Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-01 / 13. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin 1998. április 1. • 31. évfolyam Nagyvilág Az USA 50 tagállamából 37-ben még mindig szabnak ki halálos r-j büntetéseket. / 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1998. április 4-től 10-ig 13. szám • Ára 13 korona Riport XVII. Országos Táncháztalálkozó: eleven valóság a múlt q értékeiből. O Vesszen Meciar! - skandálta a tömeg az 1988-as gyertyás tüntetés tizedik évfordulóján Tízezrek a téren. Százezrek lélekben? Miklósi Péter „Dost’ bolo Meciara!” Ezt a jelszót s ehhez hasonló kívánalmakat skandált a 35-40 ezerre duzzadt tömeg Pozsonyban március 25-én - a kommunista rendszert 1988-ban eresztékeiben megroppantó gyertyás tüntetés tizedik évfordulóján. Az akkori tüntetés a vallásszabadság, a demokrácia helyreállítását sürgette. Most, az egy évtizeddel későbbi demonstráció a Vladimír Meciar nevével fémjelzett neobolsevik rendszernek üzent. Azt, hogy a tíz évvel ezelőtti megmozdulás eredeti színhelyére is átvonuló tömeg torkig van a meciari basásko- dással. A régi hatalom vízágyúkkal, kommandósokkal oszlatta fel a hívők és a másként gondolkodók békés imával elegy csöndes tüntetését. A rendőri bevetést a Hviezdoslav téri Carlton Szálló egyik szobájából akkor a kommunista nómenklatúra főelv- társai és az StB főtisztjei egyenesben vezényelték. 1998 márciusában, szerencsére, nem jelentek meg vízágyúk; „csupán” a SIS, azaz a mai titkosszolgálat emberei videóztak meg fényképeztek ritka buzgalommal a tüntetés helyszínét szegélyező épületek magasleséből... Úgy tűnik, az idő halad, változnak az eszközök is, ám a stílus marad! Marad, hiszen lépten-nyomon tapasztalni, hogy a politikai csatározásokba már-már belefáradó s az idén esedékes parlamenti és helyhatósági választásokat nemcsak lehetőségként, hanem inkább összeszorult gyomorral váró országot huzamosabb ideje a demokrácia sorozatos megcsúfolása éri. Szlovákiában a kormányzati és március 2-a óta a pótállamfői hatalom gyár matosítása nemcsak referendum- és kisebbségellenes szabadrúgást jelent, hanem Á* a demokrácia Ptot , , , . egeszet érintő szabad rúgást. Megis- métlendő népszavazás, közvetlen elnökválasztás, önkormányzatiság, alkotmánybírósági döntés, választási törvény- módosítás, amnesztia, jogállamiság egyre megy. A lényeg a nacionalista kormánykoalíció hatalmának kiépítése, majd bebetonozása. Történik mindez az egyeduralmi pártpolitika érdekeinek megfelelően, a kézi vezérlési mechanizmusokat és az 1968-as tisztogatásokat idézve. A hatalom nyelvtársainak államvallása a mindennapok propagandájában nemzetárulókként, a mi esetünkben irredentákként emlegeti azokat, akik vall- ! ják: Szlovákiának a tényleges demokráciát kell építenie. Ehelyett a diktatúra útjai érvényesülnek! Igaz, egy darabig még talán eljátszható, mintha... Mintha mindez csak egy-egy megbicsak- y lás, egy-egy arrogáns megnyilatkozás lenne a különben kitűnően funkcionáló demokrácia nagyzenekarában. És még szólhatunk, cikkezhetünk is ellenük; még fel is háborodhatunk, ha a pótállamfői jogkörökkel felruházott kormányzat maga alá gyűr mindent, az államirányítás hivatali apparátusát pedig ennél is összpontosítottabb műgonddal sajátítja ki magának. Derűsebb pillanatainkban még nevethetünk is ilyen irányú ügyködéseiken; ám aligha lesz ne- vethetnékünk, ha tudatosítjuk: ebben az országban az igazi törésvonalak a tehetségesek és tehetségtelenek, a szilárd gerin- cűek és lakájlelkűek, a hitelesek és hitelüket vesztettek, a demokráciáról és áldemokráciáról papoló újkommunisták között húzódnak. Utóbbiak számára a „demokrácia” a nemes eszmék mögé bújó zsarnokságot jelenti. Azt, ami az 1988-as gyertyás tüntetés idején pöffeszkedő kommunizmus újbóli jutalomjátéka. E mostani dráma kulcsfigurája Vladimír Meciar, aki először az igazságot sajátította ki