Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-25 / 12. szám
Kultúra 1998. március 25. 13 Sunyovszky Sylvia, Rozsnyó város díszpolgára: „Visszahív a forrás.. Mint szarvas a patakra Orvosnő volt a Szomszédokban Archív-felvétel Szabó G. László Három éve lassan, hogy miniszteri visszahívásra megvált „nevelt gyermekétől”, s „hazatéréséről maga gondoskodott” Sunyovszky Sylvia. A nevelt gyermek a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet volt, amelynek igazgatói székét 1991-ben foglalta el. Hazatérésében az segítette, hogy időközben új házasságot kötött, s férje oldalán nem kellett légüres térbe lépnie. Főtanácsos osztályvezetőként két évig a Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott, most kuratóriumi elnöke a Magyarországért Alapítványnak, „A mai színház nem igazán vonz.” amely a magyar társadalom erkölcsi, közösségi és szellemi építkezését ösztönzi. „Szép emberi magatartásáért, szülővárosának hosszú időn át tartó méltó képviseletéért, valamint sikeres művészi pályafutása elismeréséért” a közelmúltban Rozsnyó díszpolgára lett. Hetekkel a kitüntető cím átvétele után higgadtan azt mondja: „Ez több volt számomra, mintha színészi eredményeimért Kossuth-díjat kaptam volna...” Pozsony-Budapest-Rozsnyó-Bu- dapest. Beszélgetésünk során ide- oda utazunk a Vak Bottyán utcai lakásban. Sunyovszky Sylvia önmagához hűen most is pontosan, megfontoltan fogalmaz. „Hazajövetelem jóérzését valóban a fékemnek köszönhetem. Új házasságot kötöttem, s ez nagy pozitívum volt az életemben. A negatívumokat, a visszahívásom módszerével kapcsolatos fájdalmakat tulajdonképpen ezzel az érzéssel kompenzáltam. Pozsonyban nemes célt, a magyarság ügyét szolgáltam teljes odaadással, és a Határon Túli Magyarok Hivatalában is megpróbáltam olyan szálba kapaszkodni, hogy a Felvidékhez fűző kapcsolatom élő maradhasson. Annyira komolyan vettem ugyanis a Pozsonyban töltött éveket, hogy úgy éreztem, nekem ezt folytatnom kell. Aztán két év után hazajöttem feleségnek.” Közben fehér köpenyt öltött, és orvosnő lett a Szomszédokban. „Mielőtt kimentem volna Pozsonyba, már játszottam a sorozatban. Erre talán kevesebben emlékeznek, hiszen csak kétszer voltam jelen, akkor is tanítónőként. Amikor aztán hazajöttem, rögtön lecsaptak rám, és új figurát találtak ki számomra. Volt egy elképzelésük, hogy majd Kulka doktorával összebonyolódunk, de pár hónapja leszoktak rólam. Nem közöltek semmit, én pedig nem kérdezem, hogy miért. Any- nyi jutott csak el hozzám, hogy a klinikával, ahol orvosnő voltam, anyagi okok miatt megszűnt a kapcsolata a gyártásnak. De nehogy úgy tűnjön, hogy szomorko- dom! Én az ilyen váradan lehetőségeket mindig úgy fogom fel, mint az élet különleges ajándékát. Akkor, abban a helyzetben jólesett a lelkemnek, hogy játszhattam, de hogy nosztalgiát vagy fájdalmat éreznék!... A színház hiányát sem érzem különösebben. 