Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-08-06 / 32. szám

1997. augusztus 6. Kultúra Minél több gyerek ismerje meg a népművészetet, a különféle kismesterségeket Néprajzi tábor Árvában Táborba menni jó... Különösen olyan táborba, ahol a múlt mára már-már elfeledett kézműves mestersé­gei elevenednek meg. Somogyi Tibor illusztrációs felvétele Tallósi Béla__________________ E hónapban három turnusban vesznek részt csallóközi gyere­kek Árvában, néprajzi táborok­ban. A táborokat a dunaszer- dahelyi ARTES kulturális társa­ság szervezi, amely a népművé­szet felkarolásával foglalkozik, illetve annak továbbéltetéséért dolgozik. Ahogy Kaprálik Zsu­zsa néprajzostól, a Csallóközi Múzeum munkatársától meg­tudtuk, a társaság azonkívül, hogy vakáció idején kézműves, illetve néprajzi nyári táborokat szervez gyerekek részére, a tan­év folyamán is szeretne hasonló tevékenységet kifejteni. Ami azt jelenti, különböző kurzusokat, néprajzi köröket indítana gyere­keknek. Ezenkívül olyan kirán­dulásokat szervezne, amelyek­kel a népi kultúrára összpontosí­tana. A résztvevők falumúzeu­mokat, skanzeneket látogatná­nak meg, s olyan mesterembere­ket keresnének fel - kovácsokat, keramikusokat, kosárfonókat akik műhelyében a kézműves­ség mesterfogásait a teljes való­jában láthatnák. Az ARTES nép- művészeti tevékenységével nemcsak a gyerekeket célozza meg, elképzeléseinek megfele­lően tanfolyamokat kíván szer­vezni pegagógusok és művelő­dési otthonok vezetői részére. Kaprálik Zsuzsa régóta foglalko­zik a néprajz ilyen jellegű nép­szerűsítésével. „Számomra ez természetes dolog - mondja hiszen tizenöt éve dolgozom néprajzosként. Annak idején, amikor befejeztem a főiskolát, a Csemadok KB-n kezdtem, ott is hasonló feladataim voltak.” Kaprálik Zsuzsa nem a tudomá­nyos néprajzzal, hanem annak inkább szélesebb körben való terjesztésével foglalkozott. Az­tán, amikor hét évvel ezelőtt a Csallóközi Múzeumba került, különböző kurzusokat indítot­tak, mesterségbemutatókat tar­tottak népművelők, pedagógu­sok részére. De gyerekek nevelé­sével is foglalkoztak, különösen húsvét és karácsony előtt. „Én ezt a munkát nagyon fontosnak tartom. Sokkal fontosabbnak, mint a tudományos néprajzot. Lehet, hogy egy kicsit megorrol- nak rám a kollégáim, de... ha megírok egy tudományos cik­ket, tíz-tizenöt néprajzos elol­vassa, ha elolvassa. Ugyanakkor az a munka, amelyet a táborok­ban vagy a kurzusokon fejtünk ki, sokkal nagyobb tömegeket mozgat meg. S nekem az a cé­lom, hogy a kéz­művesség révén mi­nél több gyerek és mi­nél több felnőtt is­merje meg a népmű­vészetet. Az az érzé­sem ugyanis, hogy nem a fontosságának megfelelően értékel­jük kincsünket, a népi kultúrát. Ha az em­ber átmegy Magyarországra, és látja, milyen formában és mi­lyen szinten ápolják ott a nép­művészetet, akkor azt hiszem, megérti, miért kezdtük el ezt munkát. Hál’ istennek, egyre többen jelentkeznek a tábo­rainkba.” Az idén júliusban a magyaror­szági Halásziban rendeztek kézművestábort, ahol a gyere­kek ottani mesterektől tanulták a szalmafonást, gyöngyfűzést, csuhébaba-készítést, hímzést stb. Az árvái táborok valameny- nyiben eltérnek ettől. A szerve­zők célja, hogy a gyerekek előtt feltárják a térség népi kultúráját. „Mivel nagy az árvái terület, két helyszínen táboro­zunk - jegyzi meg Kaprálik Zsuzsa. - A z egyik csoportnak Felső-Árvában, a má­sik csoportnak pedig Alsó-Árvában lesz a táborhelye. Témájá­ban is eltérő a két helyszín. Felső-Ár­vában a