Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
Kultúra 1997. december 17. 13 Jubileumi gálaműsort tartott a húszéves Csalié Népművészeti Együttes Róluk is, rólunk is szól Klein Melinda ______________ A somorjai kultúrház 520 nézőt befogadó nagyterme a pótszékekkel együtt is szűknek bizonyult. Ahálás közönség vastapssal jutalmazta a táncosok ügyességét, a két és fél órás műsor végén pedig felállva ünnepelte az együttest. Ilyen felejthetetlen ajándékot kapott születésnapi tortája mellé a húszéves Csalió Népművészeti Együttes.- Mindig nagy boldogság számomra, ha a nézők megtapsolnak bennünket. Október végén Brünnben léptünk fel, és hasonló ünneplésben volt részünk. Mondom is mindig a gyerekeknek, hogy a legkisebb faluban is úgy kell táncolni, mintha a milánói Scalában lépnénk fel. Megszívlelték a tanácsomat, és talán ennek köszönhetjük, hogy bármerre is járunk, mindenhol szeretettel fogadnak bennünket. De azért ez a szeretet itthon, Somorján egészen más. Büszkeséggel párosul. Jó érezni, hogy a somorjaiak roppant büszkék az együttesre - meséli Valacsay István, a Csalló Népművészeti Együttes vezetője alig néhány perccel azután, hogy az ünnepi műsor véget ért. - Örülök annak, hogy ez a húsz esztendő úgy telt el, hogy van mire emlékeznünk, sok mindent megtanultunk, rengeteg szép élményt mondhatunk magunkénak. Ez a műsor valóban rólunk szól. Azért is adtuk neki ezt a címet. A színpadon a Csalló mellett a Csali nevű gyermektáncegyüttest, valamint a Csallósokat is láthattuk. A Csallósok az „öregfiúk”, vagyis az együttes egykori alapító tagjai, akik mára már meglett családapák és -anyák. Nehéz volt megnyerni őket?- Az „öregfiúk” néhány éve alapították meg szenioregyüttesüket, felléptek már néhányszor itthon és külföldön is. Legutóbb tavaly szerepeltek nagy sikerrel Svédországban, az idén pedig Lendván, a szüreti ünnepségen. De visszatérve a kérdésére: egyáltalán nem kellett senkit győzködni. Jöttek maguktól, mégpedig boldogan. A közönség is hallhatta, amikor a műsor végén ők maguk köszönték meg, hogy újra itt lehettek. Ebben az együttesben mindig is egyfajta családias légkör uralkodott, amelynek ha egyszer valaki részesévé vált, nem akar többé kimaradni belőle. A komoly munka mellett olykor lazítunk, néha mulatunk, szórakozunk, és közben remekül érezzük magunkat. Én mindig is arra törekedtem, hogy a tanítványaim jól érezzék magukat az együttesben, mert szerintem ez a legtöbb, amit nekik nyújthatok. Erre emlékeznek az idősebbek is, és talán éppen ebben keresendő az oka annak, hogy egyáltalán nem kellett őket noszogatni. Pénzt itt senki sem kap a munkájáért, „csak” barátságot és szeretetet. Ez a motorja a csapatnak, ettől működik - immár húsz éve. Pedig amennyire tudom, különböző érdeklődésű fiatalok alkotják az együttest. Való igaz. Egyikük- Kovács Koppány - verseket zenésít meg, és van egy zenekara is. Bohus Zoltán egészen másfajta zenei stílust képvisel. Az én fiam is táncol, szívét-lelkét beleadja, mégis azt mondja, nem akar táncos lenni, valami egészen mást szeretne csinálni. De mindnyájukat - mindnyájunkat - összeköt valami, az pedig a népművészet odaadó szeretete. Ha néha el-el- kalandozik, más dolgokba kóstol, más utat választ is az ember, a művészethez valamiképpen biztos, hogy visszatér. Mert aki egyszer ebben a kultúrában, a néptánc, a népzene világában megmerítkezett, az részese marad annak, mindig szeretni fogja, és később a gyerekeinek is megmutatja ezt a kincset. A jövőt tekintve milyen terveik vannak? Már elkészült új műsorunk forgatókönyvének vázlata, amelyen Quittner Jánossal dolgozunk együtt. Kizárólag felvidéki magyar anyagokat tartalmaz majd, a címe: