Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-15 / 15. szám
1" 7” * \ /g~% o nvv VuSoPlJÍljJ Szlovákiai magyar családi magazin Riport Kokárda és kampány március idusán Budapesten - a megosztottság Q jegyében. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. április 18-ától 24-éig Sport Nem sztárfocista. Villanófényben Németh Szilárd, akassail.FC 1 ZT gólzsákja. -LU A barakkok bűze és melege Baljós balos Kövesdi Károly ____________ Ne m mondhatnám, hogy különösebben megdöbbentett Rudolf Schuster kassai polgármester - immár pártfőnök - minapi kiszólása, aki a pártjának alakuló kongresszusát követő sajtótájékoztatón alaposan „leütötte” az alaphangot: Ugyan már, ne kutakodjunk a múltban! Hol van az megírva, hogy akinek múltja van, az nem rúghat labdába? ! Nézzük meg a rendszerváltás győzteseit: elbuktak, mert nem tudtak kormányozni... Nem érdekes, ki hol volt, mit csinált, minden bűn felejtve, csak legyen már béke és kiegyezés az országban. A legkönnyebb lenne azt mondani: kibújt a szög a zsákból. Csakhogy ez a szög nem egészen ismeretlen. Schuster, akinek a VPN-es időkben távoznia kellett, jól befészkelte magát Kassára, s miután a kommunista évtizedek alatt gigantikussá pumpált vasmű pénzén eljátszotta a kapitalista nagybácsit, mindenki (főleg a kassaiak) jótevőjét, most visszatér, hogy ősszel alaposan visszavágjon. Végül is azt teszi, amit a szlovák polgár tudata és a határozatlan ellenzék lehetővé tesz számára. Nem is szólva Meciarról és csapatáról. S míg az ódon Szent Er- zsébet-székesegyház árnyékában Pavarotti énekli a kortesnótát, Schuster begyűjti és csatarendbe állítja a balosok legjavát: a DSZM-ből kifelé farolókat, a posztkommunistákat és minden békebalost. Egy biztos: jól csinálja. Azért fránya dolog ez a múlt. Szlovákiában ennek az évnek többek közt két nagy vesztese lesz: Ján Carnogursky és Duray Miklós. Egyikük szerepét sem tisztem minősíteni, az viszont tény, hogy előbbi mumus lett a szlovák nép szemében, utóbbiba pedig (hála a propagandahadjáratnak) már az utolsó lumpen is be- letörli a cipőjét. Csak úgy mellesleg: mindketten leülték a magukét a kommunista rezsim börtönében. Pontosabban: ők ültek, míg a többiek a múltjukat építgették. Oda jutottunk, ahová törvényszerűen jutni kellett. Amely nemzetben nem termelődött ki a politikai ellenzék, és szinte ajándékba kapta a bársonyosnak becézett rendszerváltást, ott egy fecske nem csinál nyarat. Ott új csatarendekbe rendeződve csak a régiek jöhetnek, s még boldogok lehetünk, hogy nem a még rosszabbak, akiktől szabadulni kell minden áron. Ez a zsákból kibújt szög nem egészen ismeretlen. Vezércikk Fővárosi kálvária Miklósi Péter _____________ Te gazember, neked adtam a legszebb éveimet! - szokták visítani az asszonyok, ha férjük váratlanul odébbáll. Jómagam, férfi létemre, nem beszélhetek hamvas meg még hamvasabb esztendőimről; tény viszont, hogy most már több mint öt évtizede „élvezem” az idegrendszert kikezdő szlovákiai városépítési metódust. Mióta az eszemet tudom, Pozsonyban ásnak, bontanak, aszfaltoznak. Amikorra készek a gázvezetékkel, jönnek az elektromosok, mikor ők is végeznek, kiderül, hogy elvágták a telefonkábeleket, s kezdődik minden elölről. Egyszer autóval, másszor busszal állunk a