pásztorko­dással, a pásztormű­vészettel ismerked­hetnek a gyerekek, s a birkanyíráson, a gyapjú- és tej- feldolgozáson kívül azt is meg­nézhetik, hogyan készül az ivó- csanak vagy a sokszor öt méter hosszú fuj aratrombita. Alsó- Árvában pedig felkeressük azo­kat a műhelyeket, amelyek arra a régióra jellemzőek. A gyerekek közelebb kerülhetnek a fazekas­sághoz, a posztógyártáshoz, a vászonkészítéshez, a kékfestés­hez. S miközben meglátogatjuk Árva nevezetességeit, a kismes­terségekbe is belekóstolhatnak a gyerekek, tehát mindenki vihet majd haza emlékbe olyan tár­gyat, amelyet ő maga készített.” A gyerekeket érdeklik a kézmű­ves-foglalkozások, Kaprálik Zsuzsa szerint a résztvevők ki­lencven százalékát mindenkép­pen. Bizonyítja ezt az is, hogy vannak négy éve rendszeresen visszatérők. A táborokban u- gyanis - miután többféle techni­kába belekóstolnak a gyerekek - mindenki azzal a kismesterség­gel foglalkozik, amelyik a legkö­zelebb áll hozzá. Kérdésemre, előfordulhat-e, hogy esetleg ezekből a táborok­ból kerül ki a kézműves-után­pótlás, Kaprálik Zsuzsa igenlő választ adott. Könnyen megle­het, hogy valaki épp a táborok­ban megismertek hatására vá­lasztja majd a kézművesség va­lamelyik ágát közép-, mi több, akár felsőfokon. Jelenleg szlová­kul. De Kaprálik Zsuzsát már az a gondolat is foglalkoztatja, hogy egyszer talán az ARTES társaságnak sikerül olyan kéz­művesiskolát nyitnia, amelyben magyarul oktatnak majd. Nem a fon­tosságának megfelelő­en értékel­jük a népi kultúrát. Heti kultúra Könyvespolc Marslakók utódai lennénk? CSÁKYPÁL___________________ Csinos kis könyv várt mind­annyiunkat a Magyarország 2000 rendezvényen: Marx György akadémikus Beszélge­tés marslakókkal című kötete. A szerző- maga is nemzetközi hírű atomfizikus - elsősorban a magkutatás terén világhírnév­re szert tett magyar tudósokkal megejtett beszélgetéseit adja közre benne; helyet ad azon­ban több magyar hírességgel készített interjúnak is, ame­lyekben a magyarok tevékeny­ségéről is szó esik. Magam úgy gondolom, az irodalmi és tör­ténelmi kötelező olvasmányok mellett tanítani kellene a ma­gyar Nobel-díjasok munkássá­gát is; főleg napjainkban, ami­kor a hatalom azt próbálja be­lénk szuggerálni, hogy a ma­gyar iskolát végzett diák lehe­tőségei korlátozottak. A rend­kívül magas számú magyar Nobel-díjas példája is ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Kezd­jük talán a cím megfejtésével. A történet több változatban is­mert, Marx akadémikus úr az amerikai Fritz Houtermans-t idézi: „A ragyogó elméknek az a galaxisa, amely az atomener­gia felszabadításán dolgozott, valójában a Marsról érkezett látogatókból tevődött össze. De nehéz volt számukra, hogy idegen akcentus nélkül beszél­jenek angolul, ezért álcázás­ként magyarnak mondták ma­gukat.” S valóban, az amerikai atomipart a chicagói „magyar maffia” indította be, Wigner Jenő, Szilárd Leó és Teller Ede. Az elmélet atyja Szilárd Leó volt, akiről Wigner így vall: „Hosszú életem folyamán sen­kivel nem találkoztam, akiben több képzelőerő és eredetiség lett volna, akinek a gondolko­dása olyan önálló lett volna, mint Szilárd Leóé. Amikor ezt mondom, kérem, gondoljanak arra, hogy Albert Einsteint is jól ismertem.” A maghasadás elvére Szilárd állítólag Lon­donban jött rá, egy piros lám­pa előtt. Teller Ede a maga hu­morával ehhez is megjegyzést fűz: „Nem hiszem - mondja. - Én ugyanis még soha nem ta­pasztaltam, hogy Szilárd bár­miféle piros lámpa előtt meg­álltvolna.” Az 1939-es