Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-10 / 50. szám
12 1997. december 10. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A nyár meséje Eric Rohmer francia rendezőt Maurice Schererként anyakönyvezték 1920-ban, Nancyban. Álnéven kellett elkezdenie filmes pályáját, hogy anyja, a régimódi polgárasszony ne tudja meg, fia milyen „léha” mesterséget választott. Ez az álnév a filmbarátok körében idővel lenyűgözően különös alkotásokkal forrt egybe. A hosszú évek során a mester sajátos filmnyelvet alakított ki. Stílusának lényege, hogy a cselekményt a minimumra redukálva, a szereplők legfinomabb lelki rezdüléseire irányítsa a néző figyelmét. „A szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot. A kép viszont arra, hogy föltárja.” A Rohmer- hősök rengeteget beszélnek, a briliáns szellemessé- gű párbeszédeket hallva sokszor azon kaphatjuk őket, hogy igazi szándékaikat leplezik a szóáradattal, így van ez a Nyár meséje főszereplőjével is. Gaspard, a matematika szakos diák vakációzni érkezik a tengerparti üdülőhelyre. Lénát, plátói szerelmét várja, akivel valójában nem is beszélték meg ezt a találkozót. Időközben megismerkedik két másik lánnyal. Margóval csak sétálgat, mélyen- szántó beszélgetéseket folytat, míg a gyönyörű Solentől hagyja magát elcsábítani. S Léna is megérkezik. A magányos, zárkózott természetű fiú egyszer csak azt tapasztalja, hogy három vonzó teremtés közül kellene választania... „Az összes filmem közül talán ez a legszemélyesebb. Olyan dolgokat mutatok meg, amelyek vakáció idején szoktak megtörténni, s elmondhatom, hogy meg is történtek velem, amikor annyi idős voltam, mint a főhős. Ezek a dolgok most is, másokkal is megtörténnek, hisz örök érvényűek” - mondotta a rendező egyik interjújában. Heti hír Másodszor is Casablanca Hol az új Ingrid Bergman? Nemcsak mi tesszük fel ezt a kérdést, hanem - nálunk sokkal türelmetlenebbül - a híres-neves Warner stúdió aggodalmaskodó vezetői. Van is okuk, a nyugtalanságra, hiszen amióta eldöntötték, hogy belevágnak az igencsak nagy kockázattal járó munkába, a minden idők legsikeresebb filmjének számító Casablanca új- raforgatásába, azóta - némi túlzással - éjt nappallá téve keresik a halhatatlan szépség, az Hsát csodálatos természetességgel megszemélyesítő Ingrid Bergman lehetséges (és, bocsánat a szójátékért: hasonlóan tehetséges) utódját. Ki ezért, ki azért nem tetszik a las- san-lassan összeálló alkotógárda vezetőinek, s hiába „van meg” Humphrey Bogart (Ricky) és Paul Henreid (Victor László) al- teregója Sean Penn, illetve Ralph Fiennes személyében, a két férfi szerelme között őrlődő Ilsa méltó megformálójára mind ez ideig nem bukkant rá a kereséssel megbízott filmes szakemberek egyike sem. (E sorok írója szívesen ad tippet, bár gyanítja, hogy javaslata aligha jut a producer vagy a rendező tudomására. Juliette Binoche, Josie Bissett, Júlia Ormond, Emma Thompson, Fanny Ardant, Meg Ryan közül bármelyik képes lenne meghódítani akár még a régi válozat feltétlen híveit is.) Reicher Gellért: „Az együttes abból él, amit sikerül összetáncolnia...” Mi újság a Szőttesnél? Régi szokás szerint. Egy szép Szőttes-pillanat. Tóth Lehel felvétele Klein Melinda Szép sikerrel szerepel országszerte, sőt időnként külföldön is a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes. Ez a legékesebb bizonyítéka annak, hogy léteznek és dolgoznak. Az együttes 1969- ben alakult, első egész estét betöltő műsorát 1970-ben mutatta be. Ha innen számítjuk, akkor 1994. június 6-án ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. 