Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
Riport 1997. december 17. Végtelen történet a zebrapintyről, a tengerimalacról, a teknősről és egy műtétről Álmodozás egy nagy lámpa fényében Dusza István ________________ A történetek nem akkor kezdődnek, amikor az ember tudomást szerez róluk, elolvassa az újságban, vagy az éppenséggel írói emelkedettséggel mások sorsából megformált novella fölött eltöpreng saját élete folyásán. Egy-egy életút, tartson az a valóságos idő áramában, mindeddig mondjuk hét esztendeig, előzményeiben és párhuzamos történéseiben sokkal régebbi keletű. Senki sem születik csupán az otthon fészekmelegébe. Körülveszik az udvar, a kert, a falu lakói. Tárgyak és élőlények: emberek, állatok. A történet, amit elmondok, nem elsősorban a hőseiről szól, ezért csupán keresztnevük és a családban betöltött szerepük szerint különböztetem meg őket. (Képek bizonyítják létezésüket, s akik szereplőiket Jénén és Rimaszécsen ismerik, azoknak nincs szükségük más bizonyítékra.) nem jön a műtét, amire igazából nem is készültek. Az édesanyja meséli:- A szomszédunk súlyos, szövődményes balesete után került szó arról, hogy Kassán az Egyetemi Kórház ortopédsebészeti osztályán talán mégis tudnának segíteni Enikőn. Lába befelé fordult. Születése óta nem tudott a sarkára lépni, amin sem a gyógytorna, sem a budapesti Pethő Intézetben tett látogatásaink során kapott tanácsok nem segítettek. Arra pedig nincs pénzünk, hogy a Pethő inté- zetbeni huzamosabb ideig tartó konduktív kezelést megfizethetnénk. így aztán egy eléggé véletlenszerűen megvalósult kassai kivizsgálás után került sor tavaly nyáron, egy csütörtöki napon, az izmokat feszítő inak meghosszabbítására. Enikő így emlékezik:- Amikor odamentünk, nagyon féltem. Akkor ijedtem meg, amikor anyu mondta, hogy meg fognak operálni. Majdnem elsírtam magam. Mikor aztán való„Szeretem, ha a gyerekek velem jönnek a napközi étkezdéjébe. Olyankor már az osztályunk ajtajában megfogjuk a kezünket, mert nekem könnyebb így járnom.“ Amikor gyermek születik, egyetlen anya sem azzal a gondolattal készülődik világraho- zatalára, hogy talán nem is lesz egészséges a magzata. Minden remény, öröm és szépség akkor kezd fakulni, amikor felsejlik benne a várható bizonyosság: valami nem mindennapi testi hiba árnyéka vetül elkövetkező életükre, s a testi mássággal, annak szüntelen gyógyításával és leküzdésével kell majd élniük. Enikő gyönyörű gyerek, első osztályos. Kortársainál értelmesebb, érzékenyebb és figyelmesebb a körülötte történő dolgok iránt, de nemcsak azért, hogy a korához képest egy évvel később kezdett iskolába járni. Ment volna ő előbb is, ha közbe bán vittek a műtétre, csak egy hatalmas lámpára emlékszem. Akkor még ébren voltam a kerekes ágyon. Azt is láttam, amikor az operáló kést felvette a doktor bácsi, de többre már nem emlékszem, mert elaludtam. Adtak olyan altatóinjekciót a popsimba. Az ébredéskor arra emlékszem, hogy úgy ordítottam, mint a sakál. Nagyon fájt a seb. Később, amikor felállítottak, összerogyott a lábam. De kaptam egy tologatható járókeretet. Sok baj volt velem, mert nem akartam a lábamat kinyújtani, ezért homokzsákokat raktak rá. A térdemen nem volt, csak a lábszáramon. Kezdetben igencsak fájt a lábam. Olyan volt ez nekem, mintha mindenhol „Otthon a Luciferkó nevű cicámmal játszom, aki még csak kölyök, ezért vigyáznom kell, nehogy összekarmoljon“ vagdosták volna, egészen addig, míg aztán otthon egyedül nem kezdtem járni. A kórházban az volt az egyetlen jó, hogy anyukám velem volt. Ő nagyon szeret engem, de szigorú is. A kórházban azt mondta, hogy ha nem fogok járni, hazamegy, mert fölösleges akkor itt lennie. Gyorsan szótfogadtam. Most már járhatok iskolába. Az édesanya naponta autóval viszi Enikőt Jénéről a rimaszécsi magyar alapiskolába. Étkezni a napköziben étkezik, de a huzamosabb ideig való ottlétet nem akarják vállalni. Sok még a kockázat, az alig egy évvel ezelőtti műtét teremtette új helyzet és az utókezelés fokozottabb figyelmet kíván Enikő részéről is. Sajnos, a gyerekek sincsenek tekintettel a kislány állapotára. Benne végtelen a mozgásvágy, aminek kielégülését a műtét után fokozatosan javuló járása már lehetővé teszi, de a megváltozott izomfeszítő inak edzettsége nem mindenben engedelmeskedik a kislány felfokozott akaratának. Megváltozott a gerincre, a térdre és a lábszárcsontokra eső terhelés, ki kell várni az