Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-23 / 30. szám
blicisztika 1997. július 23. 9 Szlovákból most már végérvényesen haladó lett Eszenyi Enikő. Amikor az előadás előtt azt akarta mondani Marian Labudának, hogy drukkolok, drzím vám palce, nem kis félreértésre adva okot, hangosan bejelentette: drüzsím vám palcu. Némi „kiigazítással”: fogom a botját. „Csak fogjad! - vágta rá Labuda. - Jól fog esni nekem is.” Az ünneplés hosszú percei. Jobbról Ladislav Chudík, mellette Kassai Csongor. A Nemesi Színházról (Stavovské Divadlo) csak annyit: nézőterén 660 személy foglalhat helyet, de az Ahogy tetszik két előadására jegy nélkül is sokan besurrantak. Lubomír Feldek, a darab Prágában élő fordítója, aki már Pozsonyban is többször megnézte Eszenyi Enikő rendezését, most sem győzte hangsúlyozni: „Sehol a világon nem láttam még jobb Shakes- peare-előadást, épp ezért boldog vagyok, hogy én is részese lehetek a munkámmal. Prágában állandóan ugyanazon a két vonalon futnak a darabok. Itt vagy a realista színjátszás hagyományait ápolják, vagy az abszurd, a bizarr uralkodik a színpadon. Az Ahogy tetszikben ez a kettő mesterien egyesül, ezért is e nagy ünneplés. Nem is csodálkozom, hogy minden igazgató Enikőt akarja. Ha színházam lenne, addig én sem hagynám békén, amíg el nem jönne rendezni.” Kovács Zita felvételei Pavel Kohout, a legjelesebb cseh drámaírók egyike feleségével együtt nézte meg a darabot. „Nem tudok és nem is akarok osztályozni. Gyönyörű az összhatás, senki semmit nem rontott el. Európai színvonalú előadást láttam, amely magasra repíti az embert.” Hogy mit felelt minderre Eszenyi? „Boldog vagyok, hogy személyesen is megismerhettem. Régóta vártam erre a találkozásra...” - mondta oroszul. Mire Kohout finom iróniával megjegyezte: „Egykori megszállóink nyelve. Ezért vonultam annak idején emigrációba, de legalább értjük egymást.” Ladislav Chudíkkal a színház társalgójában. Ha el kellene dönteni, ki tiszteli jobban a másikat, a válaszom úgy hangzana: nem tudom. A szeretet mindkét fél részéről óriási. alt el a rosszindulatú és ilapozatlan fondorkodások ája és Charybdisze közt! nyi szándék maradt vissz- talan, pedig megmaradá- érdekében éppen ezeknek nes emberi-erkölcsi tulaj- ágoknak kellett volna lét- jsságúvá válniuk mindenko- mkálkodásunkban. Igaz, élyos félelem igazgat min- s bizonyos, hogy szűkös le- ségeink közepette vala- nyiünket nyom a munkanél- ég rettenete, de még ilyen lmények közt sem feledkez- nk meg embertársainkról. A Imedenség gyakran megjele- i maga meztelen valóságá- az irodalomban is. Sajátosan ítmondásos, hogy sokszor bb előreforgatja a kultúra kerekét, semmint hátra, s „hajtóereje” olykor erőteljes „értéknövekedéshez” vezet. A Nyugat Mottó: Annak, aki türelmes, nagy az okossága, balgasággal van tele, aki türelmetlen. (Példabeszédek könyve, 14/29) nagy nemzedéke valószínűleg Osvát Ernő irányítása nélkül kevésbé igazodott volna az európai értékrendszerekhez. Megtermékenyítő hatása, mélységesen humánus modus vivendije, európai léptékű gondolkodásmódja, serkentő ereje valamiféle .jóságos szervilizmust” feltételezett, amely a tekintélytisztelet helyett a művészet tiszteletébe torkollt. Puritán jelleme, elvhűsége, a művészet iránti értéktisztelete új formát teremtett, s egyúttal létrehozta a mindaddig ismeretlen műfajt is: a szerkesztést. Persze, még az ilyen kivételes tehetségű szerkesztő is tévedhet. Kiélezett érzelmi-erkölcsi helyzetekben, az új stílusváltás és társadalmi mondanivaló határán vízválasztóként jelentkező művek esetében nála is néha áttetszett az ismeretlen felé indulás, az esetleges forradalmi hangulat szításától való megriadás, félelem... Talán ezért utasította vissza olyan hevesen Nagy Lajos Egy délután a Grün irodában című elbeszélését, miszerint „az még nem irodalom, ha a társadalom arcába vágunk”. Miért ez a nagy felháborodás? Tagadhatatlan, hogy a magyarság önmagával szemben is türelmetlen. Sohasem segítette, inkább gyöngítette egymást. Hányán kerestek boldogulást idegen országokban, vagy élték le életüket megaláztatásban saját hazájukban, mert érvényesülésüknek gátat vetett a rosszindulat, az ármánykodás meg az elvakultság! A magyar irodalom, művészet és a természettudomány diszciplínái telistele szellemi tehetségekkel, akik hiánya érzékelhetően befolyásolta az adott kor hazai művészeti-tudományos fejlődését, de kénytelen száműzetésükben-másságukban is megtartották önazonosságukat... Misztótfalusi Kis Miklós és Bethlen Miklós. Berzsenyi Dániel és Katona József, a századvég művészete, József Attila és Radnóti Miklós, Szentgyörgyi Albert és Gábor Dénes, Békésy György és Harsányi, Hamvas Béla és Bibó István, Zilahy Lajos és Petőf S. János, Hamari Júlia és Kovács József élete és példája valamennyiünk számára elgondolkodtató. A találomra megnevezetteken kívül ide tartozik az a több százezres tömeg is, amely hazát cserélve (de szívet nem) új otthonra lelt a nagyvilágban. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy a magyarság mind ez idáig nem ismerte fel predesztinációs szerepét Európában! Talán azért nem, mert hiányzik belőle a bátorság, szigorúság, fegyelem, akarat és némiképpen az önbecsülés is. Természetes hiányként könyvelhetjük el az egymás iránti türelmetlenséget is. Addig pedig nincs felemelkedés és nemzeti összefogás... Higy- gyük, hogy az intolerancia ellenében hamarosan felülkerekedik az összetartozás nyílt, bátor megvallása és gyakorlati megvalósulása! Űzzük sorainkból a hurrápatriotizmus „álhitét” meg ennek negatív szélsőséges formáját, az identitászavart, mert ezek a szándékok, „egyéniségformáló erők” növelik a megosztottságot és ritkítják sorainkat. Ébredjünk hát végre Csipkerózsika-álmáinkból !...
