Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-11 / 10. szám
Kultúra 1998. március 11. 13 „Az angolszászok beláthatnák: a fejlődésnek van más útja is, mint az övék” Ebéd Szolzsenyicinnél Egy híján nyolcvanéves a Nobel-díjas író Archív-felvétel M. Lengyel László __________ A hetvenkilenc esztendős Nobel- díjas orosz író a hatvanas évek elején Ivan Gyenyiszovics egy napja című szovjet lágerkisregényével robbant be a nemzetközi, így a magyar irodalmi köztudatba is. Szolzsenyicin eredetileg matematika-fizika szakos tanár volt, a második világháborúban a fronton szolgált, 1945 elején azonban egy Sztálint bíráló megjegyzése miatt letartóztatták, nyolc évet töltött börtönökben és munkatáborokban. A Hruscsov- idők olvadása idején szabadult, 1956-ban rehabilitálták. A hatvanas évek első felében hazájában „Engem nem érdekelnek a hatalmi játékok...” még publikálták - magyarul is megjelent - elbeszéléseit, kisregényeit, de nagy műve, a Rákosztály már csak külföldön láthatott napvilágot. A Gulag-szigetcso- port irodalmi tábordokumentumának 1973-as külföldi publikálásakor a szovjet hatóságok az írót megfosztották állampolgárságától és kiutasították az országból. Két évtizeden át az Egyesült Államokban élt, ahol jelentős, de konzervatív-nacionalista orosz személyiség hírében állt. A Gor- bacsov-féle moszkvai változások közepette hazahívták; Szolzsenyicin csak 1994-ben lépett újra orosz földre. Magyarul is megjelent A pokol tornáca című regénye és a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című esszéje. Szálfagyenesen áll Alekszandr Szolzsenyicin. Tekintetét csak annyira emeli fel néha, ameny- nyire a mondanivalójába vetett hit kifejezése megköveteli, és annyira ereszti le, hogy végigpásztázhassa az asztalt körülülő- ket. Jobb keze ujjai időnként megtámaszkodnak a fehér abroszon, de nem valamely biztos pontot keresve, inkább az elhangzottak nyomatékául. Arca, őszbe csavarodó, jellegzetes sza- kállával, az orosz muzsik hajviseletét értelmiségiesítve idéző, még mindig sötét hajkoronájával, a gyakran ráncolódó magas homlokkal már nem viseli egykori önmagának sértődött-kemény vonásait. Nyugodt, bölcs arc ez. A Csontváry festette marokkói tanítóé, nem valamely prófétáé. Ne feledjük, Szolzsenyicin 1994- ben a Vlagyivosztoktól Moszkváig tartó hosszú vonatutazásával a lehető legnyitottabbra tervezte húsz év utáni hazatérését, ám utóbb elhallgatott. Most maga szolgál magyarázattal erre. Elmondja, hogy a televíziós interjúit értelmetlenre rövidítve sugározták (ha egyáltalán képernyőre kerültek), egyébiránt pedig „rü- helli a prófétaságot”, és nem is tartja magát prófétának. Tudja, hogy levelekben, eleven beszélgetésekben megtalálja azokat, akik egyetértenek vele, támogatják a gondolatait, de más fóruma nemigen akad.- Engem nem érdekelnek a hatalmi játékok. Annyit mondhatok, hogy bármily figyelmesen is néztem körül, a mai politikusok között nem akadtam olyanra, akiről majd hálával emlékezhetnének meg az orosz történelem lapjain. Ebből következően nem érdekelnek az olcsó hatalmi intrikák. Mi, 1946-ban a börtönben egyet egészen biztosan felismertünk. Azt, hogy a kommunizmusnak vége. Ettől kezdve más gondolatunk sem volt, csak az, hogyan lehetne kilábalni abból a helyzetből. Mit lehet majd kezdeni ezzel az agyaggólemmel? Voltak ott idősebb, nálam okosabb emberek, akik azt mondták: nem szabad egy csapásra szétverni ezt a kolosszust. Először lehetővé kell tenni a mezőgazdasági kistermelés, a kisipar, a kisárutermelés fejlődését. Az emberek lakjanak jól, legyen ruhájuk, cipőjük, kóstoljanak bele a normális életbe, azután fokozatosan kialakulnak majd a magán közép-, később