Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-03-11 / 10. szám

8 1998. március 11. Ripor Nyitra nem az a város, ahol a magyar diák jól érzi magát Csak a változó idő... Vrabec Mária Tanár és diák - ha magyar - egy­aránt a túlélésre rendezkedett be nálunk. Ez az érzés erősödött ben­nem akkor is, amikor a Nyitrai Konstantin Egyetem magyar tan­székén jártam. Pedig az időnként felröppenő hírekkel ellentétben senki nem húzta a vészharangot, nem beszélt vérmes nacionaliz­musról, látványos megtorlások­ról. Csak valahogy az általános hangulat volt olyan, mint amikor a vesztes csaták után nincs más remény, csak a változó idő. Peter Liba rektor úr, miután a magyar tanárok egy csoportja le­vélben fordult hozzá egy magyar tanácsadó testület létrehozását il­letően, összeszámolta a magyar nemzetisé­gű diákokat. Ezek sze­rint az 1996/97-es is­kolaévben a humán tudományok karán a 361 magyar nemzeti­ségű diák közül 151 választotta a magyar nyelvet valamilyen szakpárosítással. A természettudományi karon összesen 214 magyar nemzetiségű diák tanult, ebből 137 magyarul, a pedagógiai karon pedig a 429 magyar diákból 185 részben ma­gyarul is hallgatta az előadáso­kat. A magyar tanácsadó testüle­tet illetően, természetesen, a vá­lasz elutasító, az indoklás pedig ismerős volt: ez nem nemzetiségi egyetem, az oktatás színvonalát csak tudományos munkával lehet emelni. Az ezret meghaladó szám azonban jól mutat, amikor a nemzetiségek iránti előzékenysé­get kell dokumentálni - pláne, ha azt is hozzáteszik, hogy magyarul folyik az oktatás. Mára azonban az anyanyelvi oktatás - több ok miatt is - ugyancsak veszélyben forog a karból néhány év leforgá­sa alatt egyetemmé avanzsált in­tézményben. Az első súlyos csa­pást az akadémiai szenátus által tavaly kidolgozott és szeptember­től életbe léptetett „A nemzetisé­gi oktatás alapelvei” című rend­szabály mérte a magyar nyelvű oktatásra. Ennek értelmében fel­vételizni ugyan lehet az egyetem­re magyarul, de minden olyan di­ák, aki a középiskolai tanulmá­nyait nem államnyelven végezte, köteles a választott tantárgy té­makörén belül szlovák nyelvből is szakvizsgát tenni. Ha akad ma­gyarul tudó és magyarul előadni hajlandó tanár, az órákat is meg lehet tartani magyarul, csak ép­pen a szakterminológiai szeminá­riumokat ajánlatos szlovákul hallgatni, hogy a vizsga köny- nyebb legyen. A legtöbb vizsga ugyanis - a magyar tanszék kivé­telével - szlovákul esedékes, az államvizsga, a diplomamunka pedig kötelezően államnyelvű. Egy Adyról írt diplomamunka esetében elég, ha a diák egy né­hány oldalas „rezümében” fejti ki szlovákul, miről is szól a szakdol­gozat, de a konzultáns még eb­ben az esetben is szlovákul írja meg a szakvéleményét. Ez a dol­gok egyik oldala - az, amelyikre a jelenlegi politikai klímában alig­ha lehetünk befolyás­sal. A másik oldal pe­dig, hogy a szakvizs­gákat és a szemeszte- ri vizsgákat sok eset­ben azért nem lehet magyarul letenni, mert egyszerűen nincs a vizsgáztató bizottságban magya­rul beszélő tanár. Mint minden, ez is az illető tanszék vezető­jének jóindulatától függ, de sokszor még a jóindulat sem segít, ha a magyarul tudó ta­nárnak nincs meg a szükséges tu­dományos fokozata. „Ezért hangoztatom, legfőbb köte­lességünk, hogy igényesek le­gyünk önmagunkkal szemben - mondja Teleki Ilona docens, a ma­gyar tanszék vezetője. - Minden vizsgáztató bizottságban kell len­nie egy docensnek, de a magyar docensek száma sajnos elenyésző­en kicsi. Ha minden tanszéken csak egyetlenegy volna, akkor már biztos bekerülne a bizottságba és így adott lenne a lehetőség a ma­gyar nyelvű vizsgáztatásra. Az az igazság, hogy ha nekünk ma azt mondanák: a jövő héten megnyíl­hat egy magyar nemzetiségi kar, nem lennénk rá felkészülve. Ennek pedig nemcsak politikai, hanem nagyrészt szakmai okai is vannak. A szakmai és politikai okokon kí­vül még egy gyakorlati, szervezé­si átgondolatlanság is nehezíti a magyar előadások megtartását. Tavaly a magyar szak tizenhat szakpárosítással