Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-01 / 40. szám
12 1997. október 1. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Fourbi Különös ötlet egy kutya nevét választani filmcímül, amikor a négylábúnak a sztoriban nincs különösebb szerepe. Az idős svájci rendező, Alain Tanner persze nem véletlenül teszi ezt. A néző nemcsak ezen gondolkodhat el, hanem fölteheti magának a kérdést: modem világunkban valóban minden eladó? Árucikké válhat- e sorsunk, személyiségünk, legrejtettebb titkunk is? A Fourbi alaphelyzete azt sugallja: igen. A főhősnő, Rosemonde eladja a „sztoriját” egy kereskedelmi tévének. Akutyaeledel-gyártó cég szponzorálta televízió „ötletembere”, Kevin megtörtént bűnesetek szappanopera-változatával almija emelni a mindenható nézettségi indexet. Napilapok bűnügyi rovatában kutatva bukkan Rosemonde esetére. A lány évekkel korábban ollóval leszúrta a férfit, aki meg akarta erőszakolni. Bíróság elé állították, majd felmentették az emberölés vádja alól. Kevin visszauta- síthatatlanul magas összeget ajánl a nem éppen tehetős pincérlánynak. A forgatókönyv megírására egyik egyetemi évfolyamtársát szemeli ki. Paul szegény értelmiségi, aki regényírásból próbál megélni. A pénz, amit Kevin ígér, nagyon sok, így aztán félreteszi kétségeit. Felkeresi a lányt, hogy részletesen kikérdezze a vele történtekről. Rosemonde furcsa módon mindenről hajlandó beszélni, csak a tévésorozat mag- vát jelentő eseményekről nem. Pault sürgeti megbízója, s mivel nem boldogul a pincérlánnyal, megkéri barátnőjét, a kezdő színésznőt, segítsen. Marié a főszerep reményében elvállalja, hogy kiszedi Rosemonde- ból a titkot... A könnyed hangvételű, humoros jelenetekben bővelkedő film nem nélkülözi az izgalmakat sem. A néző eleinte kíváncsi Rosemonde „sztorijára”. Utóbb megértvén a lányt, már azért izgul, hogy ne árulja el a titkot. Nem krimit látunk és nem is afféle hazug mesét, amelynek végén a hősök boldogan összeborulnak. A befejezés mégis reményt keltő. Bár a világot a pénz, a média mindent és mindenkit manipulálni akaró hatalma uralja, a barátság, a szolidaritás ereje ezeknél erősebb lehet. Meg lehet őrizni a személyiség szabadságát. Heti hír Harrison Ford, a pilóta A Csillagok háborúja és az Indiana Jones dmű világsikert aratott mozik főszereplője, Harrison Ford legújabb filmje, az AFO (Air Force One) - a magyar mozik Az elnök különgépe címmel mutatják be - kedvéért ötvenhárom évesen megtanult repülni, hogy a legizgalmasabb jeleneteket dublőr nélkül, ő maga játszhassa! Egyébként a szóban forgó film az idei nyár legnagyobb amerikai kasszasikere. Egyetlen hétvégén több mint 30 millió dollár bevételt hozott! A Wolfgang Petersen rendezte alkotás másik érdekessége, hogy a forgatókönyvet egy szintén világhírű hollywoodi színészsztár, Kevin Costner írta. Szilágyi István: „Kutatni-keresni ugyanúgy szeretek, mint játszani” (2) „Zúzódások” nélkül „Mindent máshogy láttunk egy idő után...” Oláh Csaba felvétele Szabó G. László __________ Pá rizsban töltött másfél éve után színházról színházra vándorolt a pályán. Egyszer eltűnt, máskor feltűnt. Értelmetlenül azonban egyetlen lépést sem tett. Játszott a Vidám Színpadon, a Nemzetiben és a Vígszínházban, de a legtöbbet: filmekben. Megalázni sosem tudták. Adhattak neki ugyanis bár- mekkor(k)a szerepet, a végén ő győzött. A semmiből teremtett valamit. Valami rendhagyót, valami furcsát, valami groteszket. Ha csak a filmrendezőket vesz- szük: nem lehetnek sokan azok, akikkel még nem dolgozott. Vannak azért néhányan. Főleg a fiatalok között. Persze én sem vagyok még olyan nagyon öreg! Decemberben leszek hatvanéves. Ml volt eddig a legnagyobb elismerés, amelyet „fentről” kapott? Nívódíj egy epizódszerepért. De hadd tegyem hozzá: Latinovits még ennyit sem kapott, amíg élt. Csak a halála után adtak neki díjat. Arcának, alkatának köszönhetően a legtöbbször... hogy is mondjam?... meglehetősen szánalmas figurákat