HON ÉS OTTHON. Mindig is a szlovákiai magyar folklórra épültek az együttes műsorai, csak néha-néha kalandoztunk el Erdélybe vagy Magyarországra. Azt is csak akkor, amikor a táncosok már olyan technikai szintre fejlődtek, hogy ez sem okozott problémát számukra. Ezt értsem úgy, hogy a hazai anyaghoz könnyebb hozzányúlni? Hogy könnyebb-e? Hozzánk, szlovákiai magyarokhoz mindenesetre közelebb áll a csallóközi lakodalmas, mint például a székelyföldi táncok. Másrészt viszont a hazai anyagokhoz nehezebb hozzájutni, ugyanis a Csemadok néptánc-szakosztályának megszűnése után a felvidéki gyűjtések egy része eltűnt. Azóta sincs meg. 1977-ben alakult az együttes. Az azóta eltelt évek sok eredményt hoztak. Mit tart ezek közül a legfontosabbnak? Számomra még a színpadon elért sikereknél is fontosabb az, hogy szeretjük egymást. Mindannyian barátok vagyunk, és egyetlen olyan ember sincs közöttünk, akivel ha találkozom, át kellene mennem az utca túlsó oldalára. Hát nem ez a legfontosabb...? Heti kultúra Könyvespolc Mesevarázs Szlovákiai magyar írók meséi Az utóbbi két-három évtized során a mese mint műfaj a szlovákiai magyar irodalomban is gyökeret vert, s fokozatosan leküzdve a kezdeti időszak nehézségeit, az óvodás és iskolás gyermekek lelkivilágához alkalmazkodva számos kiváló mesével örvendeztette meg a gyermekeket. A kortárs szlovákiai magyar írók (Kovács Magda, Tóth László, Batta György, Fülöp Antal, Soóky László, Szőke József, Kövesdi Károly, Kulcsár Ferenc, Dénes György, Gyüre Lajos, Varga Imre, Máté László, Moyzes Ilona, Barak László, B. Kovács István, Tóth Elemér...) meséiből összeállított kötet az egyetemes magyar műmese-irodalmat sajátos regionális színekkel árnyalja, gazdagítja. A kicsi és nagyobb meseélvezőkre lebi- lincselően hatnak a klasszikusan szép, a gyermekek érzelmi fogékonyságát és képzeletvilágát egyaránt megragadó színes illusztrációk, Balázsy Géza rajzai. Kiállítás Forma ’97 Pozsonyban Száznegyven szlovákiai alkotó művét láthatja a közönség a pozsonyi Sznf téri Nemzeti Népművelési Intézet kiállítótermében. A Forma ’97 bemutatóján üveg, textil, kerámia, ruhaterv, bútor, ékszer, fotó és alkalmazott grafika látható. Minden egyes alkotás az életünkről beszél játékos formanyelven, nagy adag iróniával. A szépművészet és a design ilyesfajta áthatása teszi lehetővé, hogy a tárlaton még az AIDS is téma lehet. Képünkön a Fekete fű, a kiállítás egyik legötletesebb darabja. A tárlat január negyedikéig tekinthető meg. Mivel a bemutatónak a közönség körében is nagy sikere van, a rendezők már a következő kiállításon töprengenek. Somogyi Tibor felvétele Regény M i van? Mi történt?- indította meg a támadást újra Mrs. Martina konyhából. - Mindig ugyanaz - felelte Martin.- Kész a vacsora? Hirtelen éhes lettem valahogy.- Ne beszélj mellé! Ki hívott? A seriff?-Mhm.- Mit akart? Miért mondta, hogy mondjál le?-No...- Megmondtad neki, hogy éjszaka nálunk jártak?-Nem.-Miért nem?!- Mert nem akarok itt felfegyverzett katonákat; megbolon- dítanának mindenkit, és erre még nincs szükség.- És mikor lesz rá szükség? Amikor már késő lesz?- Nem mernek semmit se tenni; csak fenyegetőznek.- Nem tudod, ki van közöttük és mire képesek.- De éppen hogy tudom, ki van közöttük, és ők tudják, hogy tudom, ezért nem mernek semmit se csinálni. Csak ugatnak és vicsorgatják a fogukat, azt meg kibírjuk.- És ha valamelyikük mégis elveszti a fejét és belénk harap?- ellenkezett Mrs. Martin. Az ágy mellett állt, mialatt a férje lassan felült. Martin letette a szemüvegét. Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 26. rész Látszott rajta, hogy mélyen gondolkozik valamin; végighordozta a tekintetét a szobán, aztán hosszasan az élettársára nézett, akivel már oly sok éve van együtt.