nyílt, idén majd tizenhat szak közül lehet válasz­tani és ekkora szétszórtságnál le­hetetlen minden szakon magyar csoportokat kialakítani. Vannak olyan szakok, amelyeket évfolya­monként csak egy-két diák vá­laszt, és nekik bizony nem tarthat külön előadásokat a mégoly jóin­dulatú tanár sem. Legfeljebb azok a tanárok, akik korábban magyar csoportokat is tanítottak, megengedik, hogy a magyar diá­kok magyarul vizsgázzanak ná­luk. És hogy hogyan látják mind­ezt a diákok? Újj Évával, Katona Ildikóval és Földes Józseffel egy magyarvizs­ga után beszélgettem. A két lány magyar-kulturológia, a fiú ma­gyar-történelem szakos, Ildikó elsős, Éva és József másodikosok. Mindhárman megerősítik, hogy a legtöbb tanár azért türelmes a szlovákul gyengén beszélő diá­kokkal. „Főleg azok a tanárok, akik valamikor magyarok voltak” - hallom. Amikor rákérdezek, hogy értik ezt, megtudom, hogy azokról a tanárokról van szó, akik régen magyarul tanítottak, de most nem dicsekszenek vele, in­kább csak titokban segítik a ma­gyar diákokat. Lehet velük ma­gyarul beszélni, de ők szlovákul szólnak vissza. A szlovák tanárok között van, aki határozottan számonkéri az államnyelv isme­retét, de az nem fordulhat elő, hogy valaki csak a magyarsága miatt röpüljön a vizs­gáról. Szóba kerül a Nagymorva Biroda­lom, a középkori Szlo­vákia, az ezeréves ma­gyar elnyomás, 1848 szlovák verziója. „Aki hallgat, az nem árt magának” - mondja József és én nem tu­dom azt állítani, hogy nincs igaza. Beszélge­tünk a szakválasztás­ról meg a szlovák ál­lamvizsgáról is. Évától megtudom, hogy száz- százalékos ered­ménnyel felvételizett a történelem szakra, mégis átso­rolták kulturológiára. Lám, ez is a szétszórt szakosítások egyik oka (vagy módja?). A szlovák előadá­sokba és vizsgákba valahogy min­denki beletörődött, mint egy megváltoztathatatlan ténybe. Egyszerűen ki kell bírni - mostan­ság talán ez lehetne a mottója a nyitrai magyar diákéletnek. Ta­lán ezért is alakult az utóbbi években ebből a több mint négy­száz diákból egy annyira zárt kö­zösség. Próbálnám feszegetni, hogy ez az egyetem mégiscsak a hazai magyar pedagógusképzés fellegvárának számít, de a leendő pedagógusoknak valahogy nincs ilyen érzésük. „Egy fellegvár azért valami több, nem?” - kérde­zik tőlem. Aztán elmondják, hogy nehéz a magyarság fellegvára­ként tekinteni egy olyan intéz­ményre, ahol olyan magyar taná­rok adnak elő, akik a saját gyere­keiket szlovák iskolába íratták. Vannak persze kivételek, de minderre a diákok jobban odafi­gyelnek, mint arra, mit hangoztat az illető a katedrán. Amikor a szabadidőről és a diákélet öröme­iről kérdeznék, csak a havonta esedékes JUGYIK bulik jönnek szóba. Más nincs, órák után szét­szóródik a diákság, mert kolesz sem jutott mindenkinek. Az igaz­ság az, hogy örülünk, amikor ha­zamehetünk. Ez nem az a város, ahol öröm lenne magyar diáknak lenni” - mondja egy végzős. Nem próbálom meggyőzni az ellenke­zőjéről, elvégre öt év tapasztalata mondatja ezt vele. Csak annyit te­szek hozzá, hogy ugyanez a taná­rokra is érvényes. Mert polemi­zálni lehet arról, mi az eredmé­nyesebb: a látványos, olykor poli­tikától sem mentes kiállás, vagy a meggondolt, de sokszor óvatos­kodással vádolható háttérben maradás. De dönteni csak annak áll jogá­ban, aki a következ­ményeket is viseli. Nyitrán tanár és diák - ha magyar -, egy­aránt tudja, hogy fel­vételik előtt nem ajánlatos konfliktu­sokba bocsátkozni a kompetensekkel, mert azt a felvehető magyar diákok szá­ma bánja. Hogy néha jobb csendben tenni a dolgokat, mint - akár ha jogos követe­lésekkel is - felhívni magunkra a figyelmet és újabb korlátozó intézkedések lavináját előidézni. Hogy a tehetetlenség megtanítja az embert hallgatni akkor is, ha minden porcikája til­takozik az igazságtalanság ellen. Persze ez is csak egy bizonyos ha­tárig érvényes, addig, amíg akad­nak bátor emberek, akik nem hagyják, hogy a többiek elfásulja­nak, hogy minden energiájuk a puszta túlélésért folytatott harc­ban morzsolódjon