Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-18 / 7. szám
8 1998. február 18. A vakok és gyengén látók pozsonyi iskolájában Ők a szívükkel látnak Klein Melinda Pozsony külvárosában, Károly- faluban, a családi házak és a terebélyes fák közé ékelődve áll egy jókora épület. Kívülről nézve nincs rajta semmi különös. Olyan, akárcsak a többi, lapos tetejű, sivár, szögletes iskolaépület. Mégis mennyire más... A portán mosolygós hölgy kér elnézést az igazgató úr nevében, aki kicsit késni fog. Sebaj, addig körülnézünk. Rásó Hajnalka, az iskola fiatal nevelőnője felajánlja, hogy mindent megmutat. Elindulunk a hosszú folyosón, végig a tantermek előtt, bekukkantunk a konyhába, a hálótermekbe. Ebben az iskolában ugyanis nemcsak saját padjuk és székük van a gyerekeknek, hanem saját ágyuk is. Sokan messziről utaznak ide, és egész héten az iskolában laknak. A folyosók és a termek falát rajzok, kis képek díszítik. Egyik-másik nagyon jól sikerült. Hajnalka egy naptárat mutat, melyet a gyerekek rajzaival illusztráltak. A rajzokat azok a gyerekek készítették, akik, ha nagyon gyengén is, de látnak - mondja. A vak gyerekek inkább modellezni szoktak, abban viszont nagyon ügyesek. Az én csoportomban tehetséges énekesek is vannak. Több énekversenyen is részt vettünk, s büszkén mondhatom, szép sikereket értünk el. Zenészek is kikerültek már ebből az iskolából. Közben az első osztály ajtaja elé érünk. Egy nagy, vastag plüss anyagból kivágott egyes számjegyet ragasztottak rá, olyan magasságban, hogy a kicsik elérjék, így nem tévedhetnek el, magyarázza Hajnalka. A számjegy alatt szintén vastag anyagból felragasztott pöttyök. Az is egyes szám, csak Braille-írással. Amíg nézelődünk, két apróság jelenik meg az ajtóban. Kézenfogva indulnak a folyosón, így segítenek egymásnak. Hajnalkát a hangjáról megismerik, odamegyünk hozzájuk és bemutatkozunk. Szívesen beszédbe elegyednek velünk, és egy pillanatig sem titkolják a huncutok, mennyire élvezik, hogy néhány percet elcsenhetnek a tanítási órából. Amikor elindulnak az osztályuk felé, követjük őket. A kislány kezecskéjét a magasba nyújtva kitapogatja az ajtón a jelet, majd belép a terembe. Az elsősök éppen olvasnak. Apró ujjacskáik fürgén futnak a domború pöttyökből álló Braille-írásos papírlapon. Nézem őket egy darabig, majd lekuporodom egy szőke kisfiú mellé, és megkérem, magyarázza el, hogyan kell ezt csinálni. Nem nehéz - mondja. Én már sok betűt ismerek. Ez itt például az A betű - mutat a papírra, amelyen én csak apró pöttyök sokaságát látom. A kisfiú megfogja a mutatóujjamat, és vezetni kezdi a papíron. Közben hangosan mondja, mi van odaírva. Értem, mondom határozatlanul, mire elmosolyodik, s talán megszán, mert azt kérdezi: Megmutassam inkább a képes olvasókönyvemet? És már lapozgatja is a Braille-írásos könyvet, amelyben dombornyomással készült képeket látok. Alighogy hozzájuk ér, már mondja is: ez itt egy eper, ez egy banán, ez meg egy házikó... A mágneses táblán egyforma fólialapok sorakoznak. Csak amikor közelebb megyek, akkor látom, hogy ezek rajzok. Egyiken fenyőfa, a másikon hóember, olyan is van, amelyik hófödte tájat és szállongó, kövér hópelyheket ábrázol. Gyerekrajzok ezek is, azzal a különbséggel, hogy nem színes ceruzával rajzolták őket, hanem egy gumilapra erősített, átlátszó fóliába karcolták tollheggyel. Az így kapott érdes felületen a gyerekek kitapogathatják a vonalakat, a fenyőfa ágát, a hóember seprűjét. A negyedik osztályban Alena Spisiaková tanítványai szorgalmasan írnak. Minden gyerek előtt egy szürke masina, olyan, mint egy közönséges írógép, csak sokkal kisebb, jóval kevesebb billentyűvel. Ezzel írják a Braille- írásos szövegeket. Összesen hat billentyűt látok rajta, középen egy nagyobbat a szóközöknek. Sehogy sem megy a fejembe, hogy lehet ezzel az egész ábécét és az összes számjegyet leírni. Mikor határozta el, hogy vak gyerekeket