1990-ben, amikor felmondtam a Madách Színházban, főszerepre írtak ki. Arégi vezetés mellett boldogan el is játszottam volna. A mai színház nem igazán vonz. Bárhová nézek is, mindenütt olyan trágárság uralkodik, hogy ilyen helyzetben inkább verseket mondok. Verseket, amelyek emberi tartásra ösztönöznek.” Lady Annát játszotta a III. Ri- chárdban. Lujzát az Ármány és szerelemben. Szabó Magda IV. Bélájában Laszkarisz Máriát. A hűséget, az odaadást, az őszinte ragaszkodást kellett érzékeltetnie mind a három nőalakban. Azt, ami neki is a sajátja. ,A feleség szerintem elsősorban társ. Főz is, takarít is természetesen, de nagymértékben segítőtársa a párjának, akinek többrétű foglalkozása, hivatása van. Én most kiegészítő szerepet töltök be egy társkapcsolatban. Itt ez a könyv, az Ézredvégi tűnődések. Beszélgetések belsőépítészekkel, művészettörténészekkel, művészekkel. A férjem, Fekete György írta. Ebben is a társa lehettem. S hogy mit csinálok még? Amióta a Magyarországért Alapítvány felkért, hogy legyek a kuratórium elnöke, ismét nemes célt szolgálhatok. Ápolni a Magyar Örökség mozgalmat, megnevezni olyan szellemi értékeket, amelyekre a magyarság mindenkor felnézhet - számomra ez megtisztelő feladat. Az alapítvány 1992-től működik, s eddig több mint ötvenen kaptak már Magyar Örökség kitüntetést. Eredményeiket pedig az Aranykönyv örökíti meg, amely a Nemzeti Múzeum része lesz. A kuratórium polgári javaslatok alapján negyedévenként dönti el, ki érdemes a díjra. Örülnék, ha a Felvidékről is kapnánk javaslatokat, hiszen ott is ismerek olyan személyeket, akik az elmúlt ötven év alatt jelentős eredményeket értek el.” Fekete György írja róla könyve egyik fejezetében: „... talpig becsületes. Csapatjátékos, de mentes a bandaszellemtől. Szereti az ismeretlent, mert bebarangolható, de határait pontosan meghúzza magának. Otthonszerető ebben a szénakazal világban. Megoldáskereső és megoldó. Nagy titoktartó.” Rozsnyó városának díszpolgári kitüntetésével kapcsolatos örömét mégsem titkolja. „Nem tudom elmondani, menynyire jólesett, hogy otthon, a szülővárosomban ekkora szeretettel figyelnek rám. Még hogy senki sem próféta a saját hazájában!... Ez az elismerés, azt hiszem, rácáfol a közmondásra. Rozsnyóval Még hogy senki sem próféta a saját hazájában! egyébként mégmaisélőa kapcsolatom. És nemcsak azért, mert az édesanyám és a nővérem még ma is ott él. Nekem a Felvidék a szülőhazám. Ahogy a 42-es zsoltár írja: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik... én úgy kívánkozom mindig haza, ahhoz a forráshoz, ahonnan fakadtam. Abból inni szeretetet, történelméből emberi tartást, barátaimtól hűséget, s a szülői háztól az összetartás vizét.” Heti kultúra---------------------Kö nyvespolc A Micimackó latinul Polgár Anikó___________ Mil ne világhírű könyvét, a Micimackót senkinek sem kell külön bemutatnom. A szellemes, nyelvileg bravúros könyvet főként Karinthy Frigyes fordításában ismerik a magyar olvasók. A nyelvi játékok és versbetétek művészi visszaadása a nagy magyar író és humorista számára sem lehetett túl egyszerű feladat.Képzeljük el, hogy a mű latinra fordítása micsoda kihívást jelenthet egy 20. századi fordító számára! Ä latin fordítás mégis elkészült, mégpedig a magyar származású Lénárd Sándor jóvoltából, aki 1960-ban, Amerikában készítette el az azóta az eredetihez hasonlóan világhírűvé vált latin változatot. Ám az ókori latin klasszikusokon tanult fordító művén az erőlködésnek még csak nyoma sem látszik. Ellenkezőleg: a latint (mely kissé micimackósan okoskodó nyelv, kedveli a bájos és olykor megmosolyogtató körülírásokat, a néha tudálékosnak ható, sok kötőszavas körmondatokat) mintha egyenesen a Micimackó számára teremtették volna. A könnyen rímelő latin szavakból összerakott, gyermeki egyszerűségű, ám fantáziadús