Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-25 / 8. szám
Kultúra 1998. február 25. 13 Leghíresebb regényét, a Meztelenek és holtakat az egész világon olvassák Mailer hetvenöt éve Viszonylag korán megunta és elhagyta a tiszta fikciót Sükösd Mihály _____________ Bo ldogító tény, hogy az ő életvitelével ekkora időt megélt. Ráadásul egészséges és naponta ír, holott évekkel ezelőtt gyógyíthatatlan májzsugort állapítottak meg nála a szakorvosok. Azóta keveset iszik, a vodkát könnyű sörrel és narancslével társítja, erőszakos cselekedetektől is tartózkodik. Sűrű, göndör haja előbb megőszült, aztán hófehér lett, nagy pocakja nőtt, ahogy az öreguraknál lenni szokott. De arca, beszéde, taglejtése, az önző agresszivitás és a beleérző figyelem keveréke megmaradt. Mindenképp az amerikai beat-hippi mozgalmak kimagasló krónikása. A barátnak álcázott féltékeny (és rosszabb) író jellemez a leginkább kíméletlenül. A nálunk is ismert Gore Vidal szerint: „Mailéinek fogalma sincs, hogy miben hisz, vagy hogy ő maga mit akar és mit nem akar. Pontos küldetése sincs azon kívül, amit állandóan változó temperamentuma diktál neki. Végül abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán regényíró, sőt író-e, óriási tehetsége ellenére. Túlságosan demagóg: inkább zsigeri, mintsem intellektuális hévvel cserélgeti szédítő stílusait.” Mármost ebben az állításban akad igazság, de még több az ál- ság. Norman Mailer műfaji kísérletei a hatvanas-hetvenes években a fikció és a dokumentumirodalom keveredésének mintadarabjai. Becsvágyó író volt mindig, s már igen fiatalon, huszonöt éves korában csaknem megfogta az isten lábát: a háborús nagyregény, a Meztelenek és holtak máig a legnépszerűbb és legolvasottabb műve, nálunk is több kiadásban, elképesztő példányszámban jelent meg. Holott ezt az ifjúsági gátlástalanságával írt, realista-naturalista regényformát azóta kicsikét megrágta az idő, főként a valaha ünnepelt Időgép-fejezeteket. Utána másfajta regényeket írt, de az isten lábának a közelébe sem került. Következett publicisztikai esszéinek sorozata a hatvanas évek elején, köztük a korszakos remekmű, a hipsztertípust mintázó A Fehér Néger. Itt Mailer radikálisan baloldali, az önmaga egyéni módján egyszerre marxista és freudista és egzisztencialista, a rendszeren kívül álló értelmiség és a nemiség, a szex és az idő kapcsolatának elemzője, s nem utolsósorban önmaga dicsőítője. Mindenképp az amerikai beat-hippi mozgalmak kimagasló krónikása. Viszonylag korán megunta és elhagyta a tiszta fikciót. Talán hiányzott írói alkatából a képzelet tehetsége, s ezt belátta, mivel a műhely magányában, az alkotás „éjféli olajfényében” önmaga elszánt bírálója is tudott lenni. Sorra születtek a nagy dokumentumszövegek: a Miami és Chicago ostroma az 1968-as elnökjelölt-választásokról, Az éjszaka seregei az amerikai újbaloldali ellenzék látványos időszakáról. Dokumentumszövegek puszta, hiteles tényekből, de fiktív betétekkel, naplószerű elmélkedésekkel keverve. így talál alkalmat Norman Mailer, hogy' az eseménykrónika szüneteiben „ki- tátsa azt a hatalmas cápaszáját” (Mailer metaforája önmagáról) és kinyilvánítsa mindenkit túlkiabáló, de mindig okos, mindig ragyogóan megfogalmazott különvéleményét. 