nagyvállalatok. De nem ripsz- ropsz, nem egy csapásra. Megvan az író véleménye az információs robbanásról, az Internetről is. Ő maga ugyan öreg írógépén kopogja a műveit, de tudja, hogy felesége már „a XXI. század játékait” használja. Az Internetet illetően Szolzsenyicin fő kifogása az, hogy a világhálón felnövő fiatalok esetleg tájékozottak lesznek a külvilág ügyeiben, csak éppen saját közvetlen környezetüket nem fogják ismerni. - Már így is megesik, hogy Novo- szibirszkben nem tudják, mi történik Omszkban - méltatlankodik. - Szibériával sem tudunk mit kezdeni, egész területeket adunk fel, elhanyagoljuk a Távol-Észa- kot, a tajgavidék hatalmas területeit. Az angolszászoknak be kellene látniuk, hogy van a fejlődésnek más útja is, mint az övék. Kína ugyancsak önálló civilizáció, miként Japán is az, és van arab-muzulmán civilizáció: egyiket sem lehet eltörölni. Szibériában vannak parányi, ötszáz lelket számláló népek, az ő kihalásukkal is mennyi eredeti színt veszítenénk el. Oroszország úgyszintén önálló civilizáció, ezt nem szabad elfelejteni. Valaki a múlt századi költő szavait idézve kérdezi: Oroszországot tehát ésszel fel nem érni, Oroszországban hinni kell? Szolzsenyicin válasza: „Szibériával sem tudunk mit kezdeni, egész területeket adunk fel...”- A külföld talán megteheti, hogy nem ért meg bennünket egészen, hogy maradnak számára felfoghatatlan dolgok; tévedhet is. De mi - hiszen rólunk van szó - nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne ismerjük és ne értsük önmagunkat. Nekünk Oroszországot fel kell érnünk ésszel. Heti kultúra ■ Könyvespolc Dr. Kiss László: Kínok tövisében Régóta izgat a magyar és egyetemes kultúra legnagyobbjainak életműve. Gyakorta próbáltam az így nyert tapasztalatokat a tömegtájékoztatásban végzett munkám során hasznosítani. S ebben az érdeklődésemben és tevékenységemben méltó rokonra találtam dr. Kiss Lászlóban, a Felvidéken élő orvosban. A kultúra szeretete, a magyar múlt ápolásának az igénye benne is összekapcsolódik a XX. századi orvos új feladatkörével: az ismeretterjesztéssel. Arany János, Tompa Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Ady Endre, Kosztolányi Vasárnap Kisgaléria Csontváry Kosztka Tivadar Marrokói tanító Méry Gábor reprodukciója Dezső, Csáth Géza, Karinthy Frigyes, Németh László betegségeinek a bemutatására vállalkozik. Dr.Czeizel Endre Br. Kiss lisúé Kínok töutsébni Nagy emberek — hétköznapi kórok Ultimi Aumm Regény A hercegné, ígérete szerint, meglátogatta anyámat; nem tetszett neki. Én nem voltam ott, amikor találkoztak, de az ebédkor anyám azt mondta apámnak, hogy az a Zaszekina hercegné „une femme trés vulgaire” (nagyon közönséges nő), nagyon terhére volt azzal a kérésével, hogy járjon közben Szergej hercegnél az érdekében, mindenféle ügyei és perei vannak, „de vilaines affaires d’argent” (átkozott pénzügyek) - s hogy bizonyosan nagyon intrikus személy. Anyuska azonban hozzátette, hogy lányával együtt meghívta holnapra ebédre. Mikor a „lányával” szót meghallottam, lehajoltam a tányér fölé - mert hát mégis szomszéd és jó neve van. De apám azt mondta anyámnak, hogy most már tudja, ki ez az asszony: fiatal korában ismerte a néhai Zaszekin herceget, kitűnő nevelésben részesült, de üreslelkű, hebehurgya ember volt: a társaságban „le Parisien”-nek hívták, mert sokáig élt Párizsban; nagyon gazdag volt, de szerencsejátékokon elvesztette egész vagyonát, s nem lehet tudni, miért, alighanem a pénzért - ami ezt illeti, jobban is választhatott volna, tette hozzá apám hideg mosollyal - feleségül vette valami hivatalnoknak a leányát, Első szerelem Turgenyev 6.rész spekulálni kezdett s véglegesen tönkrement.