versikék írása Lénárd Sándornak is nagy örömet okozhatott. Erről tanúskodik az, hogy a könyv Appendixében megtalálhatjuk a 7. fejezetben befejezetlenül maradt versike folytatását, mely teljességgel a fordító leleménye. A verset Micimackó Kanga figyelmének elterelésére költötte, és a hét napjait találja el benne versszakonként. A Zsebibabára figyelő Kanga azonban nem hagyja a költeményt befejezni, így Micimackó az eredetiben csak péntekig jut el. Lénárd Sándor azonban a hiányzó napokat is megírta, s a kíváncsi olvasók számára a könyv toldalékában közölte. A bravúros fordítás szakmai körökben is nagy sikert aratott, s a klasszika-filológiával foglalkozó szakemberek is dicsérettel illették. A latinul tanulóknak elsőrendű segítség, hiszen a klasszikus nyelvtan szabályai szerint és a klasszikus szókincset felhasználva íródott. Mindeddig a magyar olvasók számára hozzáférhetetlen volt. Most azonban a Balassi Kiadó jóvoltából Magyarországon is megjelent, Winnie ille Pu címmel, a latin nyelv iránt rajongók nagy örömére. Elhunyt Jozef Kroner Hetvennégy éves korában elhunyt Jozef Kroner, az Oscar-díjas Üzlet a korzón főhőse. Emberi nagyságát az emlékezet, alakításait a filmszalag őrzi. Norbert Knap felvétele Regény ók! - kiáltottam el önkéntelenül. Bravó! nyert- csendült a hercegkisasszony hangja. - Hogy örülök! - Leszállt a székről, s olyan derűsen és édesen nézett a szemembe, hogy a szívem beleremegett. - És örül? - kérdezte tőlem.-Én?...-dadogtam.-Adja el nekem a jegyét - csattant hirtelen Belovzorov hangja közvetlenül a fülem mellett. - Adok érte száz rubelt. Olyan méltatlankodó tekintettel feleltem a huszárnak, hogy Zinaida tapsolni kezdett, Lusin pedig felkiáltott: ez már legény a talpán!-No, de nekem, mint szertartás- mesternek, kötelességem vigyázni az összes szabályok megtartására. Möszjő Voldemar ereszkedjék le féltérdre! Nálunk ez a szabály. Zinaida előttem állt, kissé oldalra billent fejjel, úgy látszik azért, hogy jobban figyelhessen engem, s nagy komolyan kinyújtotta a kezét. Elhomályosult a szemem, le akartam ereszkedni féltérdre, de két térdre buktam - s olyan ügyetlenül érintettem meg Zinaida ujjait a számmal, hogy az orrom hegyét kissé megkarcolta a körme.- Rendben van! - kiáltotta Lusin és segített a felállásban. A zálogosdi játékot folytatták. Első szerelem Turgenyev 8.rész Zinaida maga mellé ültetett. Milyen büntetéseket ki nem eszelt! Többek között „szobrot” kellett állnia - s a csúnya Nyirmackijt választotta talapzatnak, megparancsolta, hogy feküdjék hasra s húzza maga alá fejét, a mellére. A nevetés egy pillanatig sem szűnt meg. Nekem, a józanul és társta- lanul nevelt fiúnak, aki komoly nagyúri házban serdültem fel, ez az egész zaj és zsivaj, ez a szabados, majdnem szertelen jókedv, ez a szokatlan kapcsolat ismeretlen emberekkel a fejembe szállt. Egyszerűen megrészegedtem tőle, mintha bort ittam volna. Elkezdtem a többieknél hangosabban nevetni és beszélni, úgyhogy az öreg hercegasszony is, aki az Iverszkij-kaputól jött az egyik hivatalnokkal, kit tanácskozásra hívatott, és a szomszéd szobában ült, kijött, hogy megnézzen. De én olyan rendkívül boldognak éreztem magam, hogy rá sem hederítettem, és senkinek a csúfol- kodásával meg sanda pillantásaival nem törődtem. Zinaida továbbra is előnyben részesített, s nem engedett el maga mellől. Az