- tett bele valamit.- Hallod-e, fickó?! - kiáltott rá a király. - Mit jegyezgetsz ilyen lóhalálában, hogy még a köszönés is a torkodban rekedt?- Felséged nevét jegyeztem be - válaszolta a bolond.- Szedtevette, teremtette! - háborgott a király. - Aztán miért írtál be, te lüké?!- Azért, felséges uram, mert tízezer aranyat bízott egy idegenre.- Sose fájjon a fejed miatta! Visszatér az nemsokára.- Ha visszatér - felelte az udvari bolond -, akkor nyomban kitörlöm a felséged nevét, és az idegenét jegyzem be helyette... Azóta maradt meg a nép ajkán a mondás: „Beíratott a bolondok könyvébe.” Kovács Éva illusztrációja