fel. Csak ne tartson mindez kibírhatatlanul sokáig. Mert egy bizonyos idő után már a túlélő sem az, aki volt. A legjobb helyzetben a természet- tudományi kar hallga­tói vannak. Órák után szétszóró­dik a társa­ság, mert kollégiumi szoba nem jutott min­denkinek. Beszélik, hogy valakit azéri tak ki a történelemvizs mert azt mondta, hogy Csá té nemzetisége magyar volt ákok szerint más bajnak is 1 Magyar diák itt szlovák rendez­vényre, buliba nem megy, szlo­vák osztálytársakkal nemigen tartja a kapcsolatot. Letudja a kötelező óraszámot, aztán cso­magol és hazamegy. „Nem mint­ha cikiznének, csa nem tartozunk köze volt már bunyó is, de dők mindenütt vám bajunk velük, és ser hozzájuk.” Gróf Dessewffy Arisztid, az aradi vértanú Pazderák Bertalan A magyar nemzet számára szent hely a Felvidéken, Magyarbőd közelében található Ósvacsákány község. Ott szüle­tett 1802. július hó 16-án gróf Dessewffy Arisztid, és ott is ke­resztelték meg az evangélikus templomban. 1904-ben Csá­kányban nagy ünnepséget ren­deztek. A vendégek Magyarbődön gyülekeztek a lel­készlakban, s innen indultak a közeli Ósvacsákány községbe. Hatvan csákánya, kemencei és bődi legényből álló bandérium nyitotta meg a menetet. Utánuk 45 kocsiból álló hosszú sor kö­vetkezett, amely a vendégeket vitte Csákány községbe. A falu bejáratánál diadalkapu és ünne­pi köntösbe öltözött lakosság fo­gadta az érkezőket. Az ünnepély a templomban folyt le, amelynek falán egy emlék­tábla található a következő szö­veggel: „Itt keresztelték 1802. évi július hó 16-án Csákány szülöttjét: Dessewffy Arisztid 1848-49-ik évi hős tábornokot, a magyar nemzet egyik vértanú­ját.” Az emléktábla közadakozásból létesült 1904-ben, és mind a mai napig a helyén van, hiszen a község lakosai - bár szlovákok - büszkék a falu szülöttére. Dessewffy a legelőkelőbb ma­gyar nemesi családok egyikének sarja. 17 évesen állt huszárnak, és húsz esztendejébe került, amíg a kapitányi rangig eljutott. Első feleségét és gyerekeit a tü­dőbaj vitte el, többek között a beteg asszony ápolása kedvéért is hagyta el korán a hadsereget. A Dessewffy családban magától értetődő volt a katonáskodás. Az persze más kérdés, hogy amikor a huszártiszt nagy sokára elju­tott a kapitányi rangig, megunta az egyenruhát, helyette a házas­ságot és a gazdálkodást válasz­totta. 1848-ban Dessewffy Arisztid mint nyugalmazott huszárkapi­tány ajánlotta fel kardját a hazá­nak. A régi huszártisztet hivatal­ból keresték meg, hogy szolgál­Mire eljutott a kapi- tányi rangig, megunta az egyen­ruhát, helyette a házasságot és a gazdálkodást választotta. jón tovább: „Ha nem szólítanak fel szolgálati úton, nyugodtan otthon maradhattam volna, de miután bekerültem a dolgokba, az események magukkal sodor­tak...” A nyugdíjas Dessewffynek a honvédség megszervezésében sorsdöntő feladat jutott. Csak­hamar őrnagy lett, s dicsőséges részt vett huszáraival a tarcali győzelmes csatában. Kápolnánál kereszttűzbe jutott, de hősies küzdelem után kivágta magát. Ott küzdött a bicskei, isaszegi, váci, nagysallói és komáromi csatákban. A lovasrohamok hőse volt. Kossuth Lajos, mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, így számolt be az 1849. február 18-án lezajlott kompolti össze­csapásról: „Klapka ezredes me­zőkövesdi főhadiszállásán meg­tudván, hogy azon ellenséges seregnek, melly legújabb idői ben Pestről Gyöngyösre érke­zett, két század gr. Auersberg nevű vasasokból álló előcsap; Kompokon tanyáz, azt februá 18-án reggeli órákban megrohantatá. A terv kivitelé derék Dessewffy Arisztid ezre desre bízta, ki is a megrohan; egy fertály órakor reggel 4 gy ge huszár századdal olly vitéz ség - s ügyességgel vezérelte, hogy az ellenség tökéletesen meglepetve, rövid, de kémén csatázás után, többet ötven h lottnál a csatatéren hagyván, szétverve és rendetlenül meg tamodott, zsákmányul hagyv vitéz huszárainknak 35 foglyi lovastól együtt, az osztály záí lójának szalagját, a tisztek ve téklovait és podgyászait sok r

Next

/
Thumbnails
Contents