egyik büntetés az volt, hogy mellette kellett ülnöm közös selyemkendővel leborítva: úgy kellett elmondanom a „titkomat”. Jól emlékszem, hogy került egyszerre egymás mellé a fejünk a fülledt, félig átlátszó, illatos homályban, milyen közelről s milyen gyengéden fénylett a szeme, s milyen forró lélegzet áradt nyitott ajkai közül, a foga is látszott s a hajszálvégei csiklandoztak és égettek. Hallgattam. Ő titokzatosan és huncumi mosolygott, aztán ennyit súgott nekem: „No, mi az?”, s én csak elpirultam, nevettem, félrefordultam s akadozott a lélegzetem. Beleuntunk a zálo- gosdiba - madzagosdit kezdtünk játszani. Úristen! milyen gyönyörűséget éreztem, mikor elbá- mészkodásom miatt erős, éles ütést kaptam tőle az ujjaimra, s aztán hogy igyekeztem színlelni az elbámészkodást- de Zinaida, csak hogy bosszantson vele, nem érintette meg kinyújtott kezemet! i mindent el nem követtünk ezen az estén! Zongoráztunk is, daloltunk, táncoltunk, cigánykaravánt játszottunk. Nyirmackijt felöltöztették medvének, s megitatták sós vízzel. Malevszkij gróf különböző kártyakunsztokat mutatott be, s befejezésül úgy keverte össze a kártyát, hogy whist-játékra az összes adut magának osztotta ki, amihez Lusinnak „volt szerencséje gratulálni”. Majdanov részleteket szavalt, A gyilkos” című elbeszélő költeményéből (benne voltunk még a romanticizmus fénykorában) , melyet vérszínű címbetűkkel szándékozott megjelentetni fekete fedőlapon: az Iverszkij-kaputól jött hivatalnoknak a térdéről ellopták a sapkát, s kényszerítették, hogy kozáktánccal váltsa ki; az öreg Vonyifatyijnak főkötőt tettek a fejére, a hercegkisaszony meg kalapot tett fel... Lehetetlen minden játékot felsorolni. Csak Belovzorov húzódott vissza a sarokba, mogorván és haragosan... Néha vérben forgott a szeme, egészen elvörösödött, s már-már azt vártuk, hogy mindjárt reánk rohan s szétszór minket, mint a pelyvát, de a hercegkisasszony ránézett, megfenyegette az ujjá- val s megint visszabújt a szögletébe. Végre belefáradtunk. A hercegasszony is, bár, ahogy ő szokta mondani, „viális” nő volt- semmiféle kiabálás nem zavarta. Fáradtságot érzett s szeretett volna lepihenni. Éjfélkor vacsorát tálaltak: régi száraz sajtszeleteket, hideg pirogot vagdalt sonkával, mely nekem minden pástétomnál jobban ízlett; bor csak egyetlen palackkal volt, s az is elég különös: a palack sötét színű, felfújt nyakú, bora rózsaszínű, festék- szagú; különben senki sem ivott belőle. Az elernyedésig fáradtan és boldogan hagytam el az épületet: búcsúzáskor Zinaida erősen megszorította a kezemet, s megint rejtélyesen mosolygott. Párás súllyal legyezte az éjszaka kigyulladt arcomat, mintha vihar közeledett volna; növekedő fekete felhők kúsztak fel az égre, szüntelenül változtatva füstszerű körvonalaikat. A sötét fák között szellő nyugtalankodott, s valahol messze, túl a látóhatáron, tompán és haragosan morgott az ég. A hátsó feljárón mentem fel szobámba. Az öreg inas a padlón feküdt, s át kellett lépnem rajta; felébredt, meglátott és jelentette, hogy anyám megint haragszik rám, s megint utánam akart küldeni, de apám lebeszélte róla. (Sohasem feküdtem le úgy, hogy el ne köszönjek anyámtól s áldását ki ne kérjem.) De mit tehettem! Megmondtam az öregnek, hogy magam vetkőzöm le, s lefekszem: eloltottam a gyertyát. De nem vetkőztem s nem feküdtem le. (folytatjuk)
