Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
Riport - Publicisztika 1997. december 17. A somorjai At Home Gallery zsinagógájában nemrégiben rendezték meg Németh Ilona és Bartusz György „Útban” című installációját, melyhez az ötvenéves bőröndöket úgy gyűjtötték be egész Szlovákiából. Végighallgatták az emberek fájdalmas vallomásait, visszaemlékezéseit, mert ahány ház, annyi bőrönd. És annyi sors., ,A bőröndök tartalma bennünk van jelen” - mondja az eperjesi Bartusz György, aki maga is keserűen emlékszik vissza 1947-re és szülőfalujára, Kéméndre, ahonnan hetven családot hurcoltak el annak idején. „Nyomasztó feleleveníteni a múltat, de magunkban hordozzuk a félelmet, a temérdek kopott bőrönd félelmetesen aktuális üzenetét. Európa feszültséggel teli, vonagló teste érződik a térségünkben - vallja Németh Ilona Dunaszerdahelyen élő képzőművész, grafikus. Tóth Lehel felvételei Csányi István bácsi éppen a szüleivel jött haza a hegyfarokról, amikor Nánát körbezárták a katonák. Amikor kézhez kapták a döntést, összedőlt bennük minden lelkierő. „Nánát megelőzően Köbölkútról vitték el az embereket. Tizennégy napig szembeszálltak a katonasággal, folyt a vér... Tudtuk, hogy ha a tőlünk sokkal nagyobb község nem tudott ellenállni, nekünk sem sikerülne. A két nagyapám maradt itthon, minket eladtak Csehországba. Magángazdánál, majorban, gyárban dolgoztam. Ott voltam katona is. A szüleim már rég itthon voltak, mire én is úgy döntöttem, hazajövök.” Heti tárca Mire a befejező strófához ért, az osztály már kipirult arccal, vele együtt teli torokkal zengte: „ez illik, illik, illik a magyar kislányra”. A fiú tudta, hogy az egyik nóta hevéből rögtön, lendületből át kell vál tani a másikra. így követte a felnőttektől ellesett, eltanult egyik ének a másikat. A magyar huszár után az, hogy „csillagos ég merre van a magyar hazám”, majd a „fújja a szél fújja, hazafelé fújja”. Persze nem maradhatott el az a nóta sem, hogy „árva magyar kalászokból panaszos a kenyér", amit azonnal követett az, hogy „kitűzzük a zászlót a magyar lobogót az ezeréves határra”... Ezt az éneket már talpra állva fújta az egész osztály. Ekkor vágódott ki a tanterem ajtaja. A nyitott ajtóban ott állt falfehér arccal, szinte megkövültén Várady Kálmán tanító. Az első pillanatban még azt is elfeledte, hogy már nem tud magyarul, mert magyarul ordított rá a hirtelen elnémult diákseregletre: „Hát ti mit merészeltek! No megáll- jatok csak, majd én megmutatom nektek! Vy irredentisti” - kapcsolt vissza menet közben a helyes vágányra. Az agyát elborító pálinkagőz ellenére is azonnal felmérte az énekelve kirobbant lázadás reá vonatkozó konzekvenciáit. Ha ez odafenn kitudódik, akkor örökre búcsút mondhat a nehezen megszerzett tanítói karriernek. A katedrához támolyogva első mozdulattal a nádpálcáért nyúlt. Meghajlította néhányszor, de úgy találta, hogy az túl gyönge a pél- dastatuálásra. Az osztályhoz fordult, és kért egy önként jelentkezőt, aki behoz az iskola melletti ligetes részből egy vesszőt. Az arcán átsuhanó gonosz mosollyal hozzátette, ha elég vastagot hoz, akkor az illető nem kap büntetést. Az osztály néma csendben nézett farkasszemet a tanítóval. Senki nem jelentkezett vessző felhozatalára. „No mi lesz?!” - bődült el Várady Kálmán. - Senki nem akar kimaradni a verésből?” Az iskola leggyávábbnak tartott diákja bátortalanul jelentkezett. Persze, a meghozott kétujjnyi vastagságú vesszőt a tanító kárörvendő nevetéssel épp azon próbálta ki, aki hozta. A padra fektetve suhogtatta meg a fenekén a pálcát. De engedményt mégis adott a bot Örökre ki akarta verni a kisdiákok leikéből még a lázadás szándékát is. meghozójának, nem kellett letolni a nadrágját, az utána következőknek azonban igen. Várady pedig nem kímélte sem a kicsiket, sem a nagyokat. Azt akarta, hogy örökre kiverje a kisdiákok leikéből, eszéből még az árnyékát is a lázadásnak... Keserves zokogás töltötte be az öreg iskola falait. Aki kapott, az fájdalmában sírt, aki még nem, az félelmében. Miután végigverte az egész osztályt, a tanító is kifulladóban volt. Csörgött róla a veríték, miközben visz- szabotorkált a katedrához. Egy mozdulattal hazakergette a diákokat. A gyermekek végigsírva a hazáig vezető utat, kék-zöld kolbászokkal fenekükön értek haza. Szüleik keserűséggel vegyített kétség- beeséssel hallgatták beszámolójukat, Váradyt azonban senki sem merte a faluban tettéért felelősségre vonni. Sűrű félelem fészkelte be magát az emberi lelkekbe. Egészen addig, amíg egy szép napon híre nem jött annak, hogy rendelet született a telepítések befejezéséről, meg arról is, hogy az állam újra engedélyezi a magyar iskolák működését. A magyarul tudni nem akaró Várady Kálmánnak másnapra nyoma veszett. Köszönés nélkül, a legszükségesebb holmiját magához véve távozott a faluból. Ugyanazon az erdei úton, amelyen elődje, a magyarsága miatt állásától megfosztott tanítónő ment el... A deresre húzás emlékezete is megfakult már a lelkekben, de akik kapták, amíg élnek emlékezni fognak Várady Kálmán kegyetlen leckéjére...