- Csak ne kérjen pénzt kölcsön -jegyezte meg anyám.- Az is lehet, hogy kér - mondta csendesen apám. - Beszél franciául?- Nagyon gyengén.- Hm. No de ez mindegy. Úgy tetszik, azt mondtad, hogy a leányát is meghívtad; valaki azt állította nekem, hogy nagyon kedves, művelt leány.-Á! Tehát nem ütött az anyjára. - Az apjára sem - pótolta meg apám. - Az is művelt volt, de buta. Anyám sóhajtott és elgondolkozott. Apám többet nem szólt. Én egész beszélgetésük alatt nagyon kellemetlenül éreztem magam. béd után lementem a kertbe, de puska nélkül. Megfogadtam volt, hogy nem megyek közel „Zaszekinék kertjéhez”, de ellenállhatatlan erő vont oda - és nemhiába. Alig értem a kerítés közelébe, megpillantottam Zinaidát. Most egyedül volt. Kis könyvet tartott a kezében, s lassan haladt az úton. Nem vett észre. Már-már elszalasztottam volna; de hirtelen észbe kaptam s köhécselni kezdtem. Visszafordult, de nem állt meg, elhárította kezével kerek szalmakalapjának széles kék szalagját, rám nézett, csendesen mosolygott s megint a könyve felé irányította szemét. Levettem a sapkámat, egy darabig egy helyen topogtam, aztán nehéz szívvel továbbmentem. - Que suis-je pour eile?” (mit számítok én neki?) - gondoltam (isten tudja, miért) franciául. Ismerős lépéseket hallottam magam mögött: hátranéztem - apám jött felém gyors és köny- nyű járásával.- Az ott a hercegkisasszony? - kérdezte.-Az.-Talán ismered?- Ma reggel láttam, mikor a hercegnénél voltam. Apám megállt, aztán hirtelen sarkon fordult és visszament. Mikor Zinaidával egy vonalba érkezett, udvariasan köszönt neki. A lány is köszönt, nem minden csodálkozás nélkül az arcán, s leeresztette a könyvet. Láttam, hogy a szemével követte apámat. Apám mindig választékosán, egyénien, de egyszerűen öltözködött; de sohasem láttam csinosabb alakúnak, soha szebben nem állt a szürke kalapja alig ritkuló fürtjein. Mentem volna Zinaida felé, de rám sem nézett, ismét szeme elé emelte a könyvet és eltávozott. Az egész estét s a következő reggelt szomorú zsibbadtságban töltöttem. Emlékszem, megpróbáltam dolgozni s elővettem Kajdanovot, de hiába vibráltak előttem a híres tudós könyvének terjedelmes sorai és oldalai. Tízszer is elolvastam egymás után ezeket a szavakat: „Julius Caesar kitűnt katonai vitézségével’’ - semmit sem értettem belőle s félredobtam a könyvet. Ebéd előtt megint megkentem a hajam, s megint felvettem a kabátomat és nyakkendőmet.- Ezt miért teszed? - kérdezte anyám. - Nem vagy még egyetemi hallgató, s isten tudja, sikerül-e a vizsgád. Aztán nem is olyan régen csináltattuk neked ezt a kurtkát. Nem dobhatod el.- Vendégek jönnek - suttogtam majdnem kétségbeesve.- Csacsi beszéd! Micsoda vendégek azok! Meg kellett adnom magam. Újra felvettem a kabát helyett a kurtkát, de a nyakkendőt nem vettem le. A hercegné félórával ebéd előtt megérkezett leányával; az öregasszony a zöld ruha fölé, melyet már ismertem, sárga sált vett fel s egy régimódi, tűzpiros szalaggal díszített főkötőt tett a fejére. Rögtön váltóiról kezdett beszélni, sóhajtott, szegénységét panaszolta, „kunyerált”, de egyáltalában nem affektált: olyan zajosan tubákolt s úgy forgolódott és fészkelődött a széken, mint otthon. Mintha nem is jutott volna eszébe, hogy hercegné. V iszont Zinaida magatartása szigorú, szinte dölyfös volt, mint egy igazi hercegkisasszonyé. Hideg mozdulatlanság és komolyság volt az arcán - rá sem ismertem; nem ismertem rá a nézésére, a mosolyára, bár ezt az új arcát is gyönyörűnek találtam. Halványkék mintájú, könnyű barezsruha volt rajta, haja angolosan hosszú fürtökben omlott alá a két orcája mellett; ez a hajviselet jól illett hideg arckifejezéséhez. (folytatjuk)
