Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-23 / 30. szám

blicisztika 1997. július 23. 9 Szlovákból most már végérvé­nyesen haladó lett Eszenyi Enikő. Amikor az előadás előtt azt akar­ta mondani Marian Labudának, hogy drukkolok, drzím vám palce, nem kis félreértésre adva okot, hangosan bejelentette: drüzsím vám palcu. Némi „kiiga­zítással”: fogom a botját. „Csak fogjad! - vágta rá Labuda. - Jól fog esni nekem is.” Az ünneplés hosszú percei. Jobb­ról Ladislav Chudík, mellette Kassai Csongor. A Nemesi Szín­házról (Stavovské Divadlo) csak annyit: nézőterén 660 személy foglalhat helyet, de az Ahogy tet­szik két előadására jegy nélkül is sokan besurrantak. Lubomír Feldek, a darab Prágában élő for­dítója, aki már Pozsonyban is többször megnézte Eszenyi Enikő rendezését, most sem győzte hangsúlyozni: „Sehol a világon nem láttam még jobb Shakes- peare-előadást, épp ezért boldog vagyok, hogy én is részese lehe­tek a munkámmal. Prágában ál­landóan ugyanazon a két vona­lon futnak a darabok. Itt vagy a realista színjátszás hagyományait ápolják, vagy az abszurd, a bizarr uralkodik a színpadon. Az Ahogy tetszikben ez a kettő mesterien egyesül, ezért is e nagy ünneplés. Nem is csodálkozom, hogy min­den igazgató Enikőt akarja. Ha színházam lenne, addig én sem hagynám békén, amíg el nem jönne rendezni.” Kovács Zita felvételei Pavel Kohout, a legjelesebb cseh drámaírók egyike feleségével együtt nézte meg a darabot. „Nem tudok és nem is akarok osztályozni. Gyönyörű az összha­tás, senki semmit nem rontott el. Európai színvonalú előadást lát­tam, amely magasra repíti az em­bert.” Hogy mit felelt minderre Eszenyi? „Boldog vagyok, hogy személyesen is megismerhettem. Régóta vártam erre a találkozás­ra...” - mondta oroszul. Mire Kohout finom iróniával megje­gyezte: „Egykori megszállóink nyelve. Ezért vonultam annak idején emigrációba, de legalább értjük egymást.” Ladislav Chudíkkal a színház tár­salgójában. Ha el kellene dönte­ni, ki tiszteli jobban a másikat, a válaszom úgy hangzana: nem tu­dom. A szeretet mindkét fél ré­széről óriási. alt el a rosszindulatú és ilapozatlan fondorkodások ája és Charybdisze közt! nyi szándék maradt vissz- talan, pedig megmaradá- érdekében éppen ezeknek nes emberi-erkölcsi tulaj- ágoknak kellett volna lét- jsságúvá válniuk mindenko- mkálkodásunkban. Igaz, élyos félelem igazgat min- s bizonyos, hogy szűkös le- ségeink közepette vala- nyiünket nyom a munkanél- ég rettenete, de még ilyen lmények közt sem feledkez- nk meg embertársainkról. A Imedenség gyakran megjele- i maga meztelen valóságá- az irodalomban is. Sajátosan ítmondásos, hogy sokszor bb előreforgatja a kultúra kerekét, semmint hátra, s „hajtó­ereje” olykor erőteljes „értéknö­vekedéshez” vezet. A Nyugat Mottó: Annak, aki türelmes, nagy az okossága, balgasággal van te­le, aki türelmetlen. (Példabeszédek könyve, 14/29) nagy nemzedéke valószínűleg Osvát Ernő irányítása nélkül ke­vésbé igazodott volna az európai értékrendszerekhez. Megtermé­kenyítő hatása, mélységesen hu­mánus modus vivendije, európai léptékű gondolkodásmódja, serkentő ereje valamiféle .jósá­gos szervilizmust” feltételezett, amely a tekintélytisztelet helyett a művészet tiszteletébe torkollt. Puritán jelleme, elvhűsége, a művészet iránti értéktisztelete új formát teremtett, s egyúttal lét­rehozta a mindaddig ismeretlen műfajt is: a szerkesztést. Persze, még az ilyen kivételes tehetségű szerkesztő is tévedhet. Kiélezett érzelmi-erkölcsi helyzetekben, az új stílusváltás és társadalmi mondanivaló határán vízválasz­tóként jelentkező művek eseté­ben nála is néha áttetszett az is­meretlen felé indulás, az esetle­ges forradalmi hangulat szításá­tól való megriadás, félelem... Ta­lán ezért utasította vissza olyan hevesen Nagy Lajos Egy délután a Grün irodában című elbeszélé­sét, miszerint „az még nem iro­dalom, ha a társadalom arcába vágunk”. Miért ez a nagy felhá­borodás? Tagadhatatlan, hogy a magyarság önmagával szemben is türelmetlen. Sohasem segítet­te, inkább gyöngítette egymást. Hányán kerestek boldogulást idegen országokban, vagy élték le életüket megaláztatásban sa­ját hazájukban, mert érvényesü­lésüknek gátat vetett a rosszin­dulat, az ármánykodás meg az elvakultság! A magyar irodalom, művészet és a természettudo­mány diszciplínái telistele szelle­mi tehetségekkel, akik hiánya ér­zékelhetően befolyásolta az adott kor hazai művészeti-tudo­mányos fejlődését, de kénytelen száműzetésükben-másságukban is megtartották önazonosságu­kat... Misztótfalusi Kis Miklós és Bethlen Miklós. Berzsenyi Dániel és Katona József, a századvég művészete, József Attila és Rad­nóti Miklós, Szentgyörgyi Albert és Gábor Dénes, Békésy György és Harsányi, Hamvas Béla és Bibó István, Zilahy Lajos és Petőf S. János, Hamari Júlia és Kovács József élete és példája vala­mennyiünk számára elgondol­kodtató. A találomra megneve­zetteken kívül ide tartozik az a több százezres tömeg is, amely hazát cserélve (de szívet nem) új otthonra lelt a nagyvilágban. Érthetetlen és megmagyarázha­tatlan, hogy a magyarság mind ez idáig nem ismerte fel predesz­tinációs szerepét Európában! Ta­lán azért nem, mert hiányzik be­lőle a bátorság, szigorúság, fe­gyelem, akarat és némiképpen az önbecsülés is. Természetes hi­ányként könyvelhetjük el az egy­más iránti türelmetlenséget is. Addig pedig nincs felemelkedés és nemzeti összefogás... Higy- gyük, hogy az intolerancia elle­nében hamarosan felülkerekedik az összetartozás nyílt, bátor megvallása és gyakorlati megva­lósulása! Űzzük sorainkból a hurrápatriotizmus „álhitét” meg ennek negatív szélsőséges for­máját, az identitászavart, mert ezek a szándékok, „egyéniség­formáló erők” növelik a megosz­tottságot és ritkítják sorainkat. Ébredjünk hát végre Csipkeró­zsika-álmáinkból !...

Next

/
Thumbnails
Contents