Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-11 / 10. szám
Politika 1998. március 11. 3 A ragaszkodás az anyaországgal való szoros kapcsolattartáshoz nem engedi bezárni a határokat Prikler László felvétele Horn Gyula szerencsére vagy tévedett, vagy csúsztatott a vízumkényszer emlegetésekor Magyar és államérdekek Sándor Eleonóra __________ Ho gyha Horn Gyulának a minap igaza lett volna, és a Magyarország területén elkövetett bűn- cselekmények tettesei között valóban riasztóan magas arányban lennének külföldi állampolgárok, már nem pusztán elméleti szinten kellene feltenniük a kérdést a határokon belüli és túli magyar politikusoknak: valóban mindig, minden körülmények között összehangolhatok a magyar államérdekek és a határokon túli magyarság érdekei? Megvé- dendő-e Magyarország a nemzetközi bűnözés beszivárgásától a kisebbségi magyarok beutazásának megnehezítése árán is? Horn Gyula, szerencsére, vagy tévedett, vagy szándékosan csúsztatott, a környező államokkal szembeni vízumkényszer visszaállítása valóságos fenyegetésből visszacsúszott a „gondolatkísérlet” szintjére. A határokon átfolyó kulturális és az államhatárok közé zárt politikai nemzet hol ellentétes, hol összecsengő érdekeinek kérdése ettől, persze, még kérdés marad. Mindannyian jól emlékezhetünk, hogy igazán élesen elsőként a szlovákmagyar, illetve a román-magyar a- lapszerződés megkötésekor vetődött fel. A magyar kormány akkor azzal érvelt a szerződések mellett, hogy azok, mint a jószomszédi viszonyra törekvés bizonyítékai, elősegíthetik Magyarország belépését a NATO-ba és az EU-ba. Aláírásuk tehát elsőrangú államérdek. Az ellenzők ezt cáfolták, s állították: a mindenkori magyar vezetés semmi olyat nem tehet, ami nem bírja a kisebbségi vezetők támogatását. Ami nem egyezik a kisebbségek érdekeivel, az nem is lehet államérdek. Mind az alap- szerződések, mind a vízumkényszer bevezetése körüli, már lezajlott és a schengeni szerződésnek a magyar határok védelmére is vonatkozó előírásai miatti politikai viták alapján bátran megkockáztatható a kijelentés: tökéletes összhang a kétfajta érdek között nem mindig lehetséges. Schengen ide, a kisebbségi magyarok határátlépésének nehezedése oda, ép ésszel senki nem követelheti a magyar kormánytól, hogy lemondjon az uniós tagságról, vagy hogy várja be a lemaradó szomszédait. A kisebbségi vezetők véleményét, persze, jó, ha meghallgatja, de kulcsfontosságú döntései nem függhetnek Markó Béla vagy Bugár Béla véleményétől. Jobb ezt belátni, mint hiú reményeknek, majd keserű csalódásoknak kitenni a kisebbségi közvéleményt. Az érdekek ütközése a politikában termékeny is lehet. Ha Horn Gyula a külföldi bűnözéssel való ijesztgetéssel a Nyugaton is sajnos egyre divatosabb idegenellenességet akarta meglovagolni a választások előtt, hát ezt a számítását éppen a kisebbségi magyarok húzták keresztbe. Az ő ragaszkodásuk az anyaországgal való szoros kapcsolattartáshoz nem engedte bezárni az országhatárokat. A szlovákiai magyarokra ebben a helyzetben még egy feladat vár: a külföldi szlovákokról szóló törvény ismeretében nekik kell elutasítaniuk azt, ha a budapesti politikai vezetés netán etnikai alapon akarna tartós vízumokat, beutazási engedélyeket osztogatni, csak azoknak, akik bizonyíthatóan magyarok. Nem az a magyar (szlovák, angol, német, szuahéli), akinek erről hatósági igazolványa van. Jobb ezt belátni, mint keserű csalódásoknak kitenni a kisebbségi közvéleményt. Nem az a magyar, akinek erről hatósági igazolványa van. Külföldi lapszemle Corriere della Sera Vissza az autonómiához Talán már túlságosan késő van ahhoz, hogy a polgárháborút el lehessen kerülni, de a balkáni lőporos hordó mellett most nem Milosevics játszott a tűzzel, hangsúlyozta egy másik olasz újság, a Corriere della Sera. Már a szerb hatalmi központokban is felismerték, hogy elkerülhetetlen a tartomány erős autonómiájának a helyreállítása, amelyet éppen Milosevics hatalomra kerülésével számoltak fel. De a koszovói probléma, amelyet túlságosan sokáig hagytak elráko- sodni, a jelek szerint kicsúszott minden főszereplő kezéből, és ismét az első helyre került az európai diplomácia napirendjén. A koszovói autonómia egymással is vitatkozó történelmi vezetőin túllépett a népharag, az évtizedes elkeseredettség. Új szereplő lépett a színre: a (koszovói) fegyveres felszabadító hadsereg, amelynek ereje ugyan még biztosan nem felmérhető, de jelét adta annak, hogy képes támadásokra. La Repubblica Lőporos hordó Újabb balkáni háború kirobbanásával fenyeget a koszovói válság, s a háború elkerülésének döntő tényezője az, hogy a nemzetközi közösség képes lesz-e addig eloltani a tüzet, amíg a lángok túlságosan magasra nem csapnak. Ehhez azonban az kell, hogy a nemzetközi közösség ne ismételje meg azokat a hibákat, amelyeket 1991-ben a volt Jugoszlávia felbomlásakor elkövetett. 