Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-25 / 8. szám
8 1998. február 25. A beruházók fűt-fát ígértek, most már lovon ülnek A halálra ítélt falu Gágyor Alíz Mojsová Lúcka lebontásra ítélt falu. A közigazgatásilag Zsolnához tartozó település néhány héten belül víz alá kerül. Hamarosan csak a dombtetőn álló kápolna emlékeztet majd arra, hogy a zsolnai vízi erőmű csatornája, víztározója helyén egykor emberek laktak. Ma még kopácsolás hallatszik a völgyben - a helybéliek és az idegenek mentik, ami még menthető. Viszik a cserepet, a téglát, az ép tetőgerendákat, a kerítésdrótot, a bádogot. Mindent, amit fel tudnak pakolni a kocsira, traktorra. Sietniük kell: az egykori focipálya már víz alatt van, az alvégi házakat pedig már a földdel egyenlővé tették. A kotrógép és a buldózer - ünnep, nem ünnep - végzi a munkáját: rohamtempóban tünteti el a föld felszínéről az egykor közel 150 házat számláló falucskát. A helybéliek már a hatvanas évek közepétől barátkozhattak a gondolattal, hogy lakóházaik, falujuk helyén majdan egy óriási tározó lesz, hiszen a térségben 1963-tól építkezési tilalom volt érvényben. Ám az a tudat, hogy eljött a kiköltözés ideje, időseket, fiatalokat egyaránt megviselt. Egyesek ennek tulajdonítják, hogy alig egy hónap alatt öt falubeli távozott el az élők sorából. Mondják, mert nem tudták megemészteni, lelkileg feldolgozni a váltást. Pedig öreg ház helyett újat kaptak. Az új falut az országút túloldalán építették fel számukra, alig egy kőhajításnyira... Az egyik, félig romba döntött ház falán poszterek virítanak. Ez lehetett a gyermekszoba. Az udvaron egy negyven körüli férfi üldögél magába roskadtan. Kiderül, hogy egy nappal korábban költöztették át családját az új házba. Most már csak a földgyalut várja. - Tegnap reggel még befűtöttem. Kora délelőtt jött a teherautó, és elvitte a bútorokat. A melléképületek kiürítésére már nem volt időnk - jegyzi meg bánatosan. Mint mondja, végig akarja nézni a szüleivel közösen a hatvanas évek elején befejezett ház lerombolását. Pedig már annyiszor látta, ahogyan a báger markolójával nekimegy az épületnek, majd néhány méterrel odább egy jókora gödröt mélyít. Ekkor jön a buldózer és eltakarítja a romokat. Hordanak rá még vagy két kocsi földet és... Alig néhány óra múlva csak egy ottfelejtett virágcserép, egy gumicsizma, vagy egy rozsdás vödör emlékeztet arra, hogy itt nemrég lakóházak álltak. A vizesek siettetik a munkát. Úgy hírlik, február végére két- három méterrel meg akarják emelni a víz szintjét. Ha minden igaz, ekkor legfeljebb már csak az út menti fenyőfa jelzi, hol is állt a szülőház.- Én addig el nem megyek innen, amíg nem lesz a kezemben a csereház tulajdonlapja - fogadkozik Estera Pecková. Mintha mi sem történne, söprögeti a havat a háza előtt. Pedig járda már rég nincsen. Gyalogosan az úttesten is alig lehet végigmenni, bokáig ér a sár. Senki sem takarítja el a földet, amit a munkagépek és a törmeléket szállító teherkocsik rá- hordtak az úttestre. Estera asz- szony családjával maradni akar, még ha egyedül is lesznek. Pedig már nincs közvilágítás, telefon, a vízszolgáltatás is megszűnt.- Butaságot követtek el mindazok, akik azelőtt költöztek ki, hogy új házaikat kolaudálták, a felfedezett hibákat pedig eltávolították volna - mondja. Utóbb kiderül: már mások is rájöttek, nem kellett volna beadni a derekukat mindaddig, amíg nincs a kezükben az új ház tulajdonlapja.- Két héttel karácsony előtt költöztem - meséli Kuba úr, aki ottjártunkkor családjával és barátaival a fészert bontotta. - Most már látom, hogy várnom kellett volna. De a többieknek is, az egész falunak így kellett volna tennie. Addig nem lett volna szabad kiköltöznünk, amíg nincs a kezünkben az új ház papírja - mondja. Kubáék mindössze egy garázst szerettek volna az új helyen építeni, ám a zsolnai hivatalnokok tulajdonlap híján szóba sem álltak velük. Senki sem tudja, hogy mikor kapják meg az ígért papírt. Kuba szomszédja nem túl optimista: - Még az erőmű miatt szintén kiköltözésre ítélt hrustinyiak sem kapták kézhez a tulajdonlapokat. Pedig ők már vagy fél éve az új házaikban laknak. Mojsová Lúcka lakói ma - csak sejteni lehet, hogy miért - nem szívesen beszélnek az öt évvel ezelőtti dolgokról, amikor a vízi erőmű építői sorra járták a kitelepítésre ítélt falukat, és tücsköt- bogarat ígértek lakóinak, csakhogy beleegyezzenek az építkezésbe. 