gödörben, a lezárt útszakasz előtt, aztán továbbgördülünk, újra megfenek- lünk; előfordul, hogy két-há- rom kilométert átlag fél óra alatt teszünk meg... Szó ami szó, az utóbbi időkig nem hittem, hogy nekem a nagyváros az eddiginél is több stresszt okozhat. Itt születtem, itt nőttem fel, a nagyváros zajára tudok igazán édesdeden elszen- deredni. Ha félnapos vagy annál is hosszabb távoliét után hazatérek belvárosi lakásomba, dolgozószobámban rutinos mozdulattal csúsztatom vissza a rádiót a helyére, mert a forgalom okozta rezgéstől olykor több centit előrejön napközben. Idegrendszerem zajfelfogó képessége meghaladja a denevérét, és a számomra idegen tücsökciripelés legföljebb akkor hoz ki a sodromból, ha faluhelyre tévedek; ahol az ivóvíz sem ízlik, mert kevés benne a klór. Mostanában viszont mintha nyűgös volnék... Nyilván öregszem, mert már nem tudom hanyagul kezelni, ha a legforgalmasabb utak valamelyik része beszakad, ha buzgár önti el az úttestet, ha az útfelbontások nyomán tankcsapdák maradnak. Megborzongok a gázrobbanásokról, tűzvészekről érkező hírek hallatán; és idegesíteni kezdenek az olykori áramkimaradások is, főleg a sötétebb hónapokban, amikor a duhajkodásra csábító gyertyafénykeringő helyett a gyer- tyás kéziratszülést gyakorlom. S amikor a minap az SZTV te- letextjében azt olvastam, hogy a pozsonyi Duna-hidak egyikének ligetfalui feljáróján egy autó gödörbe esett, az első gondolatom az volt: a szerencsétlen áldozat csakis külföldi lehetett. Aki ugyanis ebben a városban nőtt fel, annak a génjeiben van, hogy még az aszfalt alatt is vermet kell keresni, s ha nincs egy-egy lyuk mellett pislogó lámpa, azt vagy ellopták, vagy viccből eloltották. És mert előttünk a nyár és vele az idegenforgalmi szezon, engem az izgat: hogyan lehetne a hozzánk látogató idegenekben tudatosítani az állandó veszélyérzetet. Mert ha már ideruccan a turista, akkor mind az államkassza, mind a nemzeti önérzet szempontjából hasznos lenne, ha élve távozna innen! A minap gondolatban végigjártam a várost, és megpróbáltam úgy közlekedni, ahogyan azt egy fejlettebb országból érkezett vendég tenné. Ha Bécs felől jönnék, az egyetlen, ami megnyugtatna: a Pöcsni- ig, azaz a hajdani határsáv kezdetéig vezető útszakasz. E rövidke sztrádán az életveszélyesen sérülteknek legalább esélyük lehet a helikopteres kórházba szállításra. Ami ennél is lényegesebb, hogy röplapokat osztogatnék többirányú eligazítással: hogyan alkalmazkodjon az autós a váratlan útlezárásokhoz; éjszakai séták előtt ki-ki készüljön fel arra, hogy az utcák kimondottan sötétek, s a kirakatokon sincs mit nézni. Lényeges tudnivaló még, hogy többnyire kilométeres körzetben nincs működőképes telefon; s ha valaki megbetegszik, inkább konzultáljon itt élő barátai orvosával, majd próbáljon sürgősen visszajutni Bécsbe - ha ugyanis itt veszik ki a vakbelét, a kórházi mellékhelyiségek használata után könnyen kómában marad... Az igazság kedvéért végül azt is odabiggyeszteném e röplapra: köszönhető mindez a szocializmus mellkasfeszítő évtizedeinek; 1989 után pedig ama meciari erőfitogtatásnak, hogy pozsonyiak, nektek bakfitty, amíg nem hengerelhet itt isaHZDS. Kettő a kislány, avagy: népművészet a friss tavaszi levegőn Tóthpál Gyula felvétele
