Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-26 / 48. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. november 26. • 30. évfolyam Riport Évszázadok óta háborítatlan, zárt közösségben élnek itt q az emberek. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. november 29-től december 5-ig Melléklet Tizenhat oldalas reklámmagazin. Benne Ógyallai képeslap és sok-sok plusz... „A magyarokkal nem tárgyalni kell, a magyarokat meg kell törni” - állította egy honatya a parlament folyosóján Pompon-birodalom - Anyám tyúkjával A graffiti lázadásával is a társadalom tükre Vojtek Katalin ___________ Vé gre világosan kimondatott az, ami évek óta a levegőben van, naponta a saját bőrünkön érezzük, benne foglaltatik a kormányprogramban és a törvényekben, de korántsem olyan világosan és egyértelműen, ahogy azt Csáky Pál képviselő füle hallatára a szlovák parlament folyosóján egy kormány- párti honatya fogalmazta meg: „A magyarokkal nem tárgyalni kell, a magyarokat meg kell törni!” Csáky Pál, aki megírta az esetet, tapintatosan elhallgatta az ominózus mondat szerzőjének kilétét, pedig az legalább olyan hírnevet érdemelne, mint a magyaroknak egy más században hasonló sorsot szánó Kollonich Lipót esztergomi érsek, vagy az „előbb egy kicsit akasztgatunk” szállóigéjével 1849-ben elhíresült Felix Schwarzenberg herceg. Most itt állok a dunaszerdahelyi galéria kiállítótermében, egy magyar nemzetiségű festőművészjubileumi tárlatának ünnepélyes megnyitóján, amely egy a megtöretésünk számtalan pillanatából. A több mint 86 százalékban magyarok lakta városban, ahol a verniszázson megjelentek között csak elvétve ha akad szlovák nemzetiségű, a magyar festőművész képei alatt kizárólag államnyelvű szöveg olvasható, magyarul egyetlen betű se. Ez, szemmel láthatólag, senkit sem zavar, mindenki vidáman cseveg, nézelődik, koccintgat, miközben folyik a festőművészt méltató hivatalos szöveg - természetesen államnyelven. Arra gondolok, hogy magyarul is szólni kellene. De mit? Talán egy verset kellene elszavalni. Mindig rossz szavaHogy hiányérzetemet oldjam, előveszem a toliamat és írni kezdek. ló voltam, ráadásul rég elfelejtettem az iskolában tanult verseket, csak egyre emlékszem még úgy-ahogy, az Anyám tyúkjára. Nem éppen ideillő, a közepe táján biztosan bele is sülök, de nem baj. Ha a hivatalos szónokok közül senki sem hajlandó megszólalni magyarul, jön az Anyám tyúkja. Máris elfog a lámpaláz, érzem, izzad a tenyerem, és azt is érzem, sőt tudom, hogy maga a festőművész sem érti majd, miért csinálom. Bizonyára feltűnési visz- ketegségnek veszi, ízléstelen, tolakodó magamutogatásnak, elmebeli rövidzárlatnak, vagy egyenesen gúnynak, a tárlatára időzített kínos botránynak. Javában ismételgetem magamban a verset, amikor a művészettörténész - szintén magyar - szlovákul elmondott méltatását magyarul is elismétli. Hozsánna! Mégsem kell az Anyám tyúkja, micsoda megkönnyebbülés. De a furcsa hiányérzet csak nem hagy el. Hogy feloldjam, kézitáskámból előveszem a toliamat és írni kezdek. Az álDömötör Ede felvétele lamnyelvű képcímek alá odaírogatom a megfelelő magyar szöveget: Alkony Dunacsúnynál; Haldokló fák; Kővirágok. A papírcsíkok jó szélesek, gond nélkül elfér rajtuk a magyar felirat is. Szép komótosan, képről-képre haladva írogatok. Senki sem veszi észre. Vagy úgy tesz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is. Miközben írok, a Pompon-me- sékre gondolok. A kislányra, akinek a sapkáján egy pompon fityeg, egy bűvös pompon, amely olykor madárrá változva felrebben a fára, és onnan meséli különös történeteit Gombóc Artúrról, a Mindent Kiradírozó Radírról és egyéb fura lényekről. Most én is a Pompon- birodalom egyik fura figurája vagyok, a Tollával Mindent Rendberakó Ezerarcú. Most éppen úgy nézek ki, mint egy ja- vakorbeli, korpulens, slampos kékharisnya, de holnap, egy másik kizárólag államnyelvű tárlaton már borzas kamasz leszek, jövő héten pedig kedves arcú, nyugdíjas bácsika, vagy komoly, szakállas