Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-03 / 49. szám
8 1997. december 3. Egy pozsonyi kiállítás margójára. Pillanatképek Annie Leibovitz életéből. Leplezetlen „bombák” Szabó G. László Van néhány bolondos története... Gyerekes vigyorral meséli: vagy másfél évtizeddel ezelőtt, amikor többórás késéssel beállított ügyeletes szerelméhez, dühében a férfi kikapta kezéből a frissen előhívott filmtekercseket, és töprengés nélkül a kandalló füzébe dobta. Annié Leibovitz, az akkoriban már Amerika-szerte ismert és elismert fotográfus nem csinált nagy jelenetet. Toporzékolás helyett fogta a gépét, és az ol- vadó-sercegő filmek közé vágta. Aztán összeszedte a cuccait, és egy életre távozott. Legnagyobb szerelme azóta is - a sötétkamra. Vagyis a fotózás. Alanyaival sokszor a hetedik mennyországban jár, máskor a pokol szálkás deszkáin, mezítláb. Keith Haring képzőművészt a saját lakásában fényképezte. Hogy eredeti legyen a háttér, Keith, nagy nekibuzdulásában, hullámzó fekete vonalakat pingált Annié szobájának hófehér falára. Aztán a bútorokat is átfestette. Szék, asztal, ágy, minden „összefolyt” a falakkal. Keith Haring azonban magát is „beolvasztotta” a képbe. Mezítelen testét ugyanolyanra festette, mint a szobát. Annié Leibovitz azonban még ennél is többet akart. Lecsalta őt az utcára, és ott fotózta. Úgy, ahogy volt. Pucéran. Zebracsíkosan. Stilizált. Teátrális. Hiperrealista. Leginkább ezek a jelzők kísérik összetéveszthetetlen alkotásait. Mások kivételes látásmódját, stílusát, esztétikai érzékét, szellemességét, sajátos humorát, mély humánumát dicsérik. Magas, szálfatermetű nő, a legtöbbször feketében. Léptei hosz- szúak, tekintetében nyoma sincs a fénynek. De az elméje világosság! Mozdulatai energikusak, gesztusai már-már férfiasak. Szívós, erős, határozott alkat. Pályája 1970-től meredeken ível felfelé. A Rolling Stone fotósaként kezdett New Yorkban, később pedig a Life, a Vogue, a Time, a Newsweek, az Esquire foglalkoztatta. Jelenleg a Vanity Fairnek dolgozik, és új albumának anyagát gyűjti. Annié Leibovitz napjaink egyik leghíresebb és legjelesebb portréfotósa. Nála nagyobb hírességnek talán csak nemrég elhunyt kollégája s jó barátja, Robert Mapplethorp számított. Washingtonban, a Smitsonian Intézet galériájában 1991-ben ő volt a második élő fotográfus - és az egyetlen nő! akinek alkotása bekerült a világ legértékesebb portrégyűjteményébe. 1996-ban olimpiai arcképeivel aratott osztatlan sikert. Világhír ide, világhír oda, Annie Leibovitz ma, negyvennyolc évesen is azt mondja: „Munkáimat látva gyakran kétségbeesem. Sokszor ugyanis csak a tíz százalékát tudom megvalósítani annak, amit elképzeltem. Nem azt látom a képen, amit a fejemben. Talán mert nem vagyok elég gyors, elég ügyes, talán mert megelőz a pillanat...” Első képeit, még gyerekként, fényképezőgép nélkül komponálta. Édesapja a légierőnél teljesített Grahamnél tanult, közben rengeteget fényképezett. Eleinte én is a családunk hétköznapjait örökítettem meg. A Rolling Stone tizenkilenc éves koromban közölte első képemet. Egy izraeli kibucban dolgoztam hatvanhét nyarán; gyümölcsöt szedtünk, és én lefotóztam pár elhagyott létrát a fák között. Miután megjelent a kép a lapban, újabb és újabb lehetőségeket kaptam. A legnagyobbat 1975-ben, amikor végigfotózhattam a Rolling Stones turnéját. Pedig nem voltam én rockfotós egy percig sem, inkább csak fotóriporter. Nehéz feladat volt. Mick Jaggerék mellett rászoktam ugyanis a drogra. Nem sok hiányzott hozzá, hogy tönkretegyem az életem. Szerencsére még időben eljött a pont, amikor azt mondtam, vége, és abba is hagytam. De nem „Sokszor csak a tíz százalékát ______tudom______ me gvalósítani ______annak,______ am it elképzeltem.” szolgálatot; ezredes volt, gyakran költözött a család. Hat gyerekkel persze nem könnyű a vándorélet, főleg ha egytől egyig elevenek. Annié legtöbbször a hátsó ülésről nézte az elsuhanó tájat. .