1995-ben mutatkoztak be első ízben a tengerentúlon, Venezuelában. A Szőttes hosszú éveken keresztül a Csemadok Országos Választmányának együttese volt, tehát elsősorban a Csemadok OV biztosította számára az anyagiakat. Nemrégiben még az említett szervezet vezetőségének egyik tagja úgy fogalmazott, hogy ameddig a Csemadok él, addig a Szőttes is élni fog. Csakhogy a sors közbeszólt. Ma már a Csemadok nincs abban a helyzetben, hogy az együttest támogassa. Reicher Gellért idestova 23 éve a néptáncegyüttes szervezőtitkára. Vele beszélgettem a Szőttes munkájáról és arról, hogyan (és főleg miből) tovább? Miből él ma az együttes? Abból, amit „összetáncol”. Önfenntartók lettünk, mert a helyzet úgy alakult, hogy nem volt más választásunk. A fennmaradáshoz és a további munkához szükséges pénzt a fellépéseinkkel keressük meg, egy elenyésző összeget pedig alapítványoktól kapunk. De az valóban nagyon csekély összeg. Mert amíg az Ily- lyés Közalapítvány 1996-ban 350 ezer forinttal támogatott bennünket, az idén ez a hozzájárulás már csak 100 ezer forint, vagyis - írd és mondd - mindössze 17 ezer korona volt. Hozzáteszem, mindez 1997-ben történt, amikor már az itteni alku- ratórium bírálja el az Illyés Köz- alapítványhoz benyújtott pályázatokat, a budapesti kuratórium csak jóváhagyja az itteni kurátorok döntését. Á Pro Slovakia kulturális alaptól 20 ezer koronát kaptunk. Csak hogy érzékeltessem, milyen kevés pénz ez, elárulom, hogy egyéves működésünkhöz körülbelül 700 ezer koronára volna szükség, ha éppen nem készülünk új bemutatóra. De ha igen, akkor ez az összeg a 900 ezer koronát is eléri. Tehát ahogy már említettem, ezt mind magunknak kell kitermelnünk, ami pedig egyáltalán nem egyszerű feladat, mert míg azelőtt 4-5 ezer koronát kértünk egy fellépésért, ma már kénytelenek vagyunk ennek a többszörösét is elkérni. Ami a legérdekesebb, hogy mindezek ellenére szinte minden faluban és városban telt ház előtt léptek színpadra. Valóban így van. És a közönség tapsol, örül, remekül szórakozik. Ilyenkor mondom azt magamnak, hogy talán még érdemes. Különben minek is csinálná az ember?!... Eleinte magam is csodálkoztam, hogy jóval magasabb áraink ellenére is általában dugig van a nézőtér. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy az embereknek mostanra elegük lett a politikából, a politikusokból, és ha van egy szabad estéjük, inkább szeretnének kikapcsolódni egy kicsit. Az is igaz, hogy nem valami jó a helyzetünk manapság. Gondolok itt a nemzetiségi kultúrára, az oktatásra. Lehet, hogy pontosan ezért ülnek be az emberek a nézőtérre, ha egy hazai magyar együttest láthatnak a színpadon. Vagy lehetséges az is, hogy unják már a sok vacak magyarországi „haknit”. Persze sok színvonalas előadást is láthatunk, de akad közöttük jó néhány minősíthetetlen produkció. Egy szó, mint száz: fogalmam sincs, mivel magyarázható ez az érdeklődés. Szerintem nem is szükséges megmagyarázni. Örülni kell annak, hogy a Szőttes előadásaira sokan kíváncsiak. 1996-ban negyven fellépésünk volt, és ez nem kevés. Bebizonyosodott tehát, hogy igenis lehet így dolgozni. De azzal is tisztában vagyok, hogy a borotva élén „táncolunk”. Külföldön is ilyen sikerrel szerepeltek? Hasonló sikerrel, csak sajnos nem ilyen gyakran. Külföldre - Olaszországba - 1986-ban jutottunk ki először. Ekkor már csaknem húszéves munka volt mögöttünk, de Magyarország kivételével külföldi bemutatkozásra még nem volt alkalmunk. Sőt, az „átkosban” még oda sem volt olyan egyszerű eljutni. Később megfordultunk néhányszor Né- metoszágban is, majd 1995-ben sikerült elutaznunk Venezuelába, és még ugyanebben az évben Portugáliába. Idén pedig majdnem bemutatkoztunk Cipruson is. Majdnem? Az úgy történt, hogy egy kedves és készséges magyarországi közvetítőiroda felajánlotta, hogy megszervezi ezt az utat, és biztosítja a fellépéseket. Csak azt felejtették el közölni velünk, hogy a törökök által megszállt területre kellene mennünk. Mindez az utolsó pillanatban derült ki, amikor már az utazást készítettem elő, és olyan részletkérdések lebonyolítása állt előttem, mint például a repülőjegyek megrendelése. Hosszas