akarat teljesülését a fokozatosan bekövetkező testi fejlődés nyomában. Igen, az akarat. Enikő a műtét előtt mindig a könnyebb és számára kényelmesebb utakat kereste. Pedig számtalan kényszerítő, a gyermeki világát közvetve igencsak ingerlő hatás érte. Nemcsak háziállatok vették körül, hanem gondoskodásra szoruló zebrapintyek, teknős, akváriumi halak és tengerimalac Olyan ez, mintha az állam a saját maguk ellátásánál többre képes polgárait tudatosan a szegénység felé taszítaná. is. Egy városi gyerek számára szinte elképzelhetetlenül gazdag érzelmi kapcsolatrendszer közepette juthatott el az értelmi fejlődésnek arra a szintjére, amellyel a fájdalomról és álmairól, naponkénti álmodozásairól beszél:- A padtársam figyelembe sem veszi, hogy nehezebben járok. Számára ugyanolyan vagyok, mint a többiek. S ha ellöknek, mert az is előfordul, a lányok segítenek felállni. Azt szeretném, ha már tudnék úgy szaladni, mint a többiek, szeretnék focizni nyáron a fiúkkal. Szeretném, meg akarom is. Azt akarom, hogy ha a kezem nem is, de a lábam helyrejöjjön. Az esik rosz- szul, amikor kergetőznek, s látom, hogy ők nem esnek el. Nekem az a legnehezebb pillanat. Gyönyörű betűket ír Enikő. írása semmivel sem különbözik a lányoktól megszokott, szépen ívelt vonalakból kialakított betűktől. Hogy a matematikát kedveli, az nem akadályozza meg abban, hogy minden keze ügyébe kerülő nyomtatott szöveget megpróbáljon elolvasni. Karácsonyra biztosan sikerül majd. De addig is ott vannak játszótársai. Nana, a kissé kacéran lányos nevű tengerimalac-fiú igencsak félénk és ijedős, s olyankor elég Enikőnek rászólnia: nana! Hangosan visít, ha idegen közelít feléje. Emőke, a teknőc képes olyan teljesítményekre, hogy két év alatt saját méretének kétszeresére nő. Lehet az is, hogy valamikor száz év múlva óriásteknős lesz belőle, s kitölti az egész házat. Olyan világ ez, amelyet a szülői és a nagyszülői szeretet köt egybe, védelmez, és ajtót, ablakot is naponta nyitogat rajta. Egy „A kórházban az volt az egyetlen jó, hogy anyukám velem volt. Azt mondta, ha nem fogok járni, hazamegy. Gyorsan szót fogadtam.” gömöri kis faluban élni, amelynek jó, ha százötven lakosa van, s a mindennapi betevő kenyér előteremtésén túl Enikő testi és lelki szükségleteit is ellátni, naponkénti kihívás az édesanyának és az édesapának. Állják sorsukat, reménykednek, s teszik, amit megtehetnek. Az édesapának a vasút ad megbecsült vonatvezetői munkát, az édesanya Enikőre és az otthonra fordítja minden energiáját. Mindez azonban aligha lenne elég minden szükségletük fedezésére. A háztáji gazdaság, a tehenek, a disznók, a libák, a tyúkok kiegészítő, természetbeni jövedelmet jelentenek. Jelentenének. Nemcsak nekik, a velük egy faluban lakóknak is, ha nem lennének a jóra törekvő, gazdálkodni is akaró embereket fékező, akadályozó adótörvények. Olyan ez, mintha az állam a saját maguk ellátásánál sokkal többre képes polgárait tudatosan a szegénység felé taszítaná. Mert ha Enikő szülei nem kísérnék figyelemmel bevételeik alakulását, megtörténne, hogy olyan adósávokba kerülnének, amelyek alapján az elvonások értelmetlenné tennék a háztáji gazdálkodásukat. Mondják is: minket az állam nem serkent a jóra, a többre, hanem éppen azért próbál meg büntetni. Pedig a Jénéhez hasonló falvakban iszonyúan nehéz manapság élni, s ahelyett, hogy a falvak fenntartásában igencsak fontos szerepet betöltő fiatal családokat a gazdálkodásért, a föld, a kertek megműveléséért adó- kedvezményben részesítené az állam, szinte sugallja: megéri munkanélküli segély mellett fekete munkát végezni. Egy család életében, sorsában megtalálható mindennapjaink valamennyi reménye, elszánt vagy csüggedő küzdelme, családokat összetartó terhei, türelemmel és alázattal hordozott keresztjei. Amikor Enikőt megismertem, a család még merészebb álmokat szövögetett, hiszen a nagymamával társulva megpróbáltak egy kiskereskedelmi vállalkozást is életben tartani. Nem rajtuk múlt, hogy ez egy kis faluban nem sikerülhetett. Maradt azonban a legnagyobb remény: Enikő gyógyulása. Az a napról napra gyarapodó öröm, amely a betűvetést most tanuló kislány fejlődéséből fakad. S az idei karácsony meghitt pillanataiban már Enikő betűzgető meseolvasása is gyarapítja a szülők örömét. „Amikor apu hazajön a vasúttól, valamit mindig mesélek neki. Olyankor anyu Is ránk figyel, pedig nekik sok dolguk van velem is, és az állatokkal is.“