1993. júniusában például maga Cízik mérnök, a Zsolnai Vízi Erőmű Rt. vezérigazgatója egy falugyűlésen 204 lélek előtt ígérte (erről jegyzőkönyv is készült), hogy minden család „házért házat, garázsért garázst kap”, s hogy természetesen a beköltözők lesznek az épületek teljes jogú tulajdonosai. Egy évvel később a helybéliek már petíciókkal bombázták a részvénytársaságot és Cízik mérnököt, amelyben követelték az ígéretek teljesítését. Merthogy a vizesek időközben megváltoztatták az elképzelésüket. Az új koncepcióban már az állt, hogy a lúckaiak „csak ingatlanuk értékének arányában lesznek az új házak tulajdonosai, a társtulajdonos az Rt. lesz”. A vezérigazgató 1994. júniusában már lovon érezte magát, s azt válaszolta Mojsová Lúcka tiltakozó polgárainak, hogy „követelésükkel a cég egyet is érthetne, ha műszakilag megvalósítható lenne, hogy öreg házakat építsenek számukra”. Hasonlóan zajlott a hamarosan víz alá kerülő telkek felvásárlása is. A helybéliek még nem felejtették el, hogy két lehetőség elé állították őket: vagy önként eladják a telkeiket, vagy kisajátítják azokat. A korabeli sajtó tudósításaiból kihámozható, hogy a vízi erőmű építése a kormány garanciavállalásai ellenére anyagi gondokkal járt, s hogy a tisztázatlan finanszírozás miatt az Rt. sok esetben elmaradt, vagy legalábbis késett az ingatlanok kifizetésével. Mojsová Lúcka lakói ma csak annak örülnek, hogy közigazgatásilag Zsolnához tartoznak, ebből ugyanis az következik, hogy telkeik négyzetméterenként 300 koronát érnek. Áldják az eszüket, hogy annak idején nem önállósultak, ez esetben ugyanis a telekárak csak 20-60 korona körül lennének. Az országút túloldalán alig másfél év alatt felépült Nová Mojsová Lúcka. Ha szép az idő, már messziről virítanak a pasztel- színű, modern stílusú családi házak. Az utcák egyenesek, rendezettek, igazi kertváros benyomását keltik. A házak többsége már lakott. Sehol egy utcatábla, egy házszám. A kul- túrházon, az üzleten és a kocsma épületén még a kőművesek dolgoznak. A helybéliek úgy tudják, hogy őszre minden elkészül, s hogy állítólag lesz óvodájuk és templomuk is. Tetőtől talpig végigmérik az idegent, aki arról próbálja faggatni őket, elégedettek-e az új otthonukkal. A legtöbben dicsérik, hogy a házak gázfűtésűek, és végre van fürdőszobájuk. Eltelik egy kis idő, amíg előmerészkednek a panaszokkal is: nagyobb esők idején a pincék - főleg a félig alápincézett házaknál - beáznak, a padló nedves, penészedik a szőnyeg, a bútorok megszívják magukat nedvességgel stb. A legtöbben azonban azt kifogásolják, hogy a házak papírjait még nem kapták kézhez. Szemükben ott a félelem, hogy becsapják őket. Ismét. Hányadszor? A vízmű építői a helybéliek lelki megtörésére és apátiájára alapoztak. Külföldi tőkét ígérgettek, majd bevallották: állami támogatásra számítottak. Ennyi maradt az alvégből: villanypóznák az út szélén és két fenyő. Itt-ott egy gerendadarab, tetőcserép, téglatörmelék. Néhány héten belül mindent eláraszt a víz. Amikor a zsolnai vízi erőmű hát alapkövét 1994. október 4-én le- mu tették, az építők még azzal dicse- tar kedtek, hogy a pénzügyi fedezet Má kérdése megoldott, s az erőmű ho; az első építmény Szlovákiában, ból amelynek finanszírozásában kül- esc földi magántőke is részt vesz. Ál- ho; lítólag Angliából, Németország- kői ból és Svájcból is ígértek pénzt, be: Három hónappal később már ar- ko< ról tudósított a hazai sajtó, hogy bei a beruházó súlyos pénzügyi gon- ho; dokkal küzd; nem tud fizetni a tár