1973-ban egyik legjobb könyvét jelentette meg: életrajzot Marilyn Monroe-ról. Megint az isten lába után rugaszkodott. Egy nagy színésznő, aki a nevével jelképezett (filmen és filmen kívül) egy amerikai évtizedet, de aki igen kevés filmben játszott főszerepet, s a szakértők szerint ritkán alakított maradandót. A szimbólummá lett szexbomba és szexbálvány, sokfajta házasságainak vesztese, John F. Kennedy, Robert Kennedy, Frank Sinatra, Yves Montand szeretője, akinek - Mailer fürkész dokumentációja szerint - nagyobb gyönyöre telt abban, amit adott, mint abban, amit kapott. Az utóbbi húsz évben is lankadatlanul dolgozott a Norman Mailer nevű írószerkezet. Róla szól az amerikai vicc: Norman délelőtt befűzi írógépébe a kéziratpapírt, a géphez szerelt egyik papírpohárba három deci borsos vodkát tölt paradicsomlével, a másikba tömény olasz kávét, aztán leül a karosszékébe, gondolkodik, álmodozik, a gép ír magától, a szerzőnek csupán annyi a dolga, hogy időnként kéziratpapírt cseréljen, s újratöltse a vodkát meg a kávét. Mailer azóta nyilván áttért a szövegszerkesztőre, de továbbra is mérheteüen mennyiségű kéziratlapot bocsát ki magától. Már a Meztelenek és holtak is nagyon hosszú regény volt, újabb művei közül némelyik még hosszabb, magyarán túlírt. írt egy regényt az ókori Egyiptom tárgyköréből, nemcsak hosszú volt, hanem érdektelenül unalmas is, amerikai és nemzetközi bukás lett a sorsa. Annál érdekesebb A hóhér dala, egy Utah államban kivégzett kétszeres rablógyilkosról. „Szerencsém volt, mert egy velejéig amerikai és emellett Dosztojevszkij tollára kívánkozó figurával volt dolgom.” Hemingwayhez illően látványos és brutális életet élt. Ifjúsága eszményéhez, Hemingwayhez illően látványos és brutális életet élt. Ütéseit és sebeit nem takargatta, sőt önmaga iránti hirdetésnek szánta. Ötször váltéi, borzalmasjelenetekután, egyik feleségét váltott lábakkal rugdalta lefelé a lépcsőn, a másikat késsel a kezében kergette ki a házból. Rengeteg pénzt keresett, de kilenc gyermek után fizetett gyermektartási adót. Egyik művében sem hibátlan író, mégis nagy író. Az USA történelme és irodalma a második világháború óta nem képzelhető el Norman Mailer nélkül. Heti kultúra Könyvespolc A magyar név megint szép lesz... Az 1848-49-es magyar szabadságharc százötvenedik évfordulója alkalmából Drozdík Katalin összeállításában jelent meg aKatedra Füzetek új darabja, amelyben versek, dalok, rövid lélegzetű írások idézik meg a kor hangulatát. Vörösmarty Mihály Szózatától és a Nemzeti daltól a Bem tábornokot nem kell félteni című íráson át Kölcsey Ferenc Himnuszáig nyolcvannégy oldalon a magyar irodalom legfényesebb „történelmi gyöngyeit” kapja az olvasó. (Lilium Aurum) Vasárnap Kisgaléria Szabó Ottó KAtEORA 2 f ÖZETEK! A magyar név mtglntffléptes... Regény ép életkor- mondta aztán hirtelen, megfordulva és fész- kelődve a széken. - Kérem, ne feszélyezze magát. Nálam minden egyszerű. „Nagyon is egyszerű”, gondoltam, önkéntelen utálattal nézegetve tiszteletet igazán nem parancsoló alakját. Ebben a pillanatban a fogadószoba másik ajtaja hirtelen kitárult, s a küszöbén megjelent a lány, akit tegnap estefelé a kertben láttam. Felemelte a kezét, s az arcán gúnyos mosoly jelent meg.- Ez itt a lányom - mondta a hercegné, könyökével feléje mutatva. - Zinocska, ez a szomszédunknak, V. úrnak a fia. Legyen szíves, mondja meg, hogy hívják.-Vlagyimirnak - feleltem felállva, s kiejtésem kissé bizonytalankodott az izgalomtól.- S az apai neve?-Petrovics.- Igen. Volt egy rendőrfőnök ismerősöm. Azt is Vlagyimir Petrovicsnak hívták. Vonyifatyij! Ne keresd a kulcsokat! Itt vannak a zsebemben. A fiatal lány még mindig az előbbi gúnyos mosollyal nézett reám, kissé hunyorító szemmel s egy kicsit oldalra billentve fejét.