Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-23 / 30. szám
4 1997. július 23. Háttér Politikusok véleményei Szerintük miért hagyták ki Szlovákiát? „Szlovákia meghívásának elmaradása a csatlakozási tárgyalásokra az egész ország veresége. Ezzel a döntéssel a NATO azt fejezte ki, hogy számára elfogadhatatlan a jelenlegi kormánykoalíció politikája.” (Michal Kovác államfő) „Egy frászt győztek önök! El- tojtuk a NATO-tagságot, el- tojjuk az Európai Uniót is! Legyenek államférfiak!” (Vladimír Meciar egy kerékasztal-találkozó után) „Megpróbáljuk a polgároknak elmagyarázni, kényszerítsék az ellenzéket arra, hogy a koalíció és az ellenzék között felmerülő problémákat hazai földön oldja meg, ne nemzetköziesítse azokat, s ezzel ne vessen rossz fényt Szlovákiára. Ezt látom az alapvető problémának, Szlovákia emiatt maradt ki a bővítés első köréből.” (Ján Cuper, DSZM) „Csak az történt, amit a kormánykoalíció maga is akart, mi- f vei az atlanti tag- / j ság ellen irányú- \ " ló lépéseket tett. \. A katasztrófa lég- főképpen az, hogy Szlovákiát a második bővítési kör kapcsán sem említik. Bosszantó, hogy olyan országok, amelyek gazdaságilag kevésbé fejlettek, így pl. Románia, kezdenek megelőzni bennünket.” (Róbert Fico, a Demokratikus Baloldal Pártja) ,A Demokrata Párt már korábban megmondta, ha Szlovákia nem kap meghívást a NATO-tól, akkor a kormánynak le kellene mondania. Szlovákia egyre erőteljesebb függő viszonyba kerül Oroszországtól. Attól tartunk, hogy gazdasági, politikai és biztonsági nyomások hatására elvesztheti szuverenitását.” (Ján Langos, Demokrata Párt) „Hogy Szlovákia nem kapott meghívót, a NATO problémája, nem a miénk. Hiszen a világ nem minden országa tagja a NATO-nak! Miért kellene épp nekünk belépnünk?” (Vít’azoslav Móric, Szlovák Nemzeti Párt) „Elszomorító, hogy Szlovákiát nem hívták meg a belépési tárgyalásokra. Sajnos, a közeljövőben sincs erre kilátás.” (A. Nagy László, MPP) ,A madridi NATO-csúcs döntése arról, hogy csak három országot hívnak meg a csatlakozási tárgyalásokra, Szlovákiát pedig a második körben esélyes országok között sem említik, Szovákia lakosai számára a lehető legrosz- szabb hír. Azt jelenti, hogy olyan országban fognak élni, amely kimarad az integrálódó, biztonságos és gazdag Európa politikai és gazdasági folyamataiból, sőt még jövőbeni létezése sem garantált. Ezért a kudarcért Meciar kormányát terheli a felelősség, így logikus lépésként le kellene mondania.” (A Szivárvány Ko- I alíció nyilatko■ \ zatából) / / „SzerepetjátI y szottak a NATO / által meghatározott bizonyos szempontok, és úgy vélem, hogy nem alkalmaztak minden országgal szemben azonos mércét.” (Zdenka Kramplová szlovák külügyminiszter) „Szlovákiának még be kell fejeznie a diktatúrából a demokráciába való átmenet folyamatát. E tekintetben sok hiányosság tapasztalható. Ezt barátként és partnerként mondom, nem pedig tanítóként, aki figyelmeztetésképpen felemeli a mutatóujját.” (Klaus Kinkéi német külügyminiszter) „Soha sem ígértem, hogy Németország Szlovákia ügyvédje lesz a NATO-bővítés folyamatában. (...) Szlovákia az utóbbi években nagyon különös magatartást mutatott a NATO-hoz való közeledés tekintetében.” (Helmut Kohl német kancellár) Brüsszel és Washington nyilatkozatait a demokratikus közvéleményhez intézi A Nyugat jóhiszemű volt Iván Cseregyejev ___________ Ha szerencsétlenség ér, valamennyiünket egyformán sújtja. Elsősorban ugyan a kormánypolitika kudarca a madridi csúcstalálkozón bekövetkezett fiaskó, de ahogy már csak lenni szokott, mindannyian, a koalíció, az ellenzék, a kormányfő és a hétköznapi halandó polgár egyaránt viseli annak a beláthatatlan következményeit, hogy Szlovákia nem kerül be az atlanti tömb védeőernyője alá. Mint várható volt, a madridi döntés a felelősséget illetően a kölcsönös vádaskodások hullámát indította el, de nem érdektelen e viták közepette megvizsgálni azt, hogy vajon milyen szerepet játszott mindebben a külföld. Szlovákia geopolitikai helyzetének túlbecsülése