kérdezősködés, rengeteg telefonálás után végül is akkor dőlt el a kérdés, amikor a külügyminisztérium határozottan azt tanácsolta, hogy ne utazzunk, mert egyrészt veszélyes, másrészt sok kellemetlenségnek tennénk ki magunkat. A napokban ellátogattam a próbaterembe. Meglepődve tapasztaltam, hogy az együttes taglétszáma jócskán felduzzadt. Míg nem is olyan régen csak öt párral dolgoztunk, ma a tánckar már huszonkét tagból áll. Sőt hosszabb szünet után újra működik az utánpótlást nevelő csoport, tizenöt taggal, és az Apró Szőttes harminc gyerekkel. Elárulnál valamit további terveitekről? A jövő év elején szeretnénk elkezdeni egy új műsor gyakorlását. Ezt illetően vannak már elképzeléseink, gondolom úgy március-áprilisig a részletek is tisztázódnak majd. De mindenek előtt január közepe táján a pozsonyi Astorka színházban lépünk fel meghívott vendégek és reménybeli szponzoraink előtt. Nem titkolt célunk ezzel a bemutatóval, hogy támogatókat szerezzünk. Sylvester Stallone új élete. „Akciósztárként megöregedni csak úgy lehet, ahogy Sean Connery teszi.” Három alkalommal váltott ügynökséget, míg végre célba ért Füzesi István _______________ Co p Land (Zsaruk földje) címmel elkészült az új Sylvester Stallone-mozi. A Rocky- és Rambo-filmek sztárja eddigi legmerészebb döntését hozta, amikor elvállalta Freddy Hamlin szerepét. Ez a munka igazi jellemszínészi képességeket követelt. A kemény öklű Sly ezúttal bonyolult karaktert formál meg, egy zsarut, akit megtört az élet. Freddy a film legtöbb jelenetében passzívan figyel, hallgat. Stallone szemében az önbecsülését vesztett ember mélységes szomorúsága tükröződik. Szavak nélkül is képes érzékeltetni, hogy letargiája nem tarthat örökké, hogy egyszer csak ki fog törni. Olyan „nagyágyúk” partnereként képes uralni a vásznat, mint Róbert De Niro, Harvey Keitel, Ray Liotta. „Elszoktam attól, hogy ilyen kaliberű színészekkel dolgozzak együtt. Úgy éreztem magam, ahogyan Michael Jordán meccs előtt” - emlékszik a nehéz döntésre. „Ugyanakkor régóta zavar a tudat, hogy mindig egyforma elvárásoknak kell megfelelnem. Mintha már nem tudnék újat, meglepőt produkálni. Nekem még van mit bizonyítani az életben!” Az igazsághoz tartozik, hogy bár az utóbbi évek Stallone- filmjei (a Rocky V., az Állj, vagy lő a mamám!, a Dredd bíró, a Bérgyilkosok, a Daylight) Európában kasszasikernek bizonyultak, Amerikában nem arattak igazi sikert. Ahhoz, hogy megkapja a Cop Land főszerepét, a kigyúrt izmú sztárnak 18 kilót kellett híznia. Vállalta az óriási áldozatot. A kritikusok sokszor szóvá tették, hogy Sly beszédstílusa logopédusért kiált, mozgása olyan szögletes, mint Frankensteiné, mimikája pedig a nullával egyenlő. Áz ötvenegy esztendős színész most végre bebizonyította, hogy mindez nem igaz. A Cip Land rendezője, James Mangold szerint Stallone ösztönösen érzi a jelenetekben rejlő drámai erőt, tudja, hová kell helyezni a hangsúlyt. Nem elsősorban karrierépítési szempont vezérelte, amikor elvállalta ezt a szokatlan szerepet. Személyes döntésének célja egyedül az volt, hogy újra átélhesse a színészi munka örömét. Sly az utóbbi években három alkalommal váltott ügynökséget, mert elégedetlen volt a munkájukkal. „Nem tetszett, hogy akcióspecialistaként kezeltek. Amíg Michael Douglas az Elemi ösztönben, az Összeomlásban játszott, én csak az izmaimat feszítgettem. Olyan szerepért, mint amilyen Ál Pacinóé volt az Egy nő illatában, ölni tudtam volna. Ha a Közönséges bűnözők forgatására hívnak, egy másodperc alatt ott termettem volna. Nem akarok visszaélni a néző türelmével, hogy 78 éves koromig tankok tetején rohangálok és páncélököllel lövöldözök. Akciósztárként megöregedni csak úgy lehet, ahogyan Sean Connery teszi.” Okos fiú ez a Sly. Más kérdés persze, sikerül-e elérnie, amit olyan nagyon szeretne. Jobb példaképet, mint Sean Connery, nem is választhatott volna.