mérnök. És ahol ez a Tollával Mindent Rendberakó Ezerarcú megjelenik, furcsa módon kétnyel- vűsödik minden államnyelvű felirat. Majd vakargathatják az államnyelvűsítők. Megkétszerezhetik a teremőröket, van elég munkanélküli. Karhatalommal távolíthatják el Ezerarcút, majd másutt, más arccal ismét felbukkan. Tessék? Hogy tetszik mondani? Abszurd? Miért, mi nem abszurd ebben az országban? Vezércikk A hasraesés gyöngéd bája Miklósi Péter ___________ A vasútállomás környékén fordítva hajtott be a részeg autós az egyirányú utcába. Megállítja a rendőr: - Ember! Maga meg hová megy? - Már mindegy, biztos úr, úgy is elkéstem: aki Brüsszelbe, az EU-ba tart, már fölkerült a vonatra! Amióta az Európa Parlament külügyi bizottsága 1997. november 17-én nyilvánosságra hozta ajánlását (Ajelentkezők mindegyikével azonos időben kezdődjenek az uniós csatlakozási tárgyalások - kivéve Szlovákiát), a fenti tréfa nálunk akár állami vicc is lehetne. Nyolcvankilencben, az akkori Csehszlovákiában, a szlovák országrész is kiszabadult végre az egyirányú utcából, aztán fordítva behajtott egy másikba... Ha nem volna itt annyira magyarellenes a közhangulat, akár Adyval konstatálhatnánk: „Mi mindig mindenről lekésünk.” De mert a közhangulat olyan, amilyen, a költő szava helyett inkább prózai hangnemben folytatom. Nevezetesen: az egész útvesz- tés azzal kezdődött, hogy Szlovákiában a rendszerváltás mámora történelmi ritmusvesztések sorába torkollt. Eleinte „csak” az egyre keményedő nacionalizmus ütötte fel a fejét; majd az 1994-es parlamenti választásokat követően - az alkotmánytisztelet, a törvényesség, a szakértelem, a tolerancia kiiktatásával - a pártállami idők bolseviki módszereinek feltámadása következett. A konszolidált európai társadalmakra szabott politizálás helyett előkerült a bosz- szúra, bűnbakkeresésre épülő kormányzati erőszak és a sovinizmustól, olykor a nemzet- gyalázástól sem ódzkodó parlamenti hordó. Szlovákia mindennek ellenére Brüsszelből a sült galambot várja, idehaza meg azt, hogy az ország a saját hajánál fogva végre felemeli magát. Aligha kell hozzá politológiai doktorátus, hogy e hejehujázásban bárki tudatosíthassa: nem elrendelés, nem fátum, talán nem is a szlovákság nemzeti sajátosságai okozták Szlovákia nyugati integrációs törekvéseinek kudarcát, hanem a csőlátásra és korrupcióra épülő meciari politika. Mára oly mélyre süllyedt az ország, hogy nemcsak az államkasszát pumpoló privatizőrö- ket, hanem még a „megbízható” maffiafőnököket is futni hagyja, ha bevallottan kormánypárti az illető! Csoda, ha ebben a helyzetben a kormánypolitika csődje gazdaságival is párosul? Nyílt titok, hogy üresen kong az államkassza; hogy egyebek között már a távfűtési díjak törvényesen garantált szubvencióira sincs pénz, így egyre több lakótelepen szabályozzák a melegvíz- és hőellátást... És a jövő prognózisai sem jobbak. A kormányzat által benyújtott költségvetés-tervezet szerint továbbra sem a jóléti társadalom megteremtésének alapozása van programon, hanem a pénzromlással, árszökkenéssel, növekvő inflációval és a munkanélküliség megugrásával kell számolnunk. És ezek a kifejezések még mindig csak körülírják a lényeget. Valójában nem kevesebbről van szó, mint hogy a szlovákiai társadalom mekkora hányada lesz kénytelen elviselni a szegénységnek azt a szintjét, amely ékes szóval úgy jellemezhető, hogy a tej, a vaj, a kolbász aludni ment... Ugyanakkor megbetegedni sem tanácsos, hiszen a kórházakban sincs elég gyógyszer, és az orvosok a műtéteket is inkább elnapol- gatják, semmint kockáztatnának. Mindez előbb-utóbb talán kijózanítólag hat majd azokra, akik eddig azt hitték, hogy a világ majd hasra esik az önálló Szlovákia előtt. Egyelőre ott tartunk, hogy az egyszerű halandó esett pofára az önálló Szlovákiában. így hát duplán kár, ha fogást sem adunk ahhoz, hogy a Nyugat segítse az országot kimenteni a bajból. Az inkubátorra pedig ne számítsunk, az foglalt, hiszen azt is felpakolták a Brüsszelbe tartó országok vonatára.