nélkül, amelyben váltig hitt Meciar kormányfő, az ország továbbra is ott szerepel minden olyan térképen is, amelyek fölé NATO-táborno- kok hajolnak és vizsgálódnak. Ha röpke pillantást vetünk Európa térképére, akkor látható, hogy a brüsszeli tábornokok aligha örülnek annak, hogy a parányi Szlovákia területével megbomlik a NATO keleti határának viszonylag sima vonala. Mielőtt Szlovákia elkalandozott a demokratikus országok családjából, a Nyugat a véres boszniai konfliktussal és saját belső vitáival volt elfoglalva, és szemmel láthatóan nem szentelt figyelmet a szlovákiai helyzetnek. Aggasztotta ugyan Csehszlovákia felbomlása, de ugyanakkor megnyugtatta a szétválás békés menete, és elhitte, hogy a Tátra alatt a demokráciával kapcsolatban felgyülemlő gondok átmenetiek. Ezt a magatartást táplálta a szlovák-magyar alapszerződés aláírása, az egyetlen olyan lépés, amely nem fekete színben díszeleg a szlovák külpolitikai lépések sorozatában. A Nyugat túl sokáig próbálkozott azzal, hogy Pozsonnyal a szokásos diplomáciai eszközöket alkalmazva tárgyaljon. A NATO abból a feltételezésből indult ki, hogy a tagsággal járó előnyök és távlatok elég jó indokok arra, hogy bármely ország bármely kormánya prioritásként tekintsen rájuk. A visegrádi négyes megalakulása után Washington és Brüsszel figyelme más térségekre terelődött, többek között Délkelet- Ázsiára és Kínára. A Nyugat elhitte, hogy Közép-Európában a demokratikus elvek elég mély gyökeret vertek. A tábornokok nyelvén mondva, három rendkívüli esemény döbbentette rá a Nyugatot arra, hogy tévúton jár. Az első figyelmeztető jelzés az elnök fiának elhurcolása és Róbert Remiás halála volt, amikor a politikai ellentétek elsimítása céljából a bűnténytől sem riadtak vissza. A második kijózanító esemény Fran- tisek Gaulieder mandátumától való megfosztása volt, amely eleven példáját szolgáltatta a parlamentáris demokrácia elveinek a felrúgásának. Végül pedig a referendum meghiúsítása józanította ki teljesen a Nyugatot, amikor is a kor„Ma meghívjuk a Cseh Köztársaságot, Magyarországot és Lengyelországot, hogy kezdjenek tárgyalásokat a NATO-val a csatlakozásról. Célunk, hogy 1997 decemberében, a NATO Tanács ülésén aláírhassuk a csatlakozási jegyzőkönyvet és biztosítsuk a ratifikációs folyamat időbeni lezárulását, hogy a tagság érvénybe lépjen a Washingtoni Szerződés aláírásának 50. évfordulójáig, tehát 1999. áprilisáig. A tagságra pályázó ormányzó garnitúra olymódon úgy vágta sutba a demokratikus alapelveket, amire alighanem csak a harmadik világ katonai rezsimjei ragadtatták magukat. E lépések után a szlovák kormányfő és kabinetje megszűnt a Nyugat számára elfogadható partner lenni. Ettől kezdve megfigyelhető, hogy Brüsszel és Washington nyilatkozatait a szlovákiai demokratikus szlovák közvéleményhez, nem pedig a kormányhoz intézi. Az abban a megfogalmazásban elrejtett üzenete, hogy Szlovákiának saját magának kell megoldani a saját problémáit, ugyan a brezsnyevi „eto vasé gyelo”-ra emlékeztet, de valójában nem más, mint felhívás, hogy a polgárok a választásokon másra szavazzanak, aki elfogadható partner a Nyugat számára is. De mi történik akkor, ha a választások nem úgy sülnek el, ahogy a Nyugat óhajtaná? Hosszú távon a totalitárius tendenciák halálra vannak ítélve egy olyan országban, amelyet demokratikus szomszédállamok vesznek körül. A Nyugatnak két lehetősége maradna: hidegvérrel kivárja, míg Meciar hatalmának egyre szűkülő bázisa önmagától szűnik meg (s egyelőre ez a változat látszik valószínűbbnek), vagy pedig visszatér a kommunizmus éveiben kipróbált és bevált recepthez: hozzálát a demokratikus struktúrákat alkotó elemek támogatásához, abban az országban, amelyben egyre romlik az életszínvonal és felerősödnek a polgárjogokat korlátozó tendenciák. szágok tekintetében figyelemmel kísértük és könyveltük el azt a pozitív fejlődést, amelyet több délkelet-európai országban tapasztaltunk a demokrácia és a törvények tiszteletben tartását illetően, legfőképpen Romániában és