1991-ben az európaiak néhány lépése, különösképpen Németország felelőtlen sietsége, amivel elismerte Szlovénia és Horvátország elszakadását, a háborús szeleket erősítette. De az európaiak közötti megosztottság nemcsak 1991-ben járult hozzá a katasztrófához: a Balkán modern kori viharos történelmének okai jórészt az Európán belüli megosztottságban és rivalizálásban rejlenek. „Ha lehet még tenni valamit azért, hogyne kezdődjön meg Koszovóban a negyedik jugoszláv háború, akkor a nyugati diplomáciának egységesen fel kellene lépnie. Koszovói albánok az Európai Unió brüsszeli székháza előtt a szerb rendőrség brutális pristinai fellépése miatt tüntettek CTK/AP-felv. Szeretne számítógépet nyerni? Figyelje a Hang-Kép következő számát, ahol a 29. oldalon felvilágosítást talál. Interjú Az együttgondolkodás esélyei Kiss József Tisztázó viták és közös feladat- vállalások időszakaként jellemezték a rendszerváltás küszöbén az elkövetkező éveket- többek között az 1848-49-es forradalom kapcsán - szlovák és magyar történészek, irodalmárok és publicisták. Vajon történt-e ez irányban lényeges változás? Dr. DUSÁN SKVARNA, a pozsonyi Komensky Egyetem történelem és levéltár tanszékének oktatója, számos szlovák-magyar történésztanácskozás résztvevője válaszol. A két fél kutatóinak eszmecseréin eddig vagy olyanok vitáztak, akik fél szóból is értik egymást, s képesek együttgondolkodni, vagy pedig, ha kicsit is szélesedett a résztvevők köre, a vita olykor meddővé vált. Az okokat elsősorban annak a társadalmi-politikai légkörnek a kiéleződésében kellene keresni, amely kihat a történeti publicisztikának az egyébként örvendetes kiterebélyesedésé- re, de nemritkán egyet jelent a tudományos érveléstől elszakadó szabadossággal. így elmosódik a határ a szemléleti józanság és a mindenáron perlekedésre sarkalló szándékok között. A beavatottak szűk körén túl, történészberkekben is tanúi lehetünk viszont a szlovák és magyar szakirodalom kölcsönös figyelemmel kísérésében mutatkozó hézagoknak. Meghaladott értelmezések és közhelyek erősödnek fel, s ez megnehezíti az előrelépést. Szlovák részről mintha bizalmatlanság érződne olyan kérdésekben, amelyeken a magyar történettudomány már túljutott. így a szláv nemzetek ún. életképtelenségét hirdető, Engels és Marx nevéhez kapcsolódó leegyszerűsítő nézeteken. Ilyesmit ma már balgaság lenne a magyar történészeknek tulajdonítani, ami a publicisztikában előfordulhat. Maga a probléma viszont tágabb, összeurópai beágyazottságban szlovák szemszögből érzékenyebb megközelítést igényel. Nyugat-Európa forradalmi erőinek java része nem értette igazán a közép-európai sajátosságokat: szerintük a nemzeti szabadság és az önálló államiság csak a nagy történelmi nemzeteket illette meg. A politikailag gyenge szlávokat nem tekintette partnernek, a cári Oroszország „ötödik hadoszlopát“ látta bennük, s ez közvetve az ellentábor karjaiba hajszolta őket. A magyar történettudomány nem nagyon vádolható, hogy nem nézett szembe a forradalom vezető erejének, a magyar liberális nemesség társadalmi korlátáival. Hiszen megfogalmazta, hogy a Habsburg- monarchia szláv és nem magyar nemzetei nem minősíthetők egységes, forradaiomelle- nes tábornak. A szlovák értelmiség a társadalmi haladás híve volt. Stúrék és Hurbanék magatartásában viszont élesebb kontúrokat kíván annak megvilágítása, hogy a bécsi udvar politikájának is több fázisa volt. A bécsi mérsékelt liberálisok reformokat, alkotmányos rendszert helyeztek kilátásba, sőt a monarchia föderalizálását is. Hogy nem volt-e ez puszta ígérgetés és taktikázás? Igen, de nem minden politikus esetében. Az abszolutista reakció végkifejletében kerekedett felül. Mintha a magyar és a szlovák történészek álláspontjai között nem lenne áthághatatlan szakadék. A szakmaisághoz szigorúan ragaszkodó párbeszéd jelentheti az egyedüli járható utat. De nem becsülhető le egymás munkáinak kölcsönös lefordít- tatása a szélesebb olvasóközönség számára.