fog tanítani? - kérdezem a fiatal, rokonszenves tanárnőt. A főiskola elvégzése után vak gyerekekkel foglalkozott. Megragadta ez a munka, nagyon érdekesnek találta, és megszerette. Ismeri a Braille-ábécét is? - kockáztatom meg. Ismerem, de csak szemmel tudom elolvasni. Egy látó ember számára tapintással olvasni ezt az írást szinte lehetetlen. így is két évet vett igénybe, mire megtanultam folyékonyan olvasni és hiba nélkül írni a gépen. Mikor megtudja, hogy a riport egy magyar hetilap számára készül, bemutatja nekünk Öllé Ferikét, egy gútai magyar kisfiút. Ügyes, értelmes gyerek, mondja, a félévi bizonyítványára is büszke lehet, hiszen csak egyetlen kettese volt, szlovák nyelvből. Közben megérkezik Jozef Simko, az iskola igazgatója is. De mintha kettő lenne belőle! Mellette lépked Marian nevű ikertestvére. Kiderül, hogy nemcsak külsőre hasonlítanak egymásra. Mindketten gyógypedagógusok, és mindketten ebben az iskolában dolgoznak már hosszú évek óta. A gyerekek köréjük sereglenek, mesélnek, kérdeznek, alig akarják elengedni az igazgató bácsit. 139 gyerek jár ide, mondja Jozef Simko. Vakok és gyengén látók vegyesen. Ahány gyerek, annyiféle szembetegség, így mindegyik másféle gondoskodást igényel. Minden gyerekről tudjuk, mi az oka a látászavarának, s azt is, milyenek a családi körülményei, vannak-e testvérei, milyen a pillanatnyi helyzete. Még azt is, hogy hívják a kiskutyáját. Igyekszünk odafigyelni rájuk, érteni minden rezdülésüket, hiszen talán éppen azért, mert sérültek, sokkal érzékenyebbek egészséges társaiknál. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a széltől is óvni kell őket. Ellenkezőleg: igyekszünk mindenre megtanítani a diákjainkat, amire egy vaknak a látók világában szüksége lehet. Pedagógusaink közül né- hányan ebbe az iskolába jártak, majd elvégezték a pedagógiai főiskolát, és szakképesítést szereztek. Ők tudják a legjobban, mire van szükségük ezeknek a gyerekeknek. Kilenc évfolyamban, kis létszámú csoportokban folyik az oktatás. Külön osztályokat alkotnak a vakok és a gyengén látók. Tanulóinknak természetesen speciális segédeszközökre van szükségük, és ez nem olcsó mulatság. A vakok és gyengén látók számára készült számítógépek, írásvetítők, írógépek, taneszközök mind-mind komoly összegekbe kerülnek. Az oktatásügyi minisztériumtól sok segítséget kapunk, de mi is megpróbálunk segíteni magunkon. Létrehoztunk egy jótékonysági egyesületet, amelyen keresztül bárki hozzájárulhat az egészségkárosult gyerekek oktatási költségeihez. A folyosón gyerekek jönnek-mennek körülöttünk. Az igazgató bácsi mindegyiket a keresztnevén szólítja. Veronikának gratulál a névnapja alkalmából, Pétertől megkérdi, fáj-e még a lába, Luciától, hogy milyen jegyet kapott. Egy kicsinek barackot nyom a fejére, és azt mondja róla, hogy ő az iskola mókamestere. Bekukkant az étterembe is, hogy megtudja, ízlik- e az aznapi ebéd. És mindezt nem a mi kedvünkért csinálja. Nem azért, mert látogatók jöttek az iskolába... „Mindent meg kell tennünk, hogy egyenlő esélyeik legyenek az életben.“ Ahány gyermek, annyi szembetegség. Mindegyik másféle gondoskodást igényel. A negyedik osztályos Öllé Ferike imád biciklizni. Észeveszett sebességgel száguldozik háromke- rekűjén. Olvasni is nagyon szeret, de fogalmazni már kevésbé. A jó bizonyítványáért nagypapájától sok pénzt kapott, hogy megvehesse a CD-lejátszót, amelyre régen vágyik. De nagyon szeretne egy számítógépet is. A Braille-írást rutinosan olvassa, szerette volna megtanítani az anyukáját is, de túl nehéznek bizonyult a feladat. Az ötödikes Vadkerty Józsika és számjeg; Palkó Krska éppen egy matemati- hogy a ; kai feladvánnyal birkózik. Ez a elolvash számítógép a gyengén látók okta- mára ki tásában nélkülözhetetlen segéd- a billent eszköz. Képernyőjén a könyvben gombok található írott szöveg többszörös megjelel nagyításban vetítődik ki, és a segítség!