- Drágám, ha valaki belénk harap, visszaharapjuk; kétszeresen - mondta, és ezzel elin- tézettnek vette a dolgot. Belebújtatta a lábát a papucsába, és csak úgy, világoskék csíkos pizsamában kicsoszogott a konyhába. A konyha illatozott. Mrs. Martin kiváló szakácsnő volt, olyan ételeket tudott kigondolni, mint senki más. Lamingtonban sok idegen emberjelent meg. Egyenruhás férfiak is voltak közöttük pisztollyal a derékszíjukon. Kimérten lépkedtek a főtéren és gyakran fölnéztek a városháza ötödik emeletének ablakaira, ahol most naponta ülésezett a kerületi oktatási tanács. Dzsipjeiken ki-kirobogtak a város környékére is, ahol autókaravánokkal találkoztak és ahol éjszaka tábortüzek égtek. A tüzek körül felnőtt férfiak ültek és tanácskoztak, mit és hogyan kell csinálni, hogy megmentsék iskoláikat a romlástól. őzben piknikeket rendeztek, és mindenfélét ittak, jeges teát és szeszes italokat. Romantikus kalandvágy fűzte őket össze, merész tettekről álmodoztak, amelyeket déli hazájukért akartak végbevinni. Az egyik tábortűznél azt latolgatták, hogyan lehetne felrobbantani egy hidat, amelyet egyenruhás emberek őriztek. Elhatározták, hogy néhány farönkből kis tutajt tá- kolnak össze, dinamitot helyeznek rá, és leküldik a Fekete-patakon. Mindent úgy számítanak ki, hogy a dinamit a híd alatt robbanjon és mindenestül a levegőbe röpítse. Amikor dzsipjeiken felfegyverzett emberek érkeztek a tűzhöz, a körülötte ülők témát változtattak, és étellel-itallal kínálták a rend őreit. Helyenként magas fakeresztek égtek, fehér lepedőbe burkolt férfiak álltak körülöttük hegyes sapkával a fejükön. Mindez akkor meg volt engedve Amerikában, és meg van engedve ma is. Ha a mellükön horogkeresztet viselő férfiaknak kedvük támadna csoportba verődve végigmenetelni Chicago zsidó negyedén és tisztelegni Adolf Hitler emlékének, akkor ebben senki sem akadályozná meg őket, és ha a zsidó negyed lakói közül valaki rájuk támadna, őt büntetnék meg, nem a horogkereszteseket. Az ilyen jogokat az amerikai alkotmány biztosítja, és akadnak emberek, akik a legleleményesebb módszerekkel provokálják az amerikai társadalmat, csakhogy ezeket a jogokat kipróbálják és meggyőződjenek róla, érvényes-e még valami abból, amit 1789-ben törvénybe iktattak. Elég megszerezni az írásbeli engdélyt és nem használni fegyvert, és bárki nyilvánosan menetelhet ahová akar és akivel akar, és azt kiáltozhatja, amit akar. A lamingtoni rebelliseknek minden engedélyt megszereztek, és a rend egyenruhás őrei ezért tiszteletben tartották a hazafias meggyőződésből fakadó, látszólag békés tüntetéseket. A feszült légkörre való tekintettel néhány napra bezárták a lamingtoni iskolákat. A rebellisek ezt első győzelmükként könyvelték el, és a győzelem tudata arra ösztönözte őket, hogy bátrabb cselekedeteket is tervezzenek. Sok lamingtoni lakos egy időre megszökött a városból, különösen azok, akiknek más városokban volt kit meglátogatniuk. A távozók többsége fehér volt, a négerek a viskóikban maradtak, és csak akkor mentek be a városba, ha ez elkerülhetetlen volt. Az alsó középiskola két tanárnőjének családi nyaralója volt a tengerparton. Nyáron rendszerint a családjukkal jártak oda meg a néger cselédeikkel és kutyáikkal, de most csak a kutyájukat vitték magukkal. Eleinte gondolkoztak egy kicsit, ne vigyenek-e magukkal legalább egy néger cselédet (külön kabin volt a nyaralókban erre a célra), de végül mind a két hű szolgálónak szabadságot adtak, és nélkülük utaztak el, hogy szívük szerint kibeszélgethessék magukat. (folytatjuk) Somogyi Tibor felvétele Boldogan ropják a táncot...