híres, Roosevelt elnöknek írt levelet is Szüárd fogalmazta meg, Einsteinnel ebben figyelmez­tették őt az atomenergia lehe­tőségeire és veszélyeire. A le­vél megírásában Wigner Jenő is közreműködött, bár biztos, hogy nem ő írta egyedül, mert - Teller szerint - „a levélben egyszer sem fordul elő az, hogy kérem szépen; márpedig Wigner e nélkül nem tudott két mondatot elmondani. ’ Ez­után alakította meg az elnök a híres Uránium Bizottságot, amelynek négy fizikus tagja Szilárd, Teller, Wigner és Fermi lett. Ez az a bizottság, amelyről azt mesélik, ha az olasz származású Fermi ki­ment telefonálni, a többiek azt mondták: most már beszél­jünk magyarul. Eme bizottság tevékenysége végén kettős eredmény állt: az atombomba és az atomreaktor. Az is tény, hogy levelükkel megpróbálták rávenni T ruman elnököt, ne dobja le a bombát Japánra - si­kertelenül. Az első atommág­lya egyébként 1942. december 12-én indult be, ekkor mondta Szilárd Ferminek: „Azt hi­szem, ez fekete napként kerül be az emberiség történelmé­be.” Tény az is, hogy a Los Alamos-i központban a hábo­rú alatt annyi magyar dolgo­zott, hogy Groves generális azt kérte tőlük, „a vendéglőben ne tessék kizárólag magyarul be­szélni”. Még egy érdekesség: az ötletzseni Szüárd nem tu­dott autót vezetni. Amikor a Roosevelt elnöknek címzett le­velet vitte Einstejnnek aláírni, Teller vezetett. Ő emlékezett vissza, hogy nem tudták meg­találni Einstein házát. Ez is Amerika: hiába kérdeztek bár­kit is, senki sem hallott semmi­féle Einsteinről. Regény B emegyünk - jelentette ki Dóra Clairwater, a tanítónő, aki ebben a hónapban felelős volt a rendért a sportpályán.- Ez valami nagy dolog lesz - suttogta egy lány, mintha temp­lomban volna. Néhány ugyan­olyan félénk lány mindjárt Dórához szaladt, de a többiek arca ragyogott a várakozástól, hogy valami nagy dolgot fog­nak átélni, vagy legalább beje­lentik neki, hogy mára vége a tanításnak. Néhány héttel ez­előtt havazni kezdett, ami itt délen nagyon ritkán fordul elő, a városban bezárták az iskolá­kat, és a gyerekek ebéd után ha­zamehettek. De az ég ma nem ígért semmi ilyesmit. A homo­kos talaj olyan meleg volt, hogy sok fiú mezítláb szaladgált oda­kint, a kertekben virágzottak a kaméliák, mialatt az északi ál­lamokban hóviharok dúltak, és az emberek lapáttal hányták el a havat, hogy a házuk előtt álló autójukhoz jussanak. A fiúk és a lányok a sportpálya minden zu­gából az épület bejáratához igyekeztek, ahol az iskola igaz­gatója, HarveyAllexander már várt rájuk, valamiféle fémtár­gyakat csörgetve katonásan va­salt nadrágja mindkét zsebé­ben. Mindig ugyanazon a he­lyen állt, és stopperórával a ke­zében figyelte a gyerekeket a tűzoltógyakorlat közben, ame­Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 7.rész lyet különösen fontosnak tar­tott. Csak az idei tanév elejétől volt igazgató, és mindeddig egyetlen gyakorlattal sem volt megelégedve. - Idióták! - szid­ta a tanulókat és a tanítókat a sikerületlen gyakorlatok után -, ez a csűr olyan, mint egy gyufa­skatulya, egy perc alatt elham­vadna. - Gyakran vissza kellett menniük az osztályukba, aztán újból kirohanniuk, és megismé­telniük a gyakorlatot. Ma Harvey megint a megszokott helyén állt, de stopperóra nél­kül, úgy látszik, most nem volt fontos, hogy milyen gyorsan gyűlik köréje a tanulósereg. A legnépesebb csoport Dóra Clairwaterrel együtt közeledett a bejárathoz. Dóra magas volt és sovány, szürkéskék haja tö­kéletes összhangban állt vilá­goskék