Szlovéniában. (...) Egyidejűleg méltatjuk azt az előrelépést, amelyet a nagyobb stabilitáshoz és az együttműködéshez vezető úton értek el az atlanti tagságra szintén pályázó Baltikum államai.” A madridi döntés a kölcsönös vádaskodás hullámát indította el. A madridi csúcs nyilatkozatából Eddig három alkalommal bővült az atlanti tömb, amely nem támadó, hanem védelmet garantáló katonai szervezet Küszöbön a negyedik hullám - három tagállammal P. Vonyik Erzsébet _________ 194 9. április 4-én 12 tagállam részvételével alakult meg a NATO (North Atlantic Treaty Organization), az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Az atlanti tömb alapító tagállamai a következők voltak: Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország, Portugália és az Egyesült Államok. A Washingtoni Szerződés szerint a NATO egyesíti a tagországok erőfeszítéseit kollektív védelmük ellátására, a béke és a biztonság fenntartására, abból a célból, hogy az észak-atlanti térségben biztosítsa a jólétet és a társadalmi rend állandóságát, megóvja népeik szabadságát, a demokráciát, az egyén szabadságán és a jog uralmán alapuló berendezkedést. A szerződés értelmében a tagok kötelezik magukat, hogy viszályaikat békés úton rendezik. Ha bármelyiküket támadás érné, akkor ezt a valamennyi tag elleni támadásnak tekintik, és segítséget nyújtanak a megtámadottaknak, s akár fegyveres erő igénybevételével is helyreállítják a nemzetközi békét. A csaknem félévszázados katonai szervezet fennállása óta eddig három alkalommal vett fel a soraiba új tagokat, a július elején Madridban elhatározott bővítés során tehát negyedízben nyitja meg kapuit három új tagország előtt. 1951-ben Törökországot és Görögországot vették fel, s ezzel megerősödött a déli szárny, majd 1954-ben az NSZK-t is meghívták a paktumba. A bonni kormány már a következő évben aláírta a csatlakozási jegyzőkönyvet. A szovjet kormány kezdettől fogva a Szovjetunió ellen irányuló agresszív katonai szervezetként tekintett a NATO-ra, s még a német csatlakozás előtt indítványozta, adják fel a tömb úgymond agresszív jellegét, alakuljon át ténylegesen védelmi szervezetté, s ez esetben a szovjetek is csatlakoznának hozzá. Hogy ebből nem lett semmi, azt a Kreml azzal magyarázta, hogy a NATO megmaradt az agresszió eszközének. Valójában arról volt szó, hogy a Szovjetunió nem tett eleget a NATO-tól elvárt demokratikus kritériumoknak. Az ötvenes évek végén, De Gaulle tábornok hatalomra kerülésével Franciaország nem volt megelégedve a tömbön belül betöltött szerepével. 1959 tavaszán a tábornok hazarendelte a földközi-tengeri flottában szolgáló francia hajókat, majd egy évvel később jogot formált az ország területén lévő fegyverek önálló ellenőrzésére, főleg az atomfegyverek vonatkozásban. 1966-tól a franciák csak a NATO politikai tevékenységében vettek részt, kivonták katonai egységeiket a NATO integrált katonai rendszeréből. Az utóbbi egy-két évben némi változás történt Párizs magatartásában: a franciák újra ott vannak a katonai tervezésben. A NATO legfiatalabb tagállama Spanyolország, amely 1982-ben csatlakozott a tömbhöz. A belépéshez a mozgatórugót az 1981-es sikertelen jobboldali puccs jelentette, amely után a kormány úgy látta, hogy a NATO-tagság lesz a demokráciára való áttérés sza- vatolója. Négy évvel a belépés után tartották meg a népszavazást, amelyen a lakosság többsége helyeselte a belépést. Egyébként Spanyolország volt az egyetlen állam, amelyben népszavazásra bocsátották a NATO-tagság kérdését. De csak azután, hogy az ibériai ország már jó ideje a paktum tagja volt. Előzetes referendumot eddig csak Szlovákiában tartottak, jóval azelőtt, hogy Brüsszelben eldőlt volna, egyáltalán küldenek-e meghívót Pozsonynak a csatlakozási tárgyalásokra. Sajátos státusa van a NATO- ban Izlandnak, amelynek nincs hadserege. Egyes NÁTO- üléseken megfigyelőként van jelen képviselője, a katonai bizottságban pedig polgári személy képviseli Írországot. CTK/AP-felvétel A kerekasztal egyik „sarkalatos” pontja