Általában két-három évente keltünk útra. Pokoli távolságokat tettünk meg. Sokszor napokba telt, míg megérkeztünk a kijelölt helyre. Én egész úton fejben fényképeztem. Bámultam kifelé az ablakon, és nyomkodtam a képzeletbeli gombot. Ez volt az egyetlen szórakozásom. Tizennyolc évesen festészetet tanultam San Franciscóban. Akkoriban minden kép a rettenetről szólt. A vietnami háború bizonyos fokig mindannyiunk életét felkavarta. Fotózni igazából anyám hatására kezdtem el, aki balett-táncosnő volt. Marta kevesebb, mint nyolc évembe telt, míg teljesen kivetkőztem a turné emlékeiből.” Közben megszállottan dolgozott. Ott volt a woodstocki fesztiválon, az Apollo 17 fellövésénél, John Lennon koncertjein, Nixon nyomában. Sztárokat, politikusokat fosztott meg nimbuszuktól, a zenében pedig az energiát kereste. Képeivel sorozatban „robbantott”. Minden egyes felvétele, portréja kedélyeket borzolt. „Akkoriban szinte vámpíréletet éltem. Nappal ritkán láttak, éjszaka annál gyakrabban. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, kilehelem a lelkem. Ma már jobban figyelek magamra, nem hagyom, hogy elnyeljen a képek világa. Az viszont így is gyakran megtörténik velem, hogy fotózás miatt lekésem a repülőgépet. Fiatal koromban sokszor nem is mentem haza. Ott éltem, ott aludtam a száradó filmtekercsek között. Az évek múlásával aztán változik az ember. De a szenvedély marad. Mick Jagger egyszer azt nyilatkozta rólam, hogy a végeredmény kedvéért képes vagyok halálra gyötörni az alanyomat. Lehet, hogy igaza van. Nem tudom. Vannak azonban olyan helyzetek is, amikor nekem kell rengeteget kibírnom. A múlt héten például tizenkét órát várakoztam a tengerparton, hogy egy híres szörfbajnokot a megfelelő fényviszonyok mellett fotózhassak. Iszonyú hideg volt, majd megfagytam, tizenöt perccel a fotózás előtt kék volt az ajkam. Vagy pár évvel ezelőtt, amikor Demi Moore-ral dolgoztam... Tizenhárom órán át vártam, míg az egész testét befestették. Mert azt találtam ki, hogy festett öltönye legyen.” Ezt megelőzően, 1991 júliusában egy másik fotóval sokkolta a világot. Demi Moore nyolc hónapos terhesen, mezítelenül állt a gépe elé. Ez is a Vanity Fair címlapja volt, amelyet Amerikában több helyütt is obszcénnek tituláltak. Annié Leibovitz képei azóta is „időzített bombák”. A „robbanásveszély” csaknem minden alkotásánál fennáll. Sting mezítelen testét aranyfestékkel vonta be, és a lebukó nap fényébe állította. Joe Dallessand- rót, a Je t’aime főszereplőjét síró csecsemővel a karján fényképezte le. Cindy Crawfordot örök Évaként, csupasz testén tekergőző kígyóval. Cári Lewist a start pillanatában, „izzó” állapotban. Martina Navratilovát az idő megállíthatatlan kerekével. Wil- lem Dafoe-t köldökéig nyitott fekete bőrdzsekiben. De fotózott már börtönben is. Karácsonyt a rácsok mögött. Szarajevóban készült sorozatán a születés és a halál pillanatát is megmutatja. Két pár használt cipő egy kifosztott élelmiszerbolt hűtőpultján. Vércsíkok egy földön fekvő, gazdátlan kerékpár mellett. Döbbenetes erejű képek! Erős, energikus, megállíthatatlan. Még a ri- nocérosznak is a bőre alá lát. „Számomra a fotózás olyan, mint a szeretkezés - állítja. - Akkor élvezem igazán, ha látom, érzem, hogy a másiknak is jó.” Lefotóztam én már magamat is természetesen. De azok a képek soha nem tetszettek. Ezt a portrét Róbert Mapplethorp készítette rólam 1983-ban. A néger férfiakról szebb portrékat csinált, sokkal szebbeket. Én viszont nem vagyok sem néger, sem férfi, és hadd mondjam ki azt is: olyan szeretnék lenni mindig, amilyennek ő látott.” Vanity Fair, 1995. februári szám. A címlapon: Brad Pitt. „Az imidzséből indultam ki. Abból, hogy Amerikában ő a golden boy. Aranysárga bőrszerkóban és tűzpiros ingben fényképeztem, lobogó szőke úgy komponáltam, jék az egyéniségét, az érzékiségére azt akartam sabbá tenni. Neki n „Ezt a képet különösen szeretem. Pelé lába mellett Whoopi Gold- berg a tejjel teli fürdőkádban. Ez elég régi felvétel. Whoopi kezdő színésznő volt akkoriban. Láttam őt egy filmben, amelyben a lány, akit játszott, ki akart bújni a fekete bőréből, és csak súrolta, súrolta, hátha alatta fehér lesz. Ebből a jelenetből indultam ki, amikor a kádba fektettem. Hideg fehér festék helyett langyos tejben lubickol. Már csak a vaj hiányzik. Ha az is meglett volna, ma elmondhatná: én voltam az egyetlen ember az életében, aki tej- ben-vajban fürösztötte.”