kasmírszvetterével és szűk gyapjúszoknyájával, amely gátat vetett hosszú vén- lány-lépéseinek. Hosszú évekig tisztelt és szeretett igazgatója volt a helyi nyilvános középis­kolának. Amikor aztán az iskola három alsó évfolyamából önál­ló iskolát szerveztek, Dóra eb­ben az alsóbb fokú iskolában maradt tanítónőként, és meg­tartotta kedvenc tantárgyait, az angol nyelvet és a történelmet. Még nem akart nyugdíjba men­ni. Felajánlották neki, hogy le­gyen ő az új középiskola igazga­tója, de ezt nem fogadta el, mondván, hogy megint tanító­nő akar lenni, mint fiatalkorá­ban. De azért is döntött így, mert meggyőződése szerint az ifjúságnak ebben a problemati­kus korban fokozott figyelmet kell szentelni... a lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb szeme... Olyannak látta ezeket a veszedelmes életkorukba lépő lányokat és fiúkat, mint a ke­mény zöld almát, amely vagy édesedni és növekedni kezd, vagy rothadni és csenevésze- sedni, aszerint, hogy milyen fa, milyen környezet táplálja és gondozza. D iákcsoportok áram­lottak most már ab­ból a modem, hosszú épületszárnyból is, amelyet utólag építettek hozzá a régi iskolaépülethez, mint egy új szilonujjat valami régi gyap­júmellényhez. Ebben az ala­csony épületszárnyban testne­velést és zenét tanítottak, meg egy új tantárgyat, „a termelés alapjait”, de ez csak a fiúk szá­mára volt kötelező. A modern épületből jövő tanulókon meg­látszott, hogy mivel foglalkoz­tak, amikor a riasztócsengő si- kongani kezdett: a lányokon kék sort volt, a fiúkon kötény, tele nagy zsebekkel, amelyek­ből vonalzók és könnyebb szer­számok nyúltak ki. Három fiú, aki az iskolai zenekarban zon­gorán játszott, szótlanul és egy­forma ritmusban lépkedett egy­más mellett, egyforma piros ka­rikával kissé duzzadt ajkuk kö­rül, mintha még most is össze­kötötte volna őket az imént ját­szott dallam.- Talán megint tűzoltógyakor­lat lesz - mondta az egyik fiú Dóra Clairwaternek.- Nem, most nem - felelte Dóra. A farmeröltözékes fiatal testek tömege már közeljutott ahhoz a helyhez, ahol Harvey Allexander állt, és még mindig csörgetett valamit a zsebeiben. Homlokát komoran összerán­colta, és minél közelebb ért hozzá a tömeg, annál hango­sabban csörgette a zsebeit. Kö­zépkorú, középtermetű férfi volt, de ez volt minden, ami kö­zépszerű volt rajta. Már a fejét is ellentétek tették érdekessé: az ember azt várta volna, hogy egy ilyen hosszúkás lófejben keskeny szemet és vékony ajkat lát majd. De Harvey ajkai szo­katlanul teltek és pirosak vol­tak, a szeme kerek és kissé dül- ledt, világosbarna szempillái a végükön kissé behorpadtak, mint egy filckalap teteje. Ezek a kerek, örökké tágra nyitott sze­mek azt a látszatot keltették, hogy Harvey egyfolytában cso­dálkozik valamin, és minden pillanatban valami váratlan és kellemetlen dolgot tehet. A rit- kás, világos hajjal fedett fejből arra sem lehetett következtetni, hogy tulajdonosának erős, mély hangja van, pedig ilyen volt, és Harvey a legmegbízhatóbb fegyverének használhatta. És használta is. Minden szavát meggondoltan mondta ki, kedvét lelte kicsi­szolt beszédmodorában és gyö­nyörködött hangja zengzetes- ségében. Nemrégen még az amerikai hadsereg ezredese volt, és tudta, hogyan kell egyszerre sok száz emberhez beszélni. Mindjárt az első mon­dat után alig látható fehér hab keletkezett természetellenesen piros ajkai körül, mintha min­den szó után zamatos almába harapott volna. (folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents