Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-25 / 8. szám
1998. február 25. Kópé Kányádi Sándor Téli versek Csóka Ághegyről a csóka pislog a hóra, ott üldögél már órák óta. Nincs egyéb dolga, mert ha lett volna valami dolga, elrepült volna. Veréb Hipp-hopp, itt vagyok, azt eszem, amit kapok. Ha nem kapok: csip-csirip! koldulgatok egy kicsit: morzsát, maradék kenyeret, megrakom jól a begyemet. Deres kakas Minden áldott hajnalban hatalmas hóharmat van. S mert a csizmája lyukas, fél kilépni a kakas. Reszket rajta taréj s toll, ezért csak az ajtóból kukorékol. Máté László A pórul járt vendég Nemegyszer megesik: hajlékunkba olyan vendégek, látogatók érkeznek, akiket nem vártunk. Ilyen volt gyermekkoromban tágas kamránk bitorlója, Fifus, a kisegér. Aztán sokáig a tizenkettedik emeleten volt lakásunk. Oda ember is csak elvétve merészkedett, állat még ritkábban. Esetleg galambok az erkélyre, s itt-ott egy légy, egy szúnyog. Azok is hamar tovább- álltak, mert beleszédültek a magasságba. Amióta közelebb kerültünk a földhöz, egy családi házba, ismét az ablakból követhetem a cinkék hancúrozását a cseresznyefára akasztott szalonnán, a feketerigók kutatásait a giliszták után, a süni esti surranását a kerítés mellett. De én nem róluk akarok szólni, hanem egy más látogatóról... A televízióban éppen futballmeccset néztem. A mérkőzés előtt a kamerák végigpásztázták az önfeledt szurkolókat, a pálya selymes gyepét, a kapu hálóját. Ekkor hangzott fel először: Crr.., crip.., cirip.., crip..., cirip... Jól hallok? Hiszen ez tücsök! ámuldoztam. Ezek az ördögi technikával rendelkező nyugatiak már olyan tökéletes mikrofonokat használnak, hogy még a tücsök ciripelését is közvetítik, gondoltam. Aztán mindjárt elhessegettem a gondolatot: Mit keresne ilyen bábeli zavarban egy jámbor tücsök...?! Talán csak az lehet az egészben, hogy felját- szották a tücsökciripelést, s ezzel akarják megnyerni a televízió előtt bóbiskoló nézőt, vagy levenni a lábukról az ellenfél játékosait...” Amíg így jártatom az agyam, a zene egyre szól:- Crr..., crip..., cirip..., crip..., cirip... Jómagam inkább az andalító tücsökzenére figyelek, mint a pályán történtekre, amikor kislányom, Julika bősz fúriaként rohan le az emeletről:- Itt már aludni sem lehet ettől a tücsökzenétől...! Aztán elmondja, hogy délutántól szól a muzsika, csak nem a televízióból, hanem a konyhából... Tücsökvizitre indulunk hát. Julika felkattintja a villanyt, a tücsök elhallgat... Eloltja a villanyt, a tücsök újrakezdi. No, nekem ez nagyon tetszik, fogadom rögvest barátságba a kis muzsikust. Csak hogyan adjam a tudtára, hogy számomra nem teher a látogatása? Közben folyik a játék a kapcsolóval, mintha karmester intene be: villanygyújtásra elhallgat, villanyoltásra megszólal! Egyelőre békés megoldás születik: Julika elvonul, a tücsök ciripel, én meg visszatérek a futballmeccshez. Bevallom: a kassai csapat nem nagyon köti le a figyelmem, inkább a tücsök magánszámát hallgatom. Egyszerre valami eget verő robaj hallik a konyhából. Nem tudtam mire vélni: összedőlt a lakás, vagy csak a konyha- szekrény zuhant a földre? Szerencsére egyik sem, mert látom, hogy a feleségem egy nagy partvissal a hűtőszekrény hátulját püföli: - Itt van, itt muzsikál!... - győzködi inkább önmagát, mint engem, közben újra és újra bekotor a seprűvel a hűtő mögé. No, szegény muzsikusom, gondolom, téged sem fogadnak díszkapuval. Elképzelem, milyen ijedtség vehetett rajtad erőt, mikor én is hasonlóképpen jártam. De csoda történt, mert egyszerre csend lett. Elhallgatott az én zenészem; sötétben is. Közben tovább néztem a mérkőzést. Talán el is bóbiskoltam, ami után akaratlanul nem a képernyőre, hanem a szőnyegre esett a tekintetem. Nagy Zoltán Illusztrációja Valami van ott, valami ott megy!, villant át az agyamon. Ahogy közelebb lépek, hát csodák csodája: egy jól megtermett zöld lombszöcske, amit mi csak kabócának hívunk. A szőnyegen araszol. De hogyan talált ki a konyhából ide, mert az nem kis távolság... Talán a fény után jött, vagy a dörömbölés tette meg a magáét? Biztosan az utóbbi, mert annyira megszeppent, hogy menekülni sem tud. Felemelem. Riadt tekintete mintha ezt mondaná: „Micsoda haramiákhoz kerültem én!... Hát így kell bánni egy vendéggel, különösen, ha muzsikál is? Próbálok vele szót érteni, hogy találok számára jobb helyet a lépcsők alatt, csak egy feltételem van: egy kicsit bánjon csínján a muzsikálással. Minden fölösleges, látom, hogy csak az ablak felé néz sóvárogva. Pedig kint hideg van. Amikor a folyosóra érek, érzem, mintha nem létező szívéről egy nagy kő esett volna le. Boldogan billent a szárnyával egyet, s elnyeli a fagyos éjszaka. Csallóközi mese Vajkai Miklós A kovácsmester felesége Régebben tengernyi munkájuk volt a kovácsoknak. Pirkadatkor keltek, szürkületig dolgoztak, de a munka nem apadt el a kezük alól. A földes gazdák bőven ellátták őket teendőkkel. Az egyik ekevasat vitt élesíteni, a másik lovat patkol- tatni, a harmadik fejszét nyújtani, a negyedik szekérkereket vasaltatni. Órákig tartana számba venni sok-sok teendőjüket. Jól is éltek a kovácsok! Jó pénz ütötte a markukat, s a pénzből kitellett a jó koszt. A kovácslegények erősek voltak, izmosak, vállasak. Majd elpattantak a jó élettől. Ennek a kovácsnak, akiről most szó lesz, három legénye volt. Mind a hárman ugyanegy fazékból ettek. Ketten olyan kövérek voltak, hogy majd megfulladtak, a harmadik viszont - bár egészséges volt ő is - olyan sovány volt, mint egy gebe. Csodálkozott is a másik kettő:- Ejnye, te! De vékonydon- gájú vagy! Pedig ugyanazt az étket eszed. Apadsz, csak apadsz napról napra. Pedig a kovácsné neki a legjavát adta. A legény hallgatott, hallgatott. Ha még egyszer kérdezik, hát elmondja, nagyobb baj már úgysem érheti őt.- Ti is csak ilyen hitványul néznétek ki, ha az én sorsomat élnétek - sóhajtott egy napon a kovácslegény. - Minden éjszaka értem jön egy boszorkány, és lóvá változtat. Órákon át nincs megállásom. Aztán meg itt a napi munka... Az sem gyerekjáték. A másik kettő felkapta fejét. Tanakodtak egy ideig.- Majd én elbánok azzal a boszorkánnyal - határozott a merészebbik segéd. - Éjszakára fekhelyet cserélünk. Ebben maradtak. A kövér kovácslegény még lefekvés előtt odakészítette az ágyához a kantárt és a kötőféket. Most az egyszer nem aludt el. Éjfél volt épp, amikor a boszorkány megjelent. A kovácslegény feléje csapott a lószerszámmal, s a fehérszemély azon nyomban lóvá változott, és ott állt a szoba közepén. A legények sem voltak restek. Kivezették a lovat az udvarra, megpatkolták, s aztán, mint akik jól végezték dolgukat, visszadőltek az ágyba. Reggel lett. A kovács is, a legények is munkához láttak. Ütötték a vasat, dolgoztak nagy serényen. A zengés-bongás messzire elhallatszott. Nyolc óra is elmúlt már, ám a kovács felesége még mindig az ágyban feküdt. Hiába szólt rá a mester, hogy keljen már föl reggelit készíteni, a kovácsné csak szabódott, szabódon. Fölhajtotta erre mérgében a kovácsmester az asszonyról a dunyhát, s alig hitt a szemének: a felesége ke- zén-lábán frissen fölvert patkó díszelgett.