játszik. Bolondokat, ütődötteket, félnó- tásokat. Köszönöm. Ilyen a külsőm. Ezt tudom a legjobban. Én ezt egyáltalán nem szégyellem. Sosem szaladt még ki a száján, hogy na, most aztán elég legyen! Nem. Csak feltűnt, hogy sokszor már olyan alakokat játszom, amilyenek talán nincsenek is a világon. Illetve ez is csak a forgatókönyv olvasásakor jutott az eszembe. Mert a kész film láttán mindig azt kell, hogy mondjam: akármüyen élénk is a fantáziám, az életet nem tudom lekörözni. Elég, ha csak végigmegyek a Moszkva téren. Amit ott látok, az olyan „felhozatal” arcokban és figurákban, hogy csak ámu- lok és bámulok. Kitől kapott legutóbb olyan ínyére való, extra feladatot? Bujtor Istvántól A három testőr Afrikában című filmben. Ez is egy őrmester, de ilyet még sosem játszottam. Először az volt az érzésem, hogy téves szereposztás áldozata leszek. Már szólni is akartam Bujtornak, hogy gondolja át újra, még nem késő, de azért máshogy is piszkált a dolog. Ekkora lehetőséget nem akartam kihagyni. Másfél évem volt a forgatás elkezdéséig, ennyi idő pedig bőven elég a felkészülésre. Akármilyen nagyképűen hangzik, a végén már úgy éreztem: nincs még egy magyar színész, aki ezt a szerepet nálam jobban el tudná játszani. Portrien őrmester a történet egyik fő mozgatórugója. Kemény, becsületes ember. A három légionárius, a három vagabund pedig egyfolytában kiszúr vele. Portrien viszont a fejébe veszi, hogy katonát farag mindegyikükből. A végén, érdemeit elismerve, kitünteti őt a köztársasági elnök. Végre egy győztes a sok fűbe harapott kisember után. Igen, én is ezt mondtam. Végre egy győztes! Magánemberként miből könyvelt el többet? Kudarcból vagy győzelemből? Minden relatív. Van, amiben nyertes vagyok, van, amiben újra és újra melléfogok. Győztesnek miben érzi magát? Hogy tehetséges a fiam. Csak az bánt, hogy nehezen talál magára. Jóképű srác. Huszonhat éves. Fotózik. Készül a főiskolára. Édesanyja szobrász, de sem az ő, sem az én pályám nem vonzza. A magánéletem egyébként csődöt mondott egy ponton. Elváltam. Tizenhét évet töltöttünk el együtt, tovább nem ment. Nagyon különböző emberek vagyunk. Szinte tűz és víz. Ön a tűz? A víz. Mindent máshogy láttunk egy idő után. Ami neki jó volt, az nekem nem. Ha elkezdtünk vitatkozni, a harmadik mondat után szinte robbantunk. Most külön élünk, de egymás közelében. Persze, csak akkor, ha otthon vagyok. Mert a legtöbb időt Győrben, vagy a fiamnál töltöm, Rákosligeten. Hogyan lett győri színész? Megunta Pestet vagy itt kapja a legjobb szerepeket? Korcsmáros György, akivel színészéveiben együtt öltöztem a Vígszínházban, igazgató lett Győrben. Ó hívott le Candynek az Egerek és emberek című Steinbeck-drámába. Aztán itt ragadtam, és azóta is jól érzem magam. Pestre általában akkor megyek, ha filmezni vagy rádiózni hívnak. Tudniillik van egy másik kudarcélményem is, amely szörnyen idegesít. Tizenöt éve építem a házam. Elkezdtem, és nem bírom befejezni. Ostoba voltam, mert hagytam rábeszélni magam, hogy pincém is legyen. Azóta nem haladok. Megrekedtem. Ez volt minden álmom, ez a rákoshegyi ház. Egyszer rossz anyagot kaptam, máskor meg az infláció tett be. Néha úgy érzem, beleroppanok. Kamera előtt Is megélt már hasonló helyzetet. Ha nem magától, akkor mások „segítségével". Meghalni hogyan köny- nyebb? Sortűz által vagy mondjuk kötélen himbálózva? Színészi feladat ez is, az is. Egy golyózápor természetesen gyorsabban végez az emberrel, ott kevesebb időt kapok a játékra. A forgatásokon azonban sok minden előfordulhat. Még az is, hogy az életemet kockáztatom. Egyszer karabéllyal a hátamon átrepültem a ló feje fölött. Makrancos állat volt. Egy gyors vágta után hirtelen megtorpant, én meg hanyatt a földre. De azóta is itt vagyok. A pályán is így haladok. „Zúzódások” nélkül. Én minden szerepemben megtalálom azt, amitől érdekes lehet. Kutatni-keresni számomra ugyanolyan élvezet, mint játszani. Színház az Ördög hídján. Cividale dél Friuli ez évben is megtartotta hagyományos fesztiválját. Hosszú, metaforikus utazás a vén Dunával Róna Katalin _____________ Civ idale dél Friuli aprócska város Észak-Itáüa egyik felső szögletében: ott, ahol a Júliái-Alpok láncai húzódnak, ahol a Natisone folyó vájta meg a maga útját a hegyekből lefelé, ahol már közelebb van Szlovénia, Ausztria vagy éppen Magyarország, mint az ország fővárosa. Apró városka, könnyedén meg is feledkeznek róla. Pedig rosszul teszik. Cividalét a rómaiak alapították még a nagy időkben. 568-ban a longobárd király, Alboino elfoglalta, s székhelyévé tette. Erről beszélnek a longobárd emlékek. Utóbb Aquüeia nemesei laktak itt, majd Velence fennhatósága alá került. Ahány változás, annyi emlék. Templomok, paloták, utcácskák, terek. Római város? Longobárd? Vagy éppen friulán, a környék nemzetisége és nyelve szerint? Cividale dél Friuli keresi identitását? Vagy inkább megnyugszik a hűségesen őrzött múltban és a tradíciókat ápoló jelenben, hogy közben 1991 óta immár hagyományosan helyt adjon annak a színházi, zenei és bábművészeti találkozónak, amely céljául a közép-európai kultúra megmutatását, a közép-európaiság ideáljának fölmutatását tűzte ki. S ha a Mittelfest történetesen a középeurópai ember identitását akarja kutatni a színház, a muzsika, a zenés teátrum, a költészet, a képzőművészet, a film vagy akár a bábjáték formanyelvén, úgy meglehet, Cividale is megpróbálja a magáét megkeresni. Vagy mégiscsak inkább megelégszik azzal, hogy utcáin, terein, folyópartján, ahonnan a cividalei monda szerint az ördög maga taszította le a Natisonét máig is kettéosztó sziklát, s mindenütt, ahol csak az alkotók kívánják, helyt ad a művészetnek. Ebben az esztendőben a Mittelfest megálmodója és életre hívója, a rendező Giorgio Pressburger nagy kalandra vállalkozott. Az identitáskutatás jegyében színpadra - egész pontosan szólva sétáló színházi változatra - formázta a közép-európaiság eszményét valló trieszti író, Claudno Magris A Duna dmű esszéregényét. Lehetetlen vállalkozás. Első hallásra alighanem sokan reagáltak így. Izgalmas kísérlet a hömpölygő szövegfolyamból egész estét és éjszakát betöltő színialakulatot varázsolni. Az utazás emlékezés - vallja Magris. Az utazás egy folyó eredetétől, a Fekete-erdőtől addig a pontig, ahol véget ér, beleömlik a Fekete-tengerbe, s közben utak, útkereszteződések, városok, népek, családok, találkozások, történetek... A világ és benne az ember a maga törvényszerűségeivel, sorsszerűségeivel itt a Duna mentén, a Duna menti népek históriája szerint. Szentimentális és intellektuális „utazásnak” lehettek tanúi Cividaléban a nézők. Meg kellett érteniük, hogy a rendező úgy képzelte: a város szimbolikusan nem más, mint a hol nagy erővel, hol csöndesebben, szeh'debben hömpölygő folyó, amely szinte azonos a játékosokat követő publikummal. Az emberfolyam sem más, mint a Duna, s a hallgatóság ily módon nemcsak szemlélője, de része is a „szentimentális utazásnak”. Egy- egy ponton a rendező megszakította Magrist. Ugyanis vendégrendezőket hívott, akik a maguk indíttatása szerint adhattak hozzá epizódokat a „metaforikus utazáshoz”, Kafka, Wittgenstein, Krleza szavai hangzottak föl a betétjelentekben. A Duna - a szó szoros értelmében - lépésről lépésre haladó előadása vezette be a Mittelfest 6. találkozóját. Mégpedig a maga jelképeivel, szimbólumrendszerével tisztán érzékeltetve azt az elgondolást, amely ezt a fesztivált egyre határozottabban jellemzi. Ha valahol, hát itt helye van a kísérletnek, az önkifejezésnek. Hogy ez néha túlságosan is szubjektívnek, egy irányba mutatónak látszik? Igen. így volt ez persze már akkor is, amikor Kafka emlékének szentelték a találkozót, talán még inkább akkor, amikor Pasolini tisztelete kapta a fő hangsúlyt, s talán nem lesz másként a jövőben sem. Jó, hogy létezik a Mittelfest, az efféle kulturális együttlétek talán legfiatalabbika. S az sem baj, ha alkotóival együtt még keresi identitását.