magának, s azóta az egész országot is szívesen arizálná mellé. Ez a helyzet ma, 1998 tavaszán. Ez ellen tüntetett a több tízezres tömeg. Hogy ne csak epizodis- ták legyünk egy nagyívű és piszkos darabban. Európa zászlaja alatt Somogyi Tibor felvételei Vezércikk Az ágy közös, a párna nem... Kövesdi Károly __________ Sz orul a hurok Meciarék nyaka körül, csiripelik a verebek fél évvel az őszi parlamenti választások előtt Kysucától Árváig, Liptótól a Csallóközig. A közvélemény-kutatások valóban azt tükrözik, hogy ha az ország demokratikus erői ösz- szefognak, eltávolíthatják az országra rátelepült oligarchiát. Az új választójogi törvény kalodájával (melynek összetá- kolását aligha kétséges, hogy ez a parlament sikeresen be- végzi) V. M.-ék tulajdonképpen jó szolgálatot tesznek ellenfeleiknek: egységbe kényszerítik őket. A verébkórus azonban korántsem olyan egy- szólamú, mint azt deklarálja. Az áhított egységről a csallóközi, a mátyusföldi vagy a bodrogközi verebeknek talán árnyaltabb a csiripelésük. Mert igaz ugyan, hogy Dunát lehetne rekeszteni a demokratikus szlovák ellenzékkel való együttműködésre ösztönző cikkekkel, felhívásokkal, a dolog mégsem ilyen egyértelmű. Március 25-én este, az 1988-as gyertyás tüntetés tizedik évfordulóján mintegy harmincezres tömeg gyűlt össze Pozsony főterén, hogy támogassa az ellenzéket a kormányváltás előkészületében. Ezúttal persze elmaradt a tíz év előtti államhatalmi erőszak (melyben akkor a technika „vívmányain” kívül közel ezer rendőr, félszáz állambiztonsági vett részt, 126 csehszlovák állampolgárt és 12 külföldit tartóztattak le). A tömeg békésen és disztingváltan követelte a hatalommal visszaélő garnitúra távozását, a szabad választásokat. Még a provokátorokét is békén hagyta, akik magányos gerillákként ott ólálkodtak mindenütt. Akadtak szép számmal magyarok is, a tribünről azonban a Magyar Koalíció egyetlen politikusa sem szólhatott a megálmodott egységről, a rendszer(le)váltás óhajáról. Csupán Grendel Lajosnak adatott meg, hogy tolmácsolja a magyar politikai elit és a dél-szlovákiai polgárok üzenetét: egységben az erő. Grendel, a ’89-es rendszerváltás egyik magyar vezére természetesen ezúttal is sikert aratott, ám aki hallott egyet s mást a tüntetés előkészületeiről, az azt megelőző huzavonáról, hogy hány percet kapjanak Carnogursky, Volf, Miklosko, Kukán, Dzu- rinda ellenzéki képviselők vagy Kovác exelnök mellett a Magyar Koalíció emberei, annak kissé savanyú lett a szőlő. Az alkudozás fiaskóval végződött, s joggal érezhettük, hogy a meciari, maticás, eszeneszes árnyék ott lebeg a fejünk fölött, bármily felszabadultan is szeretnénk érezni magunkat, s nyíltan kimondani: a szlovákiai magyarság szereti a szabadságot, jogállamban szeretne élni. A bizonyítvány magyarázata ismert: nem kell hergelni a szlovákságot, nem tanácsos a nemzetiek malmára hajtani a vizet, nem lehet dobbal verebet fogni, meg hasonlók. Csak hát jut eszébe az embernek: hogyan lesz ebből együttműködés, netán közös kormányzás, ha már a készülődés öröme sem lehet közös? Miféle dalárda lesz ebből? S ha mindehhez hozzávesszük Schus- terék új pártjának cseppet sem kendőzött és óvatoskodó (bár meglehetősen ködös) nyilatkozatait, egyre furcsább kép rajzolódik elénk. Még szerencse, hogy V. M.-éknek egyre nagyobb az esélyük, hogy önmagukat verik meg (feltéve, hogy nem hamisítják meg a választásokat), hiszen az átlagpolgárnak kezd egyre inkább elege lenni belőlük és a viselt dolgaikból. Rajtuk már az ingyenkávé sem segít, annyi milliárdot pedig még ők sem harácsolhattak össze, hogy minden választót panamai útlevéllel és repülőjeggyel lepjenek meg. De azért nem árt felidézni, mit mondtak az emlékezetes ’94-es éjszakán, amikor vezérükkel az élen begördültek a szlovák parlamentbe: A választásoknak vége, jöhet a szoktatás... A tömegnek, remélhetően, más a véleménye a dologról.