- En már láttam möszjő Első szerelem Turgenyev 4. rész Voldemart - szólalt meg aztán. (Ezüstcsengésű hangja édes borzongást futtatott végig rajtam.) - Megengedi, hogy így szólítsam?- Tessék - dadogtam.- Hol láttad? - kérdezte az anyja. A hercegkisasszony nem felelt az anyjának.- El van most foglalva? - kérdezte, nem véve le rólam a szemét.- Egyáltalán nem.- Segítene nekem gyapjúfonalat bontogatni? Akkor jöjjön csak ide hozzám. Intett a fejével, s kiment a fogadószobából. Én utána indultam. A szobában, melybe beléptünk, valamivel jobbfajta bútor volt s több ízléssel volt berendezve. Egyébként ebben a pillanatban alig vettem észre valamit: mintha álomban mozogtam volna - a bárgyúságig fokozódó boldogságot éreztem egész lényemben. A hercegkisasszony leült, elővett egy mat- ring piros gyapjúfonalat, helyet mutatott nekem a vele szemben levő széken, gondosan kioldotta s a két kezemre tette. S mindezt szó nélkül cselekedte, valami komikus lassúsággal s ugyanazzal a derűs, ravasz és gúnyos mosollyal... alig szétnyílt ajkain. Összesodort kártyára kezdte tekerni a fonalat, s egyszerre olyan ragyogó tekintetet villantott rám, hogy önkéntelenül lesütöttem a szemem. Valahányszor a szinte hunyorításra szűkített szem teljes nagyságúra nyílt - arca egészen megváltozott: mintha fényesség áradt volna el rajta.- Mit gondolt rólam tegnap, möszjő Voldemar? - kérdezte egy kis idő múlva. - Bizonyosan elítélt.-Én... hercegkisasszony... semmit sem gondoltam... hogy is tehetném... - feleltem zavartan.- Ide hallgasson - mondta erre.- Maga még nem ismer engem: én nagyon különös vagyok; megkívánom, hogy mindig igazat adjanak nekem. Maga, amint hallom, tizenhat éves, én pedig huszonegy; én, látja, sokkal idősebb vagyok, s ezért mindig igazat kell mondania nekem... és szót kell fogadnia - tette hozzá. - Nézzen rám - miért nem néz rám? Még nagyobb zavarba estem; de ráemeltem a szemem. Elmosolyodott, de most már nem az előbbi, hanem más, helyeslő mosollyal.- Nézzen rám - mondta gyöngédre halkítva a hangját - nekem ez jólesik... Tetszik nekem az arca; előre érzem, hogy jó barátok leszünk. Hát én tetszem magának? - tette hozzá huncutul.- Hercegkisasszony - készültem felelni...- Először is szólítson Zinaida Alekszandrovnának; másodszor pedig miféle - gyerekszokás (helyesbítette a szót) - fiatalember-szokás az, hogy nem mondják ki nyíltan, amit éreznek? Ézt hagyjuk a felnőtteknek. Nos, tetszem magának? Bár nagyon jólesett, hogy ilyen őszintén beszél velem, egy kicsit megsértődtem. Szerettem volna megmutatni neki, hogy nem kisfiúval van dolga, s lehetőleg fesztelen és komoly arcot vágva, megszólaltam:- Persze, hogy tetszik nekem, Zinaida Alekszandrovna; nem akarom eltitkolni. Ritmikusan ingatta a fejét. - Van nevelője? - kérdezte hirtelen.-Nincs, nekem már rég nincs nevelőm. Hazudtam: még egy hónap sem telt el azóta, hogy a franciámtól elbúcsúztam.- Ó! most már látom, hogy egészen felnőtt. Könnyedén ráütött az ujjaimra. -Tartsa egyenesen a két kezét!- S nagy szorgalommal elkezdte gombolyaggá tekerni a fonalat. F elhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s elkezdtem nézni, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása! Háttal ült a fehér store-ral lefüggönyözött ablaknak; a store-on átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte eí sűrű aranyhaját, szűzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tűnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit s nem is éltem volna a